Gyerekeknek, felnőtteknek és a többinek…
Szervusztok, gyerekek!
Egyszer, egy hatalmas, nagy erdő közepén állt egy vár. A várban nagyon sokan éltek, de ha mind felsorolnánk őket, akkor a mese végére érnénk, és az egész olyan lenne, mit egy névsorolvasás. Ezért aztán azokról mesélek, akik a mi mesénk szempontjából érdekesek lehetnek.
Tehát ebben a nagy tömegben élt egy nagyon híres ember. Na, ki volt az? Bizony-bizony jól mondjátok, ő volt a portás.
Nem igaz ám: vicceltem.
Ő volt a takarító néni.
Megint vicceltem. Valójában ő volt a Király.
Hatalmas király volt. Majdnem két méter magas. De ha létrára állt, akkor még ennél is hatalmasabb volt. A Királynak, mint általában a királyoknak elég sok volt a dolga. Törvénykezett, meg uralkodott, szakácsiskolába járt, mert nagyon szeretett enni és az udvari szakács sokszor volt beteg. Szóval a király elfoglalta magát, és amikor eszébe jutott, akkor játszott a lányával is. Mert a királynak volt ám egy lánya, ő volt a királylány. Úgy hívták, hogy Királylány, mert ez egyszerű név volt, mindenki jól meg tudta jegyezni és ezért soha nem keverték össze a portás lányával vagy a takarítónéni lányával.
A Királylány egy ideig kicsi volt, mint ahogy általában az emberek kicsik, miután megszületnek. Kezdetben annyira kicsi volt, hogy csak cumizott és bömbölt és evett. És amikor valamelyiket megunta, akkor vagy a pelussal foglalkozott, vagy bömbölt, vagy tovább evett. De ahogy a kisgyerekek szokták, úgy a Királylány is lassan felcseperedett. Már nem sírt annyit és nem is cumizott. Babákkal játszott, de néha a papájával, a Királlyal is mókázott. Például bújócskáztak a trónteremben, de mivel ez egy egyszerű vár volt és csak az asztal alá lehetett elbújni, így ezt a játékot nem gyakran játszották.
Aztán a Királylány egyészen nagyra cseperedett, és már nem játszott babákkal, már nem játszott a Királlyal, hanem inkább olvasott, tanult és szépen lassan tovább nőtt. A végén ő is nagy lett. No, nem annyira nagy, mint a papája, de elég nagy. Olyan állólámpa méretű, az az ikeás, kétkaros. Szóval elég nagy ahhoz, hogy eladósorba kerüljön.
Egyszer így lépett oda hozzá a papája, akivel közösen úgy döntöttek, hogy utoljára játszanak bújócskát, mert már olyan nagy volt, hogy hiába bújt el az asztal alá, onnan is kilátszott a feneke. A Király tehát odalépett az asztalhoz, ahová a Királylány elbújt, és két dolgot mondott. Az egyik ez volt:
– Megvagy!
A másik ez volt:
– Lassan eladósorba kerülsz.
A Királylány előbújt az asztal alól, mert már megint megtalálták, és tanácstalanul vakargatni kezdte az orrát, mert nem tudta, hogy mi az az „eladósor”. Meg akarta kérdezni a papáját, a Királyt, de addigra az elrohant, mert kezdődött a főzőtanfolyam és nem akart lemaradni az elejéről, amikor éppen a lecsót tanítják. A Királylány így egyedül maradt és ott izgett-mozgott benne a kérdés: Vajon mi az az eladósor?
A kérdés úgy izgett-mozgott benne, hogy már-már viszketni kezdett tőle a feje, ezért úgy döntött, hogy nem vakaródzik, hanem inkább kérdezősködik. A kérdezősködés mégiscsak illedelmesebb dolog, mint a vakaródzás. Persze csak akkor, ha illedelmesen csinálja az ember, mert lehet bunkó módon is kérdezősködni. A Királylány azonban úrilány is volt egyben, szóval ő illedelmesen csinálta. Elindult hát a vár folyosóján. Elsőként a Csirke jött szembe vele.
– Szia, Csirke! Mi az az eladósor? – kérdezte a Királylány.
A Csirke úgy megijedt a kérdéstől, hogy egy ideig csak meredten nézte a Királylányt, aztán gyorsan elrohant.
A Királylány tovább sétált a folyosón. Kisvártatva szembejött vele a Piroska. Piroska egyébként a nagymamájához indult, de sajnos nem igazán tudta kiismerni magát az erdőben, ezért minduntalan eltévedt. Így volt ez most is, amikor a fenyőfánál sajnos nem jobbra, hanem balra kanyarodott, és ezért bekeveredett valahogy a várba. Megint.
– Szia, piros ruhás lány – üdvözölte a Királylány. – Meg tudnád mondani, hogy mi fán terem az az eladósor?
Piroska megtorpant, körbenézett és már biztosan tudta, hogy megint eltévedt.
– Ez ugye már nem erdő? – kérdezte a Királylánytól.
– Nem, ez a várunk, és engem az érdekelne, hogy mi fán terem az eladósor – válaszolt illedelmesen a Királylány.
– Ajjaj! – dörzsölte meg a fejét Piroska. – Már megint el fogok késni. A nagyi mérges lesz.
– Az én nagymamám? – lepődött meg a Királylány.
– Nem a tiéd, hanem ez én nagymamám. Aki szerintem nem itt lakik – válaszolt Piroska és egyre idegesebben tekingetett körbe. – Olyan ismerős ez a hely nekem – motyogta zavartan.
– Szerintem sem lakik itt a nagymamád – bólintott a Királylány. – Itt az én nagymamám lakik. De térjünk vissza a kérdésre: Piros ruhás lány, tudod, hogy mi fán terem az eladósor, vagy nem?
Piroska elgondolkodott, majd megvonta a vállát, és ettől csörömpölni kezdett a tarisznyája, mert kalács volt benne és bor és egy bögre: – Hát szerintem az eladósor nem fán terem. – mondta határozottan. – Talán bokron, vagy egy kóró csúcsán nő, és olyan kék színű virágai vannak, mint annak a bogyónak, aminek most nem jut eszembe a neve.
A Királylány elgondolkodott, majd azt mondta: – Aha. – Aztán megint gondolkodott, és megkérdezte a piros ruhás lányt: – De ez biztos? Láttál már olyat?
Piroska azonban már nagyon ideges volt. Egyik lábáról a másikra ugrált, és látszott rajta, hogy nincs kedve beszélgetni: – Hát én aztán nem láttam olyat – válaszolta, és egy nagyot szökellt idegességében. – De most már nagyon mennem kell, mert még ki kell találnom ebből a várból is…– mondta és elviharzott.
A Királylány sajnos nem kapott választ a kérdésére, de a piros ruhás lány miatt eszébe jutott a nagymamája, akit úgy hívtak, hogy Nagyi. El is indult a szobája felé. Ekkor jött szembe a Várőr. Ő védte a várat, ha esetleg megtámadták volna, de mivel az erdőben senki sem támadott meg várakat, még a szabad idejében sem, ezért a Várőrt kinevezték udvari csillagásznak is, és olyankor úgy hívták, hogy Várűr.
– Szia, Várűr – köszönt neki illedelmesen a Királylány.
– Szia, Királylány! Most Várőr vagyok, nem Várűr, mert rendet kell tennem a konyhában – mondta a Várőr.
– Valami baj van? – érdeklődött a Királylány.
– Van ám! Elszabadult a Csirke. Eszeveszetten rohangál, lever mindet és közben azt kiabálja, hogy „Eladó sör! Eladó sör!”. Látod: ott megy!
A Csirke tényleg ott rohangált a konyha körül, és azt üvöltözte eszeveszett hangon, hogy: – ELADÓ SÖR!
– Hát – mondta a Várőr. – Megyek, le kell csillapítanom, mert butaságokat beszél, nincs nála egyetlen flaska eladó sör sem. De mit is kérdeztél, Királylány?
– Hogy mi az az eladósor.
– Óhó!!! – ugrott nagyot a Várőr. – Akkor te árulsz sört?
– Nem. Dehogy – legyintett a Királylány. – Én azt kérdeztem, hogy mi az az eladóSOR. – A „sort” jó nagyosan mondta, hogy a Várőr is megértse. – Sor!
– Ja, az! Áhá! Ja… aha…– mondta a Várőr. És még hozzá tette, hogy:– Hát…ja…. Az eladósor olyan, mint a katonasor. Felsorakoznak a katonák egy sorba. Csak itt nem a katonák, hanem az eladók sorakoznak fel. Gondolom, a közértben. Aztán ha beállsz, akkor benne vagy. Érted?
– Értem.
– Na, akkor megyek. Vár a Csirke! – mondta a Várőr, és már ott sem volt.
A Királylány elgondolkodott, hogy miért akarja a papája, a Király, beállítani őt a közértben egy eladókkal teli sorba. Nem tetszett neki az ötlet, ezért aztán mégiscsak elment a Nagyihoz.
A Nagyi éppen lekvárt főzött, amit ő is a szakácstanfolyamon tanult tegnap. A szakácstanfolyamot egyébként egy varázsló tartotta, akit kirúgtak a szomszéd erdő közepén álló várból. Az erdő szélén átképzési támogatással lett okj-s szakács. (Gyerekek, nem baj, ha az utolsó mondatot nem értettétek, azt a mamának és papának írta az a lüke íróbácsi.)
– Szia, kisunokám! – mondta a Nagyi, amikor meglátta a Királylányt.
– Szia, Nagyi! Azt szeretném kérdezni, hogy mi az az eladósor.
A Nagyi egy pillanatra megtorpant a lekvárfőzésben, majd megkérdezte:– Ki beszélt neked erről?
– A papa – válaszolt a Királylány.
– Akkor jó! – bólintott a Nagyi. – Majd erről még én is beszélgetek a papáddal, de addig elmondom neked, hogy az eladósor az a kor, amikor a lányok, mint te, szépen lassan elég idősek lesznek arra, hogy udvarlójuk legyen, azán vőlegényük és végül megházasodjanak.
A Királylány hirtelen mindent megértett, és nagyon örült, hogy nem kell neki egy közértben sorban állnia. És hát bizony, a Királylánynak rögtön eszébe jutott egy fiatal, kedves, szép herceg a szomszéd várból, két erdővel arrébb. Ezt a szép, kedves, de inkább kedves és valószínűleg bátor herceget úgy hívták, hogy: Herceg. Herceg és Királylány már egy ideje nagyon jó barátok voltak. Kezdetben, amikor még kisgyerekek voltak sokat bújócskáztak együtt, de mivel Herceg is mindig megtalálta a Királylányt az asztal alatt, hát beszélgetni kezdtek, és aztán már csak beszélgettek, és bolondoztak és olyan jó barátságba kerültek, hogy az a végén már szerelem is volt. Szóval a Királylány nagyon örült, hogy végül is eladósorba került. De a Nagyi még nem fejezte be a mondandóját:
– A papádnak igaza van. Lassan eladósorba kerülsz, de sajnos ahhoz még egy pár dolog hiányzik. Az első, hogy kell egy Herceg.
A Királylány arca felragyogott: – Herceg már van!
A Nagyi bólintott: – Tudom, tudom. De kell még két dolog, ami sokkal nagyobb gond.
– Mi az, Nagyi? Az eladósor már megvan, a Herceg már készen van – tárta szét karját aggodalmasan a Királylány.
– A legfontosabb dolog még akkor is hiányzik – bólintott a Nagyi, és még hozzátette: – Mert e nélkül nem lehet a fele királyság és az unokám keze a Hercegé.
– De mi az, Nagyi? Áruld már el!
– Hát kell egy sárkány – bólintott komoran Nagyi, és megkeverte a fazekat –, és még kellene cukor a lekvárba, de az nem olyan fontos.
– SÁRKÁNY?! – kiáltott fel Királylány. – Minek nekem sárkány?
– Mert ha nincs sárkány, aki elraboljon, hogyan hirdeti ki a király, hogy azé a lánya keze és a fele királysága, aki kiszabadít téged? Kell egy sárkány, aki elrabol. Mégpedig nagyon gyorsan, mert még el is kell raboljon. Hoznál egy kis cukrot a konyhából? Ez így ehetetlen – mondta a Nagyi és tovább kevergette a lekvárt.
A Királylány hozott cukrot a konyhából majd aludni tért, mert már későre járt.
Éjjel nagy volt ám a csönd a várban. Olyan nagy, hogy még a légy pisszenését sem lehetett hallani, főleg azért, mert nem pisszegett. A Királylány egész este csak forgolódott az ágyában, és nem tudott aludni.
Másnap aztán a Várőr kihirdette a király parancsát: – Önkéntes sárkány kerestetik! A vár minden állata jelentkezzen délután a Királynál.
Másnap a Király főzte az ebédet. Lecsó lett. Nagyon rosszul sikerült, így gyorsan vége lett az étkezésnek, és ezért már jó korán elkezdődött a meghallgatás. A Király és a Királylány együtt várták a jelentkezőket.
– Na jó, ki akar itt sárkány lenni? – kérdezte fennhangon és nagyon szigorúan a Király. Kicsit rossz volt a kedve a lecsó miatt.
Elsőként a Csirke jött be.
– Te leszel a sárkány! – parancsolta a Király ellentmondást nem tűrő hangon.
A Csirke némán nézte őket egy ideig, majd amikor megértette, hogy miről van szó, megint elfutott.
Ezután a Vasorrú Bába lépett a terembe. A Király és a Királylány is nagyon megrémült. Mindketten régóta féltek a Vasorrútól, és nem örültek, hogy hirtelen ott állt előttük.
– Az állásra jelentkeztem – mondta félelmetes hangon a Vasorrú. – Én tök jó lennék sárkánynak, és mostanában nincs túl sok elfoglaltságom.
A Király rettegve kérdezte: – És tudsz repülni?
– Persze – bólintott a Vasorrú és két kört repült a trónteremben. A Király és a Királylány majdnem elájult félelmében.
– És tudsz tüzet okádni? – kérdezte a Király, de úgy remegett, hogy alig lehetett érteni a szavait.
A Vasorrú elgondolkodott és aztán így válaszolt: – Persze. Meg tudom oldani. Egy-másfél méteres lángot biztosan tudok okádni, csak előtte el kell mennem az ÁBC-be néhány varázsszerért.
A Király már annyira félt, hogy a Királylány mögé próbált elbújni, de az nem sikerült, mert a Királylány addigra már elfoglalta a trónterem egyetlen helyét, ahova el lehetett bújni: az asztal alatti részt.
– Kedves Vasorrú! – remegte a Király – Köszönjük a jelentkezését, és majd értesítjük a döntésünkről.
A Vasorrú illedelmesen meghajolt, elköszönt és kisietett a trónteremből. Amikor a Királylány előbújt az asztal alól csak ennyit mondott: – Én nem szeretném, hogy ő legyen a sárkány. Szerintem a Hercegnek nem sikerülne kiszabadítania engem.
A Király bólintott. Ezután behívták a Nyuszit.
A Király megkérdezte:– Nyuszi, esetleg lennél sárkány egy ideig? Nem állandó állás, csak olyan idénymunka.
A Nyuszi nem válaszolt, viszont eközben nagyon félt. A Királylány odasietett hozzá, az ölébe vette, és simogatni kezdte. – Ez nagyon aranyos sárkány lenne – mondta végül.
– A sárkányok nem aranyosak – horkant fel a Király.
– De ez akkor is cuki – mondta a Királylány.
– Nyuszi, figyelj! – szólalt meg a Király hangosan, és ettől Nyuszi úgy megijedt, hogy elájult.
A Király legyintett: – Sajnálom, kislányom, ez nem fog menni. Egy ájult sárkánnyal hogy küzdene meg a Herceged?
Végül egy fura szerzet lépett a terembe. Zöld volt, mint egy sárkány, csak méretében tűnt sokkal kisebbnek. Bár az is igaz, hogy a várban soha senki nem látott még valódi sárkányt, szóval ez nem volt lényeges szempont. A fura szerzet megállt a terem közepén. Meglepődve nézett körül dülledt szemeivel, és ez elég félelmetesnek tűnt.
– Te ki vagy?
– Én Vándor Béka vagyok – mondta a Béka – és úgy hívnak, hogy: Béka, brekk!
– Honnan jöttél? Még soha nem láttalak errefelé – kérdezte a Király.
– Messziről. Az erdő szélén lévő tó mellől, brekk, ahol az az okj-s felnőttoktató intézet van.
– Külföldi vagy! Tudhattam volna – bólintott a Király. – És mit keresel nálunk?
– Nem keresek semmit, csak úgy vándorolok. Mert vándorbéka vagyok. Brekk! Már megyek is tovább. Elnézést kérek, hogy zavartam, én csak véletlenül ugrottam be ide. Az erdőben a fenyőfánál nem jobbra fordultam, hanem balra. Brekk! Már megyek is!
– Állj! – kiáltott parancsolóan a Király!
– Brekk! – kiáltott meglepetten a Béka.
– Béka, te tudsz harcolni?
– Legyekkel igen – bólintott a Béka.
– Az jó, nagyon jó – lett izgatott a Király. – És te béka, te tudsz tüzet hányni? – kérdezte.
– Tüzet? Azt nem. De egy csomó mindent tudok hányni. Főleg, amit előzőleg megettem.
– Az is jó – bólintott a Király, és tovább kérdezett: – És mondhatjuk, hogy te sárkány vagy?
A Béka egy ideig csendben gondolkodott, majd megvonta a vállát: – Tulajdonképpen mondhatjuk. A DNS-térképen szerint kiköpött sárkány vagyok.
– És lennél a mi sárkányunk? Csak egy rövid időre? Adunk szállást és ételt, vagyis legyeket. Sőt, a legyek csak úgy vannak mindenhol, azt oda sem kell adni. Lenne hol aludnod és félnének tőled, és aztán lenne egy kis aprócska harc a Herceggel. Na, mit szólsz hozzá? – kérdezte a Király, és olyan hevesen mosolygott, ahogy csak tudott.
A Béka csak kuttyogott és brekegett és gondolkodott. Ebben a sorrendben.
– Hát nem is tudom – vont vállat végül. – Engem soha nem szoktak befogadni. Én egészen csúnya vagyok. Engem senki nem szeret, és a legtöbben kifejezetten undorodnak tőlem.
– Ez pont megfelel – kiáltott közbe a Király. – Fel vagy véve!
– Tényleg? – kérdezte a Béka és látszott rajta, hogy nagyon örül. Egymás után háromszor is brekegett.
– Na, akkor ezt megbeszéltük – csapott a térdére a Király. – Te leszel a sárkányunk. Nincs más dolgod, csak hogy elrabold a Királylányt.
– Jaj! – nézett fel a Királylányra a Béka. – Hogyan? Én őt nem bírom el.
A Királylány felnevetett. – Nem baj! Majd én viszlek! – mondta és felemelte a Békát, aki befészkelte magát a Királylány hóna alá. Felnézett a Királylányra, aki csak ennyit kérdezett: – Szeretsz olvasni, Béka?
A Béka arca felderült: – Nagyon!
– Akkor jó barátok leszünk! – simogatta meg a Béka fejét óvatosan a Királylány, mert kicsit nyálkás volt a bőre.
A Béka barátságosan brekegett egyet miközben kisétáltak a trónteremből.
A Király addig nézte őket, míg be nem csukódott az ajtó, majd egy csengővel magához hívatta a Várőrt. A Várőr nagy sebbel-lobbal rohant be a trónterembe.
– Figyelj, Várőr! – kezdte a Király. – Már van sárkányunk, de kéne még egy paripa is, amire ráül majd a Herceg, ha megy kiszabadítani a lányomat.
– Paripa? – kérdezte a Várőr.
– Paripa – válaszolta a Király.
– Az micsoda? – kérdezte a Várőr.
– Nem tudom. Azt hittem, hogy te tudod – válaszolta a Király.
Ezután hosszasan beszélgetni kezdtek, de hogy mi is az a paripa és hogyan tettek szert rá, az már egy egészen másik történet.
Szervusztok, gyerekek!