1.
Teodózia az állomás előtt állt. A Mars mintha megsértődött volna rájuk. Az Utópia síkságon túl az Elysium hegy felől komoly viharfelhők gyülekeztek. Ha Földön lennének, akkor most azon aggódna, hogy elmossa őket az ár, de itt csak poreső hullhat rájuk hetekig. És ettől valahogy az az ősi, esőt váró izgalom, mely ott szunnyadt a génjeiben most csak szimpla félelem volt.
– Mikor ér ide? – kérdezte a helyettese, Káin.
– Azt te jobban tudod, rosszfiú – válaszolta Teodózia, és nem vette le szemét a porfellegről.
– Egyébként tényleg – bólintott Káin.
– És?
– És két óra múlva csap le ránk.
– Meddig marad?
– Két hétig. Minimum.
Teodózia bólintott. Rengeteg dolga lett volna, de egyszerűen nem vitte rá a lélek, hogy megmozduljon.
– A főnökről van hír? – kérdezte még mindig a közelgő frontot nézve.
Az állomás parancsnoka úgy öt hete ment el az Olympus-hegyi központi bázisra. Azóta nem hallottak felőle. Ez is aggasztotta Teodóziát. Nem a felelősség nyomta a vállát, hanem a teljes hírzárlat. Egyedül érezte magát, és mivel vezetővé vált, ezt nem mutathatta ki a többiek előtt. Ilyen a főnökök élete. Fenékig tejfelnek látszik, de közeben a fele megsavanyodott túró.
– Semmi. Nem sikerült elérni az Olympus-t.
Teodózia bólintott.
– Kell segítség?
– Nem. Maxim mindjárt készen van – válaszolta azonnal Káin. – Az állomás már viharbiztos.
– Rendben. Akkor csak nézzük a napot, mert egy jó ideig nem látjuk viszont. Az aksik? Az ötös és
– … a hatos is fel van töltve. Figyeltem rá – fejezte be a mondatot Káin.
– Nem is vagy olyan rossz fiú – mosolyodott el Teodózia és azon tűnődött egy pillanatig, hogy ha lenne a csapatban egy Ábel, akkor ő lehetne a jófiú.
– Kösz.
A vihar vészes tempóban közeledett.
– Ha nem érjük el a főnököt most, akkor sokáig egyedül maradunk – mondta inkább magának mintsem Káinnak Teodózia.
– Igen.
– Megpróbálnád újra?
– Maxim már a rádiónál ül. Ha van valami, akkor azt tudni fogjuk.
Teodózia belerúgott egy a lába előtti feltorlódott vörös porhalomba. A por füstfelhőként szállt messzire. Néha úgy érezte, hogy ittlétük teljesen értelmetlen. Se célja, se oka nincs annak, hogy itt kuksoljanak a Mars északi pólusához közel, a semmi közepén. Miért? És egyáltalán ki találta ki azt, hogy ide is kell egy állomás? Bárki legyen is, szadista volt, az biztos. Egy hónapnyi távolságra mindenkitől. Tényleg: miért?
– Az ott mi? – mutatott Káin a síkság felé, pontosan az Elysium hatalmas, tizenkétezer méter magas vulkáni csúcsának irányába. Apró, fehér folt volt, mely meglepően nagy porfelhőt kavart maga után.
– Az egy csapatszállító – mondta Teodózia magabiztosan.
Káin nem vitatkozott. A nőnek sas szemei voltak. Előkapta nadrágja combzsebéből a látcsövét.
– Tényleg az.
– Mondtam.
A jármű gyors volt, de a mögötte száguldó vihar ezerszer gyorsabb.
– Nem érnek ide – csóválta meg fejét Káin.
– De a nagyfilm előtt igen – válaszolt Teodózia és sarkon fordult.
– Nagyfilm?
– Régi mozis kifejezés.
– Mozis?
– Majd egyszer elmondom. Gyere!
Berohantak az állomásra.
– Vendégek jönnek! – kiáltotta el magát Teodózia. – Tudunk erről valamit?
– Semmit! – kiáltott ki Maxim a rádiós fülkéből.
– Jó. Mindegy. Készüljünk fel. Csináljunk helyet a garázsban. Az orvosi robotot kapcsoljuk be. Gyerünk, gyerünk, vendégek jönnek!
Az PU50NK-es állomás háromfős csapata munkába lendült.
2.
Eleinte csak kis lökésekkel jelzett a vihar. Mintha valaki óriás ujjal bökdöste volna az állomás falát.
– Ez azért elég félelmetes – jegyezte meg Maxim.
– Hol vannak? – kérdezte Teodózia ügyet sem vetve a férfi megjegyzésére.
– Mindjárt érkeznek – jelentett Káin, aki az állomás egyetlen még mindig felhúzott redőnyű ablaka előtt állt.
– Jó. Kimegyek – mondta Teodózia, és megnyomta az ajtó nyitógombját.
Vastag porfelhő csapott be az előtérbe. Teodózia nekiveselkedett a szélnek és kituszkolta magát az ajtón. Kint már félhomály uralkodott. A szél egyre erősebb rohamokban érkezett, de még nem volt olyan erős, hogy egy embert ledöntsön a lábáról. Teodózia néhány lépést előre lépett, aztán azonnal hátraugrott, amint a szállítójármű egyenesen felé iramodva váratlanul kibukkant a porfelhőből.
– A fene! – kiáltott fel ijedtében.
– Mi van? – szólalt meg Káin aggódó hangja azonnal a fülében.
– Semmi. Majdnem elgázoltak.
– Kik?
– Nem tudom.
3.
Néhány perc múlva az állomás legénysége mellett további tizenegy ember ült zihálva a központi helyiségben. Mire a kocsi megállt és az utasok kiszálltak, a szél már olyan erővel tombolt, hogy magát a járművet is tolni kezdte maga előtt. A csodával volt határos, hogy egyiküket sem sodorta magával a vihar.
– Köszönjük – lihegte egy férfi. Marsi űrruha volt rajta, de azon kívül Teodózia semmilyen megkülönböztető jelzést nem látott rajta.
– A szerencséjüknek köszönjék. Mi csak itt vagyunk. Ebben nincs érdem. Az viszont nagy mázli, hogy ránk találtak. Még öt perc és nincs navigációjuk, és ez az állomás… hát, na, nem a világ közepe.
A férfi elmosolyodott és úgy nézett Teodóziára, mintha az valami tréfát mondott volna.
– Mi nem magukra találtunk – mondta végül.
– Nem?
– Nem. Ide jöttünk.
– Ide?
– Ide. Ide küldtek minket, mert…
– Mert?
A férfi óvatosan kereste a szavakat: – Mert ez a Mars legfontosabb állomása.
Maxim felnevetett a háttérben.
– Ezt valaki eléggé benézte – bólintott Teodózia. – Vagy rosszul fogalmazott és azt akarta mondani, hogy ez az állomás a legKEVÉSBÉ fontos létesítmény a Marson.
– Nem. A legfontosabb. Ezt az üzenetet kaptuk a gyakorlat alatt.
– És kitől? – folyt bele a beszélgetésbe Káin is.
Kint most már keményen tombolt a vihar.
– Utolsó csapatgyakorlaton voltunk az Elysiumnál, amikor egy kódolt üzenet jött. Mégpedig azzal a kóddal, bár nem a mi frekvenciánkon.
– Aha! – bólintott Teodózia. – És azt írták maguknak, hogy jöjjenek ide?
– Igen. Egészen pontosan azt, hogy a kiáradás előtt ide kell jönnünk.
– Kiáradás? – szólt közbe Káin.
– Kiáradás – bólintott a férfi, majd összeráncolt szemöldökkel nézett Teodóziára és a helyettesére. – Maguk nem tudják, hogy kik vagyunk?
Teodózia széttárta a kezét: – Hát, így arcról egyikük sem ismerős. Bemutatkozni meg eddig ugye…
A férfi felállt. A társai is talpra pattantak.
– Asszonyom! Engem Jukundusz parancsnoknak hívnak. Én és a társaim a kiáradás tizenegy kapitánya vagyunk.
A kijelentésre még a vihar is kissé csendesedni látszott.
– A kiáradás tizenegy kapitánya – ismételte meg a mondatot hosszú szünet után Teodézia.
– Igen – bólintott a férfi. – Ha esetleg elkerülte volna a figyelmüket az emberiség legnagyobb vállalkozása, akkor most elmondom, hogy hamarosan tizenegy hajó indul el a galaxis tizenegy irányába a legközelebbi csillagok felé. Én például az Alfa Centauri felé megyek.
– Az most lesz?
– A kiáradás?
– Mi csak simán T-küldetésnek ismertük. T, mint Tejút.
– Egy ideje kiáradásnak hívják.
– Aha. Azt hittem, hogy az öt év múlva lesz.
– Nem, asszonyom. Hamarosan indulunk. Az emberiség kiárad. Tizenegy hajóval. Ennek a tizenegy hajónak mind a tizenegy kapitánya itt van és meg szeretné tudni, hogy miért.
Maxim újra felvihogott a konyha bejáratában.
– Hát, azt én is szeretném tudni – bólintott komolyan Teodózia. – Biztos, hogy ide küldték magukat? Nem olvastak félre valamit?
– Nem. A kód rejtélyes ugyan, de egyértelmű. Menjetek a PU50NK állomásra. És mi itt vagyunk. Épphogy, de itt vagyunk.
Teodózia mereven a férfi szemébe nézett.
– Kérnek kávét? Egész jó az automatánk.
4.
A vihar kegyetlen volt, és ezt még a kávé kellemes melege sem tompította.
– Ez mindig ilyen errefelé? – kérdezte Jukundusz.
– Ennyire azért nem szokott keménykedni, de igen. Itt fent északon morcosak a viharok – bólintott Káin.
Újra csend lett. A föléjük boruló, elvileg törhetetlen kupola vészjóslóan jajongott a homokvihar rohamai alatt. A pilóták szótlanul tűrték a megpróbáltatást, de látszott rajtuk a nyugtalanság.
– Szóval maguk lesznek a pionírok? – kérdezte Teodózia.
– A kik? – ráncolta össze szemöldökét a kapitány.
– Az előőrs. Maguk jutnak ki először a nagy űrbe?
– Igen. Ez a terv.
– Már ha túlélik ezt a vihart.
– Csak túléljük. Hiszen ide küldtek minket.
– A legfontosabb helyre – csóválta meg fejét mosolyogva Teodózia.
– Igen. Az üzenetek nem véletlen jönnek.
– A parancsnokságtól? Egyáltalán melyik parancsnokságról van szó? Mert nekünk bezzeg nem szóltak a központból, hogy mi vagyunk a Mars legfontosabb állomása, és hogy jönnek hozzánk vendégségbe az emberiség hírnökei. Nekünk miért nem szóltak?
Jukundusz kapitány nem válaszolt azonnal.
– Mi van? Meg kell ölnie, ha elárulja?
– Tudja… – kezdte el Jukundusz, de nem fejezte be a mondatot.
– Nem tudom.
A vihar ereje egyre csak fokozódott. Iszonyatos rohamokkal tört az állommásra.
– Nem fogja bírni – jegyezte meg Káin meglepően nagy nyugalommal a hangjában.
– Mit nem tudok? – kérdezte Teodózia.
– Tudja… a helyzet az, hogy az üzeneteket nem…
– Fejezzen már be egy mondatot, kapitány.
A kupola egy pillanatra szemmel láthatóan behorpadt fölöttük, majd újra visszanyerte alakját. A társaság több tagja is felnyögött.
– Tudja, ezek az üzenetek nem a Földről jönnek.
– Nyilván, hiszen a Marson vagyunk.
– De nem is a Marsról.
– Hanem?
Jukundusz kapitány széttárta a kezét. – Azt nem tudjuk. Csak azt, hogy ezek miatt az üzenetek miatt utazhatunk. Az első pár éve érkezett. Az utolsó pedig pár órája.
– Ami azt mondta, hogy jöjjenek ide?
Jukundusz kapitány bólintott.
– Ennél többet nem mondhatok. Már így is hazaáruló vagyok.
– De miért ide?
A kapitány válaszolni akart, de a szél hangereje hirtelen a tízszeresére duzzadt, mintha nem akarná, hogy bárki is megszólaljon. Az állomáson mindenki a füléhez kapott. A kupola teteje újra behorpadt, majd visszaugrott az eredeti formájába, majd ezt megismételte újra és újra, mintha egy dobot püfölnének kintről óriási dobverőkkel. Mindenki ösztönösen hasalt le a földre.
Teodózia Jukundusz kapitányra nézett. Két tenyerét füléhez szorítva torka szakadtából kiabálta: – Kicsoda?
A kérdést elnyelte a vihar.
A férfi megrázta a fejét, ami egyszerre jelenthette azt, hogy nem érti a kérdést, vagy, hogy nem tudja a választ.
– Kicsoda? – üvöltött fel újra Teodózia.
Jukundusz valamit kiabált, de ezt most Teodózia nem hallotta.
Aztán hirtelen csend lett. Olyan fülsiketítő csend, hogy a világ egy pillanatra megállt. Teodózia hatalmasra nyílt szemei előtt rövid, úgy húsz centis napsárga fénynyalábok suhantak át a kupolán, majd ereszkedni kezdtek a padlón fekvők felé. Nem számolta meg, hogy hány nyalábot látott, de fogadni mert volna, hogy, tizenegy van belőle.
– Kapitány! Vigyázzon! – kiáltott fel két tenyerét még mindig a füléhez szorítva.
Jukundusz akkor nézett a kupola felé, amikor a nyaláb behatolt a koponyájába. A parancsnok megremegett, mintha áram rázta volna meg, majd élettelenül hanyatlott vissza a földre a többi tíz parancsnokkal egyetemben.
– Ez mi volt? – kérdezte hosszú szünet után Káin.
Teodózia megvizsgálta a kapitány pulzusát.
– Él – mondta hatalmas megkönnyebbüléssel.
– Ez mi volt?
– Nem tudom! – rázta meg a fejét Teodózia.
– És hol a vihar?
– Nem tudom, Káin.
– De hol a vihar? – kiabált Káin. Hangjában érezni lehetett a közelgő összeomlást.
– Iznest etr metre – szólalt meg valaki a helyiségben.
– Mi van? – visította Káin.
Jukundusz olyan váratlanul szólalt meg, hogy Teodózia felsikoltott meglepetésében.
– Iznest etr metre – mondta nyugodt hangon Káinra nézve. – Ezt azt jelenti, hogy „a vihar elvonult”.
– Milyen nyelven?
– Irdaaasi nyelven. Ezt beszélik az Alfa Centaurinál, ahova én megyek – mosolyodott el a kapitány.
– Turee dohfa mee – szólalt meg közvetlenül Káin mellett valaki.
Többen is beszélni kezdtek, de egyik kapitány sem állt fel.
– Tez eh injrekdaer adret.
– Laf usri evd anscrunra!
– Ooopr, ooor,t uug’gzt offee’rrt.
A helyiséget megtöltötték az értelmetlen szavak.
Teodózia Káinra nézett, majd Maximra, felállt és elindult a zsilip felé. Óvatosan lépkedtek át az értelmetlenül, de folyamatosan beszélő katonák között.
5.
Kint sütött a nap. Viharnak híre hamva sem volt.
– Újra kérdezem, ez mi volt? – szólalt meg először Káin.
– Azt hiszem, hogy így kezdődik.
– Micsoda?
– Az áradás, Káin, az áradás.
*
2023. 05. 29. Pünkösd hétfő
“
Amikor pedig eljött a pünkösd napja, és mindnyájan együtt voltak ugyanazon a helyen,
hirtelen hatalmas szélrohamhoz hasonló zúgás támadt az égből, amely betöltötte az egész házat, ahol ültek.
Majd valami lángnyelvek jelentek meg előttük, amelyek szétoszlottak, és leszálltak mindegyikükre.
Mindnyájan megteltek Szentlélekkel, és különféle nyelveken kezdtek beszélni; úgy, ahogyan a Lélek adta nekik, hogy szóljanak.
”
– Apostolok cselekedetei 2:1 – 2:4
Oberon álma 2. rész(8)
A nagyfiú(5)
A szócikk(5)
Az archívum 2. (befejező) rész(5)
A recept-senki(5)
Szép emberek(4)
A vágy szűk utcája(4)
A sárkány(4)
Mélységi mámor!(4)