Offline testek

Denton fia a gépnél ült, mint mindig. Ujjai keresgélés nélkül suhantnak a billentyűzeten: modern kor, új képességek. „Ha ezer évig gyakorlok, akkor sem lesz ennyire természetes, mint neki”, gondolta miközben csendben figyelte, ahogy a gyerek gépelt. A terv egyszerű volt és egyben kockázatos. Vagy bejön, vagy olyan mélyre ássa el magát Albertnál, hogy onnan jobban megéri majd inkább tovább ásni. Az apáknak néha be kell vállalniuk a kockázatot, ez a sorsuk és a kötelességük.
Albert nem hagyta abba a gépelést. Ismeretlen játék közepén feledkezett bele a csevegésbe. „Cset”, így nevezik manapság. A rajzolt katona – nevetséges, távol keleti tinidivat szerint öltözött állig felfegyverzett pixeltömeg – időnként moccant egyet mutatván, hogy menne már, de az izmait mozgató tudat most éppen mással van elfoglalva.
Denton egy hónapja dolgozott a terven. Akkor született meg fejében az ötlet, amikor Albert tőle meglepő módon közlékenynek bizonyult egy reggeli beszélgetés alkalmával. Beszélt és beszélt, felhőtlenül, boldogan, mintha megint tíz éves lenne. Denton és Floransz pontosan tudta, hogy ez azon ritka alkalmak egyike, amikor fiuk elfelejt kamasz lenni, amikor hétköznapi emberré válik néhány perc erejéig. Idén ez volt a második alkalom, hogy visszakapták őt, és úgy gyanították: ebben az évben már nem számíthatnak semmi jóra – Albert visszazárja majd a kapukat, beletemetkezik a pixelvalóságba, ahol olyan életet formál magának a barátaival, amelybe nekik semmi beleszólásuk nincs. Az ő idejükben még kiszöktek a térre, ha elegük volt az öregekből. Most, hogy ők lettek az öregek, a gyerekek olyan helyre szöknek, ahová nem lehet őket követni, ahol akár éveket is eltölthetnek egymással anélkül, hogy kitennék lábukat az ajtón. Ez az igazi szökés, nem a játszótér mögötti bokor, ahol elcsattant néhány csók és hamuvá vált néhány centi cigi. A testük itt van, de a tudatuk… jelszóval védett.
Albert eközben befejezte a csetet és nekiveselkedett a pályának. Úgy mozgatta azt a röhejes alakot, mintha a saját végtagjairól lenne szó.
Dentonnak izzadni kezdett a keze. Talán hülyeség az egész. Hagyni kéne, hogy Albert maga találja meg az utat, legyen felfedező egy olyan világban, ahol az „öregek” már mit sem tehetnek. De pont az a reggeli megnyílás mondott ennek ellent. Az a pár perc, amikor Albert boldogan és önfeledten beszélt arról a lányról. Mirabel. Így hívták a szöszit. Szöszi volt, mert Denton rákeresett, és mert Floransz egyszer megleste az iskolánál. Nem követtek el semmi rosszat. Csak információt gyűjtöttek. Mindenki ezt teszi, még Albert is.
– És milyen a lány? – kérdezte Denton aznap reggel.
– Kedves – válaszolta Albert, és egy gigantikus adag Nutellát kent a kenyerére.
– De találkoztok? – nézett rá Floransz is. Ez kockázatos volt. Két kérdés egymás után. Albert nem egyszer húzta le ilyenkor hónapokra a rolót.
– Mi? Nem! Dehogy! – válaszolt Albert felháborodva.
– Akkor honnan tudod, hogy kedves?
– Hát beszélünk. Naponta többször.
– Mióta ismered? – hangzott el a harmadik kérdés Denton szájából.
– Már két éve.
– Két éve! Hú! – csapta össze kezét Floransz, és ezzel vége is volt a beszélgetés érdemi részének.
Ennyi volt. Azóta néha felreppent Mirabel neve, de Albert nem nyilatkozott az ügyben. „Még mindig kedves”, hangzott a bejáratott válasz.
Denton ekkor kezdett naplót vezetni Albertről. Eleinte csak kíváncsiságból tette, végül rendszer lett belőle. Havi, majd negyedéves kimutatásokat végzett, és az eredmény magért beszélt.
– A napi gépidő átlag négy óra – mutatta a kinyomtatott papírt Floransznak.
– És mennyit ment el itthonról?
– Nem ment el három hónapja sehova. A gépen lóg.
– Mirabelával?
– Gondolom, igen. És a többiekkel. Nincs más esély, szívem.
Floransz hatalmasat sóhajtott: – Biztos ez?
– Én viszem el a balhét, ha baj lesz – mondta Denton.
– Én is szívesen…
– Nem! Nem kell, hogy mindkettőnket kizárjon örökre az életéből.
Floransz bólintott, Denton pedig szervezni kezdett.
Albert belefeledkezett a játékba. Fején fülhallgató, kezei a billentyűn. Ergonomikus, egy vagyonba került.
Denton telefonja megcsippant.
„MOST!” – üzent Florance.
Akkor hát itt az idő.
– Fiam, le kéne menned a földszintre – lépett a szobába.
– Apa! Benne vagyok!
– Hát ez most egy kicsit sem érdekel. Gyere ki belőle, és majd újra belemehetsz.
– De mi van? – vette le füléről a fejhallgatót Albert. Bosszús volt.
– Ezt le kéne vinned!
Denton kezében egy tál palacsinta volt. Mákos (Albert kedvence) csokis, epres. Az eper Floransz ötlete volt, hogy honnan vette az infót, arról még Dentonnak is csak homályos fogalmai voltak.
– Mi ez?
– Ugorj le, és ezt add oda neki!
– Kinek?
– Egy távoli különös ismerősömnek.
Albert gyanús pillantásokkal méregette Denton, és ő abban a pillanatban tudta, hogy a terv be fog válni. „Egy távoli különös ismerősöm”. Ezt a négy szót két hétig formálták Floransszal. De megérte. Két hét kemény agytorna kellett ahhoz, hogy logikus láncolatra fűzzék fel egy kamasz illogikus tudatát.
– Milyen „különös” ismerős?
– Hát… – ez a szünet is ki volt számítva – félelmetes.
– Rokon?
– Nem. Sőt! Hatalmas elme, de jobb, ha velem nem találkozik.
– Félsz tőle?
– Nem fizikailag. Fura egy fazon. Mintha valami titkosügynök lenne, vagy katona. Nem tudom. A lényeg, hogy lent vár, és én nem akarok…
– Anya?
– Anya nincs itthon. Figyelj! Elképesztő nagy hálára köteleznél, ha ezt elintéznéd nekem. Akkor az lesz, hogy jövök neked eggyel.
Ez volt a kegyelmedöfés. Albert a kijelzőre nézett, majd csalódott arccal fordult meg a széken. Úgy tűnik, nem találta ott, amit keresett.
– Jó! – vont vállat. – De jössz eggyel!
– Jövök! – bólintott Denton, és a zsebébe nyúlt, hogy ujjának egy mozdulatával jelezzen.
Átadta a palacsintákat és egy zacskót, amibe kóla, narancslé és ásványvíz is volt.
– Ugye nem fog megverni? – kérdezte Albert.
– Dehogy fog. Akkor én mennék. Mondom, hogy furcsa csak, és én nem akarok vele találkozni. Bizonyos értelemben nagyon érdekes figura.
Albert sóhajtott, és kilépett az ajtón.
– A lifttel menj! Most mostak fel a lépcsőházban – mondta az ajtóban állva Denton.
A torkában dobogott a szíve.
Albert megnyomta a liftgombot.
Vártak.
A lift felülről érkezett.
Most történik.
Kinyílt a liftajtó. Ketten álltak benne. Floransz és egy lány.
Denton elfelejtett levegőt venni: Floransznak tehát sikerült.
– Szia! – mondta Floransz, és amilyen lendületesen csak tudott, kilépett a liftből. – Na! Beszállsz? – kérdezte Albertet, aki meglepődve ugyan, de besétált a lány mellé.
Floransz visszahajolt, megnyomott egy gombot a kezelőpanelen.
– Pá! – intett a két fiatal felé, miközben bezáródott a liftajtó.
A lift alig hallható surrogással elindult. Denton azonnal mozdult. Egy kézi vezérlőegységet kapott elő zsebéből, melyet a ház gondnoka adott kölcsön. Két kódot kellett beütni. Az elsővel gyorsan végzett: AHTi349. A lift hívógombja pirosra váltott.
– Jó! – bátorította magát Denton.
– Siess már! Leérnek! – sziszegte Floransz.
– Ha hagynál… Inkább mondd, hol vannak – vakkantotta vissza Denton.
– Négy… három…
Denton beütötte a második kódot: 888 540A…
– Kettő…
Denton megnyomta az utolsó számjegyet is: 7.
A lift megállt. Éppen a második és az első emelet között.
– Kész? – kérdezte Floransz.
– Kész! – válaszolt Denton. Izzadt a homloka. – Félúton vannak bezárva.
– Mennyi ideig…?
– Te mit mondtál a házban?
– Két órát kértem. Mindenki belement. Addig boldogan lépcsőznek – mondta Floransz. – Döme bácsi szerint egy is elég.
– Szóval két óra.
– Két óra.
Megszólalt a vészcsengő. Denton kezében sípolni kezdett a vezérlőegység.
– Igen? – szólt bele eltorzított hangon.
– Halló, itt az… AHTi349 számú lift – hallották Albert hangját. Magabiztosnak tűnt. – Beszorultunk.
– Rendben. Kérem, várjanak. Maximum két óra és megoldjuk a problémát! Addig foglalják el magukat – válaszolta Denton és gyorsan megnyomta a némítás gombot.
– Mondani kellett volna, hogy ha éhesek, ott a palacsinta… – szólalt meg Floransz.
– Te most viccelsz?
Egymásra néztek.
– Na? – nézett ki az egyik ajtón Döme bácsi. – Megy már?
– Most indult – válaszolt Floransz.
– Egy óra?
– Kettő.
– Az remek. Ha helyes a lány, akkor…
– Mirabela nagyon helyes – válaszolt Floransz őszinte lelkesedéssel.
– Akkor elég lenne fél óra is.
– Biztos? – kérdezte Denton.
– Fiam. Három gyerekem van. Biztos – bólintott Döme bácsi.
– De ezek két éve csetelnek online, és semmi – mondta aggódva Floransz.
Döme bácsi felnevetett. – Online? Gyermekeim, online alszanak a hormonok, ahhoz testek kellenek. De nézzétek meg őket majd két óra múlva.
– Látom, már megy – jelent meg a lépcsőfordulóban Karola, az énektanár. Lefelé lépcsőzött.
– Öt perce vannak offline összezárva, ők és a hormonjaik – kacsintott rá Döme bácsi.
– Hát igen, a természet offline él – vigyorodott el Karola, és elindult lefelé.
– Gyertek, addig igyunk egy kávét – intett Döme bácsi Floransznak.
A lépcsőházban hamarosan csend lett, a liftaknában pedig eddig tetszhalott mirigyek és idegpályák keltek végre életre.