A recept-senki

Jól emlékszem a délutánra, amikor a Nagyi beavatott a töltött káposzta misztériumába. Az augusztusi nap élesen sütött be a konyhába, és mi elkezdtük. Ő is receptet használt. Megnéztem az ősöreg, zsírpacás lapot. „Anyutól írtam le, még kislány koromban”, mondta Nagyi. A kezemben ott volt a családi történelem egy titkos szelete, legalább száz évnyi tudás, mely most vándorol éppen a harmadik, vagy ki tudja, hányadik generációra. A kezemben lévő papír úgy nyolcvan éves lehetett. Visszaadtam Nagyinak, aki átfutotta, majd kitette az asztalra az alapanyagokat.
– Kezdjük! – mondta.
– Kezdjük! – bólintottam.
– Negyven deka rizs. Mérd ki!
Kimértem.
– Írd le! – nézett rám komolyan.
– Majd lefénymásolom tőled – mondtam én is komolyan. Akkor meneteltünk a XXI. század elé, az már nem a középkor, van fénymásoló.
– Írj le a saját szavaiddal mindent, amit csinálsz. Az a papír az enyém, neked nem mond sokat.
Mivel nem volt hajlandó tovább menni, papírt, tollat kerítettem Nagyi asztalfiókjából, és írni kezdtem.
„Két csipet tárkony. Olyan Nagyi csipet”, írtam le. A „Nagyi csipet” nem háztartásiismeretes kisasszonyok csipete volt. Inkább kazánkovácsoké.
– Csináld! – parancsolt Nagyi.
– De írok!
– Csinálod, írod – bólintott bíztatón.
Összeállítottam a fűszert, majd megdinszteltem a hagymát, és befűszereztem.
„A fűszeres, hagymás zsír haragos színű” – írtam le a bors, tárkony, majoranna után.
– Addig nem jó, míg halovány – mondta közben Nagyi. – Kóstold meg! Ebben nincs só. Ha édeskés, majorannás, fűszeres, katonást ízt érzel, akkor jó.
Azt írtam le, hogy „A fűszer háborúba megy”.
Elkészítettük a rizst, majd bekevertük a tölteléket, és megtámadtuk a káposztát. Nagyi figyelt és utasított. Én dolgoztam és maszatos kézzel jegyzeteltem.
„A torzsa, ha nem fut bele a kés, akkor kuka, ha átrohan rajta, akkor összeaprítani és bele az aljába.”
„Kend ki a lábas falát, de úgy, hogy mintha az életed múlna rajta. Ha nem zsíros a könyököd miközben kened, akkor nem jó.”
Két oldalt írtam tele, mire kész lettünk. A fazekat felöntöttem vízzel.
„Annyi víz kell, hogy a szint éppen csak előkandikáljon a felső sor gombócai között.”
– Na, akkor alacsony lángon négy óra, aztán jön a rántás – mondta Nagyi és mosogatni kezdett.

Azóta ebből a receptből készítem a káposztát. Mindig. Szokássá vált. Előveszem, és átolvasgatom, hogy ezerkilencszáz valahányban hogyan tanított meg Nagyi a töltött káposztára.
Mielőtt bepakolom a káposztát a fazékba, megáll a kezem. A recept így szól. „Négy óra múlva vedd le, szedd ki a gombócokat. Aztán rántsd be a levét, majd tedd vissza a gombócokat újabb két-három órára.” Maszatos munka és sok mosogatással jár.
Évtizedek óta gondolkodom ezen. Mert a berántást meg lehetne ejteni most, a gombócok előtt. Sima ügy. Meglendül a kezem. Kipróbálom. Megúszok egy hatalmas, zsíros macerát. Előveszem a rántásos serpenyőmet, zsír, liszt, paprika…
Megint megtorpanok.
Valahogy nem visz rá a lélek. Nem gondolom, hogy rosszabb lenne, még csak azt sem, hogy más, de akkor sincs kedvem megtenni. Talán a Nagyi miatt. Persze soha nem gondoltam, hogy egy felhő szélén üldögélve, láblógázva nézi, hogyan főzök, mint ahogy azt sem, hogy megsérteném az emlékét. A halál az halál. Még az sem tiszta, hogy előtte mi történtik, hát még az, hogy utána mi lesz. Egy emléket pedig nem lehet megsérteni. Az emlék egy gondolat. De egy gondolatot sem lehet megsérteni. Valójában csak embereket lehet, akik nem bírják elviselni, hogyha azt a bizonyos gondolatot megtámadta valami. Mondjuk egy rántás.
Az egész tehát rólam szól.
Tétován állok a fazék fölött.
Rántani, vagy nem rántani, ez itt a kérdés.
Mielőtt felocsúdnék, már pakolom is a gombócokat a lábosba. Nem újítunk, nem variálunk. Jobb ez így. De nem a káposzta miatt. Még csak nem is azért, mert olyannyira tiszteletben tartom a hagyományokat. Azok is változnak, csak fű alatt, nehogy megtudja valaki.
Egyetlen okból döntök úgy, hogy teljes egészében követem a receptet. Mégpedig azért, mert nem akarok benne szerepelni. Azt akarom, hogy maga Nagyi, és az ő Nagyija készítse el ezt a káposztát általam. Recept-senkivé akarok válni. Nem akarom kiegészíteni, módosítani, mert akkor már Nagyi és Én leszünk benne. Azonban én azt akarom, hogy minden alkalommal, amikor valaki felvágja villával a gombócot, amikor megízleli a káposztát, vagy jóízűen egy kis tejfölt tesz a tányér szélére, azt mondhassam: Ez a Nagyi receptje, én csak elkészítettem.
És abban a pillanatban, bár Nagyi már sok éve nem főz abban a kis konyhában, a tudás mégis romlatlanul árad belőle egy nyolcvan éves papírlapon át. Ez nem a Nagyi, ez csak egy fazék töltött káposzta, de mégis jóval több annál: egy Nagyi által meghajtott időgép, mely visszavisz egy kilencven évvel ezelőtti asztalon illatozó töltött káposztához.
Ennyit csak megér már egy kis maszatolás és mosogatás. Ha négy óra múlva kell rántani, úgy akkor fogok. Ki vagyok én, hogy ellenkezzek a Nagyival, az idővel, a generációkkal?
Egy senki.
Egy recept-senki.