Kisietett a partra. Anya mellette gyalogolt, apa hátul maradt, akinek mintha nem lett volna kedve az egészhez. Persze ez őt a legkevésbé sem izgatta. Sokkal több forgott itt kockán, mint holmi aprócska rosszkedv-folt a reggeli napfényen.
Már voltak kint, és ez egyetlen másodpercre beárnyékolta jókedvét, mert első akart lenni. Ez volt az egyik nagy álom: elsőnek lenni a parton. Az milyen eszméletlen, kimondhatatlanul csodás pillanat lehet! Kilépsz a pázsitra, jobbra nézel, semmi, balra nézel, semmi, és tiéd a választás. Hová terítsük le a pokrócot? A tiszafa alá, vagy a kerítés tövébe? Melyik lesz a tökéletes pont arra, hogy onnan, mint ragadozók a pihenőhelyről, mint vadászgépek a bázisról el és elrugaszkodjon majd a nap során.
– Itt jó lesz – mondta anya, és rámutatott arra a pontra, ahol szerinte majd jó lesz. Apa nem ellenkezett és ő sem, mert a hely tényleg jónak ígérkezett. Két napja már tanyáztak itt, és az a nap is rendkívüli volt. A kerítés a hátuk mögött, neki lehet dőlni, tiszafa fölöttük, a pázsit előttük, és nem túl messze ott a lépcső a tóhoz. Mi kell ennél több?
Anya már a pokrócon terített. Apa kisétált a parthoz, és csendben nézte a túlpartot. Ennél közelebb ma sem jut a vízhez. Apa nem volt az a pancsolós fajta. Neki ott lesz a könyv, amit eddig is a hóna alá szorítva tartott, és a nyugalom, amit nem lehet megvásárolni, de elveszíteni annál inkább, ha nem figyel oda az ember.
– Reggeli! – jelentette be anya.
Letelepedtek. A kenyér friss volt, most vették boltban, így csak úgy simán is jó volt harapni belőle, de anya májkrémkonzervet vett elő, és egy sprotnikat rejtő fémskatulya is kinyílt, a paradicsom még hűtő hideg volt, ahogy a paprika is.
Ettek.
A reggeli végére már benépesült a part. Most látszott csak jól, hogy aki korán kel, aranyat lel. A későn jövők csak árnyékszeleteket kaptak, és délben majd főhet a fejük a napon. Apa meg is jegyezte, hogy „a szerencsétlenek”. Anya elpakolt, és megjegyezte, hogy a hűtőtáskában még maradt ez-az ebédre is.
– A matracot felfújod? – kérdezte anya. Apa tette a dolgát. Lihegve rágta a gumiízű kék-piros gumitömlő szélét, és néha halkan káromkodott egyet.
Jó lesz ez a nap is. Anya bekente naptejjel. Ez volt a nap legutálatosabb része.
Amikor apa fuldokolva bejelentette, hogy kész a tutaj, azonnal a hóna alá kapta a járművet. Mire a vízig eljutott vele, az katonai cirkálóvá vált, mely alattomos tengeralattjárókat kutat fel és semmisít meg.
A délelőtt csodás volt. Néha látogatást tett a parton, ahol apa a reggeli után felvett testtartását csak apró részletekben módosította, anya Nők lapját olvasott, a part pedig lüktetett az élettől.
Dél tájban ismét kint töltött fél órát a parton. Ebédeltek. Lesütött hús volt, és a még mindig frissnek tűnő kenyér. Gyors tempóban rágta az ételt, mert fejében egy közelgő totális tengeralattjáró támadás rémképe bontakozott ki, melyet nincs kapitány, aki megállíthat. Vagyis van egy, de az éppen sült tarját majszol a parton. Az utolsó falatot már állva rágta, amikor anya megszólalt.
– Kérsz egy fagyit? – Szó bennszakadt, hang fennakadt, lehellet megszegődött. – Vagy mész a vízbe?
– Nem – mondta még mindig sült hússal a szájában, mert van az a megsemmisítő tengeri invázió, melynek kissé később kell bekövetkeznie, mint ahogy azt a tábornokok és sorhajókapitányok eltervezték.
– Akkor uzsgyi! – mondta anya, és apára nézett.
Apa komótosan letette a gyűrött alufóliára félig elfogyasztott kenyerét, és a hűtőtáska alatt vasalódó nadrágjának zsebéből egy marék aprót halászott elő. A tenyerébe nézett, majd rá, majd anyára.
– Tudod, hol van a fagyis? – kérdezte.
Igen, bólintott tétován.
– Akkor jó fagyizást! – mondta apa, átadta a pénzt, és felvette a kenyeret.
– De apa, egyedül? – nézett rá anya.
– Nagyfiú már! – mondta apa, és a témát lezártnak tekintette.
– De ennyit?
– Csak nem lesz rosszul.
– Hát, jó – mosolyodott el anya. – Jó fagyizást! – mondta, és felvette maga mellől a Nők lapját.
Magabiztos léptekkel jutott el a szabadstrand kijáratához. A Wc előtt most is sor volt, de ő ennél nagyobb kalandra vállalkozott. Elindult az utcán. Strandoló családok jöttek a víztől és mentek a víz felé kusza halrajokként verődve ide oda, de ő egyikükkel sem törődött. Elhaladt a szövetkezeti üdülő előtt, majd a piros nyaraló mellett, ahol az a baromi jó Citroen állt egész nyáron, majd a MEGLÁT-LAK narancssárga kerítése előtt, és kijutott a sarokra, ahol már várta a cukrászda.
Bent hűvös volt. Többen álltak sorba, de ez egyáltalán nem zavarta. Nagyfiú volt. Pénz volt a kezében. Rendelni fog és fizetni fog és felnőtt lesz. Mint egy sorhajókapitány vagy egy űrhajóparancsnok.
Hárman voltak előtte, és ő háromszor számolta meg az apától kapott pénzt. Akárhogy is számolta, annyi volt, amennyi. Néhányszor elpróbálta magában, hogy mit fog mondani. Nagyon kellemetlen lenne, ha belesülne.
Aztán ő következett.
Magabiztosan lépett a pulthoz. A cukrász néni elmosolyodott.
– Nos, fiatalúr?
– Kérnék egy fagyit – mondta, és érezte, hogy remeg a hangja.
– De milyet? Van vanília, csoki és eper.
Nagyot nyelt. Most nem adhatja fel. Nem is fogja. Hiszen hamarosan meg kell állítania vagy egy tucat tengeralattjárót.
– Két csokit és két vaníliát.
– Húha! Négy gombócot?
Bólintott és előre nyújtotta tenyerét, melyből a cukrász néni egyenként szedegette ki az izzadságtól nedves érméket, négy forintot.
– Ügyes fiú vagy! Egészségedre! – mondta a néni, ördögien csattogó kanalával könyékig belenyúlt a pultba süllyesztett hatalmas tégelybe, négyszer, majd átnyújtotta a fagylalttornyot.
Soha olyan jól nem esett még fagylalt. Nagyfiúként, kapitányként, parancsnokként sétált vissza a partra, és tudta, hogy az élete örökre megváltozott. Négy forint volt nála, amit egyedül költött el. Fagyira.
*
2008. március 1-én vonták ki a forgalomból az 1 és 2 forintos érméket.
Utánanéztem. 1975-ben volt 1 forint a fagyi. Jól emlékszem rá.
X

Elfelejtetted a jelszavadat?

Légy Közösségi Olvasó!