Ha megkérhetem

Kiállt a hegytetőre. Lába előtt dombok, hátukon a szőr fenyőerdőből volt. Nem is. Az talán jobb így: „valaha élénken hömpölygő erdőhullámok fagytak mozdulatlanságba”. Sőt, még jobb, ha annak látja, ami, – egy rengeteg, ahol bármi megtörténhet. Ez jó lesz. „Egy rengeteg, ahol bármi megtörténhet.” Elképzelte, ahogy a szereplők menekülni kénytelenek a tűztől. Igen. Így kezdődik a történet. Már most szépen látszanak az itt-ott lángra kapó avar nyomai, ahogy a füst átszivárog a levelek között és kibukik az örökzöld lombkoronák takarásából. A távolban, kissé jobb oldalt masszívabban ég már az erdő. Talán ott kezdődött a tűz. Hát persze!

Hallgatott. Tagjai bizseregni kezdtek. Érezte, hogy beindul a fantáziája. Jó lesz, sőt, egyenesen fantasztikus. Enyhe őszi szél suhogott. A nap nem látszott, és ez pont így volt jó. Mindent egybevetve remek volt a látvány, úgy ahogy van. Ettől a szépségtől bárki költővé válhat.

Ebéd után ment oda a kollegához.

– Remek munka – kocogtatta meg a vállát.

A srác – alig lehetett idősebb, mint a saját fia, de hát kamaszoké a világ, vagy mi a fene – lekapta a fülhallgatóját. Ennek nyomán pokolbéli zaj szivárgott az iroda légterébe.

– Mi? – kérdezte a srác.

– Mondom, remek munka volt. A füstgomolyagok a fák között zseniálisak.

– Az nem füst, hanem köd – vont vállat a srác.

– Ja! Hát… akkor legyen belőle füst, ha megkérhetem.

– Oké – bólintott a srác és visszahúzta fejére a fülhallgatóját.