Szellőke ajándéka

A kórteremben két ágy volt. Az egyik szélén egy középkorú nő ült. Mezítláb lába a linóleum fölött lógott ernyedten. Amikor Albert belépett a terembe, a nő megigazította a haját, mintha attól tartana, hogy megszólják, amiért nem tökéletes a frizurája. A nőre mosolygott, és hangosan köszönt: – Jó napot! Remekül néz ki!
A nő elvörösödött: – Maga viccel!
– Nem. Halálosan komolyan mondom – rázta meg fejét Albert, és úgy nézett a nőre, mintha éppen az esküvőjükön suttogná el az igent.
– Akkor maga nagyon kedves – mosolyodott el a nő, és még egyszer megpróbálta rendbe szedni a sok fekvéstől reménytelenül rakoncátlan haját.
Albert komolyan biccentett felé, majd a másik ágyhoz lépett. Szellőke papírszín arccal feküdt az ágyban. Szellőke kilencvenkét éves volt, és körülbelül tíz éve ismerte Albertet, aki azóta rendszeresen járt hozzá. Véletlenül hozta őket össze a sors, vagy a közös képviselő – a kettő között a házukban nem mindig lehetett különbséget tenni –, és azóta jó barátok lettek. Albert rendszeresen bevásárolt Szellőke néninek, aki rendszeresen főzött neki kávét, mely minden esetben széné égett, de Albert becsülettel megitta. Hetente kétszer kávéztak és beszélgettek. Szellőkével élmény volt minden egyes együtt töltött óra, mert Szellőke nénivel annyi minden történt meg életében, mint az egész bérházzal együttvéve – kivéve a közös képviselőt, akivel saját bevallása szerint még ennél is több minden történt.
– Kujon! – szólalt meg Szellőke néni.
– Mit mondott, Szellőke? – hajolt hozzá közelebb Albert.
– Kujon vagy. Egy kórházban csípsz fel nőket.
– Nem csíptem fel senkit.
– Hallottam – mosolygott halványan Szellőke. A vigyor már köszönőviszonyban sem volt azzal, amit Albert egy hete látott a néni arcán, még a kórház előtt. Keskeny, halovány, erőtlen mosoly volt. Alig hasonlított azokra az erőteljes hahotákra, melyek oly gyakran hagyták el Szellőke tüdejét beszélgetéseik közben.
– Csak az igazat mondtam – hajolt közelebb Albert, Hátha Szellőke visszafogja magát.
– Ez kedves tőled. Egyébként Adélnak hívják, és nagyon helyes lány. – Adél a szomszéd ágyon fészkelődni kezdett, majd felállt és a mosdóhoz sétált. – És nincs férjnél!
Albert egyre kínosabban érezte magát, de nem foghatta be Szellőke néni száját. Van az a kor, amikor az ember már levetkőzi a gátlásait, és nem törődik azzal, hogy ki mit gondol. Albert úgy vélte, hogy Szellőke néni már húsz éve is itt tartott.
– Negyvenöt és még mindig iszonyú jó alakja van – üvöltötte Szellőke néni.
Adél nem bírta tovább, és kisétált a folyosóra. Albert lopva a nő után pillantott, és kórház ide vagy oda, pongyola oda vagy ide, meg kellett állapítania, hogy Adél bizony gyönyörű nő. Szellőke néni borzalmas kávét készített ugyan, de a nők terén remek ízlése volt.
– Szellőke néni, elkergette Adélt.
– Nem baj, majd visszajön. Itt az ágya. Hidd el, illenétek egymáshoz.
– Azt Szellőke néni nem tudhatja.
– Hát pedig tudom – zárta rövidre a vitát Szellőke. – Hoztál narancslét?
– Hoztam – biccentett Albert, és kipakolta szatyrának tartalmát. Két doboz narancslé és egy csomag háztartási keksz.
– Lakoma! – jegyezte meg Szellőke néni. – Remélem, lesz még időm megenni.
– Már miért ne lenne? Ez csak rutinműtét.
– Kilencven fölött nem létezik olyan, hogy rutinműtét. Az ilyen öregeknek, mint én a műtőasztal a legjobb kifutó a semmibe.
– Maga akkor sem fog kifutni sehova, Szellőke néni – vont vállat Albert, és ezt nem csak úgy mondta, hanem hitte is.
– Azt majd meglátjuk. Szóval add ide a kezed!
– Tessék? – vonta össze szemöldökét Albert. Szellőke nénitől szokatlan volt egy ilyen kérés – nem volt az az ölelgetős típus.
– Add ide a kezed! Adni akarok valamit.
– Nekem nem kell semmi, Szellőke.
– Azt majd én eldöntöm.
– De komolyan, nem kell semmi!
– Ide figyelj! Adni akarok valamit, és nem érdekel, hogy neked kell-e valami vagy nem.
Albert nagyon sóhajtott. Szellőkét nem nagyon lehetett lebeszélni valamiről, ha azt egyszer a fejébe vette.
– Ne sóhajtozz itt nekem! Lehet, hogy már nem is találkozunk többet.
– Már miért ne…
– Add már ide a kezed!
Albert engedelmeskedett.
– Na! – biccentett Szellőke. – Ami most jön, arról nem beszélnünk többet. Mondjuk akkor biztos nem, ha vissza se jövök az asztalról…
– Szellőke…
Albert nem tudta befejezni a mondatot, mert a kórterem, ahol eddig állt, váratlanul eltűnt körüle. Egy folyosón találta magát. Előtte három lépés távolságban egy ajtót látott. Közte és az ajtó között egy íróasztal állt, mely mögött egy férfi ült. Fehér kórházi köpenyt viselt, műtősmaszk volt az arca előtt. Egy papírköteget lapozgatott ráérős lassúsággal.
Nem mert megszólalni.
– Asszonyom! – nézett fel a férfi végül a paksamétából.
– Én… – szólalt meg zavartan, de a férfi közbevágott: – Maga Szellőke, nem?
Albert fejében zakatoltak a gondolatok.
– Szellőke maga vagy sem? – kérdezte mogorván a férfi.
– Igen! – bólintott végül Albert, és ezzel felhagyott vele, hogy bármilyen magyarázatot keressen arra, ami történik vele.
– Na! Akkor találja ki gyorsan, hogy mivel tölti ki ezt a pár lépést az ajtóig – mutatott a háta mögött lévő ajtóra a férfi anélkül, hogy ő maga hátrafordult volna.
– Tessék?
– El kéne döntenie, hogy mivel tölti ki a megmaradó pár lépést.
– Nem értem. Mit mondjak?
– Nekem teljesen mindegy. Ha azt mondja, hogy ennyi ideig nézi a plafont, az is jó. Ha azt mondja, hogy nekikezd egy könyvnek, az is jó. A lényeg, hogy beírhassak ide valamit, és mehessünk a dolgukra.
Albert elgondolkodott, és már válaszolt volna, de ekkor hirtelen mozogni kezdett a szája. Szellőke néni szólalt meg a testén keresztül.
– Jó. Akkor el akarok menni Afrikába.
A férfi felnevetett. – Ne vicceljen már! Úgy látja, hogy az ajtó és maga között belefér egy Afrikai utazás? Legyen egy kicsit ésszerű.
– Írni akarok egy könyvet – mondta Szellőke Albert száján keresztül.
– Nem fér bele az sem. A könyvírás túl hosszú – ingatta fejét a férfi.
– Szerelmes akarok lenni.
– Hosszú!
– Meg akarok tanulni főzni.
– Mit?
– Az olasz konyhát.
– Nincs idő.
– Végig akarom nézni Bergmann összes filmjét.
– Viccel? Maximum a nagyokat.
– Meg akarok tanulni kínaiul.
– Néhány szó olaszul. Mondjuk a kaja nevek.
– Tudom! Ejtőernyőzni akarok.
– Hát… – sziszegett a fogai között a férfi. – Szerintem nem fér bele az ajtóig. De bírhatom.
– Írja.
– Csak elég nagy az esély arra, hogy nem lesz belőle semmi. Ilyen korban szerintem mire megszerzi az engedélyeket… Nem javaslom.
– Akkor megtanulhatnék zongorázni.
– A „süss fel nap” menni fog.
– Varrni akarok egy ruhát magamnak.
Szellőke hangját lassan eluralta a kétségbeesés.
– Ha szabni is akar, akkor az sem jön össze – ingatta fejét a férfi. – Nézzen már az ajtóra! Egy köpésre van. Találjon ki elérhető dolgokat, és ne olyanokat, amihez kilométerek kellenek.
Hosszú csönd következett. Albert várt. Csendben figyelte a benne hüppögő Szellőke nénit.
– Ezer dolgot akarok még – suttogta Szellőke.
– Azokba korábban kellett volna belekezdeni – vont vállat a férfi.
Újabb csönd következett.
– Talán az Albert kölyök.
– Mi van vele?
– Ha neki megmutatnám.
– Mit?
– Ezt az egészet.
A férfi egy ideig némán nézett rá, Albert nem tudta eldönteni, hogy Szellőkét vagy őt látja.
– Igen, az lehet. Az még bőven belefér! – bólintott végül, és a paksaméta legfelső lapjára lejegyzetelt két sort. – Akkor rendben vagyunk! – mondta végül, majd felállt és az iratokkal a hóna alatt eltűnt egy oldalsó ajtón, melyet Albert eddig észre sem vett.
– Albert – szólalt meg valakit.
– Tessék? – nézett körbe. Újra a korteremben állt. Szellőke szúrós tekintetet meredt az övébe.
– Nincs idő. – mondta a néni.
– Mire?
– Semmire. Azt hiszed, hogy van. Mindig azt hiszed, hogy van, de nincs. Hidd el nincs. És ha túl későn jössz rá, az… az borzalmas. Érted?
Albert nem válaszolt.
– Érted? – förmedt rá Szellőke néni.
– Értem.
– Dehogy érted! Gondolkozz rajta! Már most is túl késő. Minden egyes másodperc…
Szellőke arca eltorzult.
– Jól vagy? – hajolt rémülten a néni fölé Albert.
– Minden egyes másodperccel kihal egy lehetőség a bolygódon, mint ezen a nagyon a jegesmedvék, meg a többi szerencsétlen. Nincs időd!
Szellőke néni szeme kifordult. Albert kiabálva rohant ki a folyosóra. Néhány pillanat múlva ápolók és orvosok vették át a terepet. Albert a folyosóra szorult.
Szellőke nénit végül elvitték az intenzív osztályra. Egy orvos közölte Alberttal – jobb híján rokonnak adta ki magát –, hogy nincs nagy baj, csak valami kilengett a néni szervezetében, ami igen gyakran megesik egy ilyen idős ember esetében.
– Menjen haza! – javasolta az orvos.
Albert bólintott, de még fél órán át ücsörgött a folyosón.
– Mi van Szellő nénivel – szólalt meg váratlanul valaki a feje fölött.
Adél volt az.
– Semmi. Nincs nagy baj – válaszolta Albert.
– Az jó! Aranyos néni. Szókimondó, de aranyos – mosolygott Adél, és elindult a kórterem felé.
Tényleg helyes, gondolta Albert.
– Nincs kedve…
Adél lassan fordult vissza. – Tessék?
– Nincs kedve egy vacsorához? – kérdezte alig hallhatóan Albert.
– Mármint hogy… mikor?
– Nem tudom. Most éhes?
– Igen. De nézzen már rám! Egy kórházban vagyunk.
– Tudom.
– Akkor sejtheti, hogy mit…
– Albert vagyok! – pattant fel a helyéről, és a kezét nyújtotta a nőnek.
– Én meg Adél.
– Tudom. Mit szeretne enni?
– Most ezt komolyan gondolja?
– Igen. Kínai? Indiai? Rántott hús? Adjon fél órát, és hozom.
– De Albert! Nem érne ez rá?
Albert egy pillanatig nem válaszolt, majd mosolyogva rázta meg a fejét: – Nem. Nincs idő! Mit hozzak?
Adél lesimította derekán a pongyolát, és megigazította a haját. – Pizza?
– Pizza! Sajtos, szalámis? Mi legyen rajta?
– Bármi – válaszolt Adél.
– Remek. Fél óra és itt vagyok! – kacsintott rá Albert, és elviharzott az EXIT tábla irányába.