A járókelő (A vihar szeme)

Egyszerűen nem hitte el. Az élet nem ilyen! Nem ennyire… kereste a helyes szót, de nem nagyon találta. Az utca üres volt, a nőt már sehol sem látta. És akkor mi van, ha álmodott? Vannak azok az éber álmok. Nála persze még egy sem jelentkezett, de mindennek eljön egyszer az ideje. Újra körbenézett. Néhány másodpercig arra sem emlékezett, hogy hová tart. Az a nő komolyan megkavarta belül a dolgokat.
Fél órája történt. Egy könyvesbolt kirakatát bámulta. Azt sem tudta eldönteni, hogy bemenjen-e, nemhogy könyvet vásároljon. De hát nála már csak így mentek a dolgok: lassan, de bizonytalanul.
– Azt vegye meg! – szólalt meg mellette valaki.
Oldalt pislantott. Egy ősöreg, jól öltözött nő állt mellette, és a kirakat sarka felé mutatott.
– Az jó? – kérdezte félmosollyal az arcán.
Hiába, viselkedni, azt tudott. Végsőkig kitartott a társadalmi konvenciók mellett, és ha egy elegáns öreg hölgy megszólítja, akkor arra mosolyogni kell.
– Szerintem az a legjobb, amit itt megvásárolhat – válaszolta komolyan a nő.
Pengevékony, szigorú arca volt. A könyv, melyre mutatott piros, fehér, fekete színben pompázott.
– Maga írta? – kérdezte, és ezen maga is meglepődött. Nem szokott szóba elegyedni senkivel.
A nő felnevetett. Meglepően kellemes nevetés-hangja volt, már ha létezik ilyesmi.
– Dehogy! De azt olvastam, és remek volt.
– Akkor a többit nem is ismeri? – kérdezte csodálkozva. Na, tessék, már megint ő kezdeményezett. Mi van ma vele? Ha így folytatja, egy kávézóban köt ki, mint valami selyemfiú.
– Nem. De hát ettől még nem hazudtam – válaszolta a nő, és elmosolyodott. Valószínűleg harminc évvel ezelőtt sokan öngyilkosok lettek volna ezért a mosolyért.
– Megveszi? – kérdezte a nő.
– Hát… azt sem tudom, hogy miről szól – vont vállat.
– Azt nem, de azt igen, hogy én ajánlottam.
– Tulajdonképpen azt sem tudom, hogy ön kicsoda.
– Én… – A nő elhallgatott. Hosszasan kereste a szavakat. – Én…
Türelmesen várt. Ha lúd, legyen kövér. Ha már szóba elegyedett egy ismeretlennel, akkor most már kivárja, hogy mi lesz a dologból.
– Azt hiszem, hogy a legjobb, ha Deux et Machinának hívnom magam.
Felnevetett, bár nem akarta megsérteni a nőt. – Szép hosszú név, és elég ismerős. Nem találkoztunk már valamikor?
A nő ismét hallatta a kellemes nevetés-hangját, és a kezét nyújtotta: – Deux et Machina vagyok!
Elfogadta a kinyújtott kezet: – Engem hívjon csak In Medias Res-nek.
– Szép név az is – mondta komolyan a nő, majd a kirakat felé biccentett: – Megveszi?
– Megvegyem?
– Persze. Nem véletlenül ajánlottam.
Elengedte a nő kezét, aki egyébként ismét korát meghazudtoló erővel szorította meg az övét.
– De most komolyan. Miért szólított meg? Ügynök? Vagy ismeri az írót?
A nő megrázta a fejét. – Nem. Egyszerűen ki akartam próbálni.
– Rendben, de mit?
– Az egymásra hatást. Évek óta ki akarom próbálni…
– És most kipróbálta?
– Igen. És nem is hülyeség.
A „hülyeség” szó frissen pattant elő a szájából, és ez sehogy sem illett egy elegáns, legalább hetven fölötti nőhöz.
– Nem értem.
– Tudja, hogy az egész éltünket úgy éljük le, hogy egymásra hatunk?
– Mármint, maga és én?
A nevetés-hang újra felcsendült. – Dehogy! Mi csak most ismerkedtünk meg. Úgy értem, hogy „mi, emberek”. Szinte egyetlen cselekedetünk sem független. Mindig valaki benne van a képben. Persze főként olyanoktól kapunk löketet, akiket ismerünk. Beszélgetünk velük egy bor mellett, együtt élünk velük, parancsolnak nekünk a munkahelyen, vagy éppen felnevelnek. A lényeg, hogy szinte semmit sem élünk át, semmit sem teszünk úgy, hogy ne ezek hatottak volna ránk. Érti már?
A nő kíváncsian fürkészte az arcát, és ezzel egyértelművé tette, hogy befejezte az okfejtést.
– És?
– És most ezt tettük. Nem ismertük egymást, de én hatottam magára. Csak úgy, a semmiből. Jó mi? Hatottam az életére. Minte egy Deux et Machina. Tudja, hány ember változtatta már meg az életét egy ilyen, a semmiből jött hatás miatt?
– Fogalmam sincs.
– Nekem sincs. De szerintem nem ritka. Két ember összefut, soha nem ismerték egymást, és bumm, az egyiknek egészen másként fut tovább az élete, mint ahogy futott volna a találkozás előtt.
– Aha. Úgy gondolja, hogy megváltoztatta az életem?
– Az nem tudom – vont vállat a nő. – Talán. Vagy nem. A lényeg, hogy valami történt.
– Hát az biztos – bólintott elismerően, és ezt az elismerést őszintén oda is ajándékozta a nőnek.
– Ki kéne próbálnia magának is – bólintott komolyan a nő.
– Mármint?
– Maga is lehet Deux et Machina mások számára. Egy mondat is elég szerintem. Vagy egy gondolat, ami eszébe jut. Sőt, talán egy kacsintás is. A lényeg, hogy hasson rá. Na, kipróbálja?
– De miért?
– Miért? Miért? Mert élünk, és mert élünk, mindenképpen hatunk. Miért húzná ki magát ebből a fantasztikus játékból?
– Nem tudom. Talán azért, mert úgy sem tudom meg, hogy mit okoztam.
– Ugyan már! – legyintett rá a nő. – Ne legyen önző! Játsszon csak a játékért. És persze…
– Persze?
– Persze talán meg is tudja egyszer – kacsintott a nő, és megint a kirakat felé nézett. – Megveszi?
– Tényleg jó könyv?
– Nekem tetszett.
– Valami filozófia?
– Nem. Egy krimi, vagy valami hasonló. De filozófikus duma is van benne, bár volt, amit átlapoztam.
A könyvre meredt. Piros, fehér, fekete. A címét innen nem látta.
– És ha megveszem?
– Akkor tudni fogom, hogy egy könyv erejéig megváltoztattam az életét.
– És az jó?
– Nem tudom. Nekem tetszik a gondolat. Olyan, mintha egy kicsit megérteném ezt az egészet – mutatott körbe a nő.
– Hát jó! – bólintott határozottan. – Megveszem. Várjon meg itt!
A nő biccentett, ő pedig bement a boltba.
A könyvet hamar kiszúrta az egyik szigeten: „A vihar szeme”. A cím nem mondott sokat, de ha az embert egy Deux et Machina nevű nő kéri, akkor nincs mit tenni. Amikor kilépett a bolt elé, a nőnek már híre hamva sem volt.
– A francba! – morogta az orra alatt.
Eleinte átverve érezte magát, aztán arra gondolt, hogy nem, az élet nem ilyen. Nem ennyire… Egyszerű. Igen ez a jó szó rá. Nincsenek Deux et Machinák, és ő sem egy In Medias Res. Nem. Ebben nem hihet. Ő nem egy nagy ember. Nem egy életváltoztatós fajta. Talán az apja az volt, a nagypapa biztos, de ő nem. Túl kicsit pont ő ehhez.
Mindegy. A könyvet mindenesetre elolvassa, ha már megvette.
Az utcán alig lézengtek. Egy távoli kapualjból éppen kilépett valaki, majd megállt és a falnak dőlt. Ő is kis pont. Így vagyunk ezzel a legtöbben, gondolta, és elindult a metró felé.

*
Kedves Olvasó!
Ez a történet a “Vihar szeme” című drámához kapcsolódik, melyet még nem ismersz.
Hogy mikor került színpadra? Ez az olvasóközösségen, tehát rajtad múlik.
Ez egy olyan játék (kísérlet), melyet még alig játszott valaki, és amelyben egy Dráma embereken keresztül találja meg az utat a színpadhoz.
Részletek itt olvashatók: https://kozossegiiro.hu/darabut/