Megszólalt a telefon. Régi, old school csengőhangot választottak. A producer ragaszkodott az ilyesmihez. „Ettől döglik a légy” mondta, ha valakinek ellenvetése volt. És ki merne vitatkozni azzal, aki a pénzt hozza. Pláne, ha ezek a hülyeségek telibe találnak. A nézők imádták a műsort. Az ódivatú szignált, a műsorvezetők stílusát – ez is vagy kétszáz éves volt – és persze a csengőhangot.
Helyi idő szerint este kilenckor kezdődött az adás, de mivel az egész bolygón hallgatták, sőt, még a külső állomásokra is eljutott, az időpont csak jelképes volt. Aki tehette, élőben hallgatta, és aki éppen nyugovóra tért valahol a felszínen, vagy egy állomás ablaktalan kabinjában, annak pedig ott volt a felhő, ahol minden megmarad örökké. Isteni hely, áramkörökkel.
Ambrus leült az asztalhoz. A stúdió már úgy száz éve nem alkalmazott membrános mikrofonokat, de ez az adás mégis azzal készült. A stúdióberendezéseket a producer egy múzeumtól vásárolta meg, és komoly részét képezte a reklámhadjáratnak: „Old school műsor, old school technika mai embereknek.”
– Kezdünk már? – kérdezte Ambrus. A falon foszforeszkáló kijelzőre pillantott. Még két perc. Ez régen pont így volt. Időre kellett kezdeni. De manapság? Már senki sem csinál élő műsort, mert nincs értelme. Az „élő” szó elvesztette jelentését. Hiszen minden akkor él, amikor éppen megéljük azt.
– Készülj! – szólalt meg egy technikus a háttérből. Leának hívták, és kellemes, lágy hangja volt. Helyes nő lehet, gondolta Ambrus.
Ambrus előre dőlt kényelmes székéből, és maga elé húzta a mikrofont. Büszke volt, hogy ő ülhet ebben a székben. A kor egyetlen olyan adásának házigazdája volt, leszámítva természetesen a távközlési hivatalos csatornákon zajló sugárzásokat, ahol a hanghoz nem társult kép. Mint az ősi időkben, amikor családok gyűltek a rádiókészülékek köré, mert az volt a távközlés legmodernebb eszköze. Aztán megjelent a televízió, majd a net, majd a közvetlen adatátvitel, és minden, de minden képpé vált. A hang csak másodhegedűs volt. A vizualitás mindent eluralt. És tessék, itt egy műsor, amit milliók, sőt bátran állítható, hogy milliárdok hallgatnak kép nélkül. Szemüket becsukják, és a fülüket használják nézésre. Csoda ez egy ilyen korban. Pár évvel ezelőtt volt kísérlet arra, hogy egy kamera mégis bekússzon a stúdió terébe, de az kísérletet követő felháborodás olyan nagy volt, hogy az ötlet azonnal a kukában végezte. Nem kell kép. Elég a hang, sugallták az emberek. A kevesebb néha több. És ezzel Ambrus is egyetértett.
– Három, kettő, egy, és! – hallatszott a technikus.
Ambrusnak eszébe jutott, hogy szívesen leülne egy pohár sörre a nővel, de egyszerre két dologtól is tartott: az egyik az volt, hogy bár a hangja eszelősen szimpatikusnak tűnt, maga a nő lehet, hogy nem az, a másik pedig az volt, hogy ha mégis kedves teremtés, akkor valószínűleg a bolygó egy egészen másik pontján dolgozik. Manapság nem szükséges a jelenlét, ha a munka megoldható hálózatban is.
– Hölgyeim és uraim! Ez itt a „Megbeszéljük”, mely a világon egyedül nem képpel, hanem csak hanggal jelentkezik. Egy old school adás, old school technika mai embereknek. Aki most hallgatja először, annak elmondom, hogy ez az egyetlen olyan rádióműsor a világon, mely immár kétszázötvenkilenc éve megy folyamatosan. Túlélte a nagy depressziót, a kiégés éveit, az első és második infoháborút, tulajdonképpen mindent, ami az emberiséggel történt az elmúlt negyed évszázadban. És miért, kérdem én öregedő hangon, miért? Mert egy ősrégi sugárzási formát használunk: a rádióhullámokat. Ősrégi eszközöket használunk: membrános, ócska térmikrofonokat. És ősrégi módszert alkalmazunk: én beszélek, maguk meg betelefonálnak, és hozzászólnak. Micsoda hülyeség, nem? Csak úgy betelefonálni, és beszélni. Nem tudjuk, ki hallgat, nincs névkártya, személyes profil, álprofil, semmilyen profil nincs, mert még kép sincs. Csak a hallgató és az ő véleménye. No és persze a többi hallgató, akit érdekel a téma, aki szívesen elmélázik a hallottakon, csak úgy, a semmibe meredve szemeivel. Persze nem élünk a kőkorban, az adás nem csupán rádióhullámokon, hanem a neten is elérhető, de jó, ha tudják: ha elővesznek egyet a lomok közül, vagy vásárolnak egyet a neten, – írják le: tranzisztoros rádió, így kell rákeresni – akkor ezt az adást a levegőből is elérhetik. Net nélkül. Mert ez az egyetlen adó, és benne az egytelen adás, melyhez nem kell net….
Csöngött a telefon.
– Halló! – szakította meg mondanivalóját Ambrus. Úgyis csak azért beszélt, hogy menjen az idő. Az első pár „betelefonáló” rendszerint csak a saját hangját akarta hallani, soha nem mondott semmi érdemlegest.
– Igen. Halló! – szólalt meg egy férfi.
– Halljuk ám!
– Azt akarom kérdezni, hogy hogyan sugározzák az adást, ha nincs net.
– Nagyon jó kérdés. Úgy, hogy az adás producere, nevezetesen Laura Friderika Bohemond, időt és pénzt nem kímélve felvásárolt jó pár adótornyot a földgolyón, hogy azon keresztül sugározhassa ezt az adást a világ legtávolabbi zugába, de még az űrbe is. Hogy ez mire volt jó neki, azt tőle kéne megkérdezni. Egy biztos: számunkra nagyon jót tett vele.
– Értem! Köszönöm! – mondta a férfi, és letette.
Ambrus grimaszolt egyet. A betelefonálók többsége félt. Új volt nekik az arctalanság. Úgy érezték, mintha éppen valami illegális ügybe keveredtek volna. Ambrus úgy hívta őket, hogy: a gyávák.
– Tehát, hogy tovább lendüljünk az előző betelefonáló kérdésén, megemlíteném a mai nap témáját: és ez nem más, mint a távszerelem. Szinte látom, ahogy sokan felszisszennek, hogy milyen hülye, ósdi téma ez, de én szeretném tudni a véleményüket. Jó ez? Van ilyen? Lehet kapcsolatot fenntartani egy a Föld másik felén élő emberrel. Mert a cyberösszebújás nem az igazi. Vagy igen? Míg befut az első telefonáló, ha megengedik, elmondom a személyes véleményem: szerintem ez hülyeség. Az ember nem szerethet valakit, aki nincs ott. Vagy igen? De hogy? Az nem elég, hogy…
Kicsöngött a telefon.
– Jó estét…
– Nálam süt a nap – szólalt meg egy nő.
Ennek is szép hangja volt.
– Jó napot! Ambrus vagyok. Szóval, mi a helyzet azzal a távszerelemmel?
– Szerintem is egy marhaság. A szeretet nem csupán érzelem.
– Ugye?
– Hát igen. A szeretet szerintem cselekvés. Olyan dolgok, amiket teszünk. Mert ha nem tesszük, akkor nem derülhet ki, hogy szeretjük-e az illetőt. Például fűzünk neki egy teát. Azt nem lehet ötezer kilométerrel távolabb megfőzni.
– Hát erre sokan azt mondanák, hogy lehet. Ott van a hálózat. Azon én bárhol beindíthatok egy kávé vagy egy teafőzőt. Nem?
– De akkor is – válaszolt a nő. – Lefőzhetem, de hogy viszem oda?
– Robottal. Már nincs is olyan háztartás, ahol ne lenne házi robot. Lefőzi, és odaküldi a robit, hogy tessék szívem egy kis tea.
– De akkor is!
– Jó, én most az ördög ügyvédjét játszom.
– Na, de nem simogathatom meg a robival.
– Mondjuk azt is megteheti, de az már ténylen nem ugyanolyan.
– Ugye? – kérdezett vissza hálásan a nő.
– Hát nem. Szerintem sem. De erre persze mondhatják sokan, hogy akkor a szeretet az, hogy élőben főzöm a teát és élőben simogatok?
– Hát nem?
– De akkor mi van, ha az illetőnek nincs karja. Mondjuk egy balesetben elvesztette, és csak robot karja van. Ha a robot karral simogat, de élőben, akkor az most szeretet vagy sem?
– Az. Mert ott van.
– De hiszen az előbb azt mondtuk, hogy a cselekvés a lényeg. Távból is lehet cselekedni, nem? Manapság mindenképpen.
– Akkor nem tudom – mondta a nő. – Talán az számít, hogy mennyit törődünk a másikkal.
– De mi az, hogy törődés?
– Hogy mennyit foglalkozunk vele. Mennyire akarunk…
– Ugye, milyen nehéz kérdés? Mert foglalkozhatok én valakivel, aki Indiában él úgy, hogy én meg a holdbázison teljesítek szolgálatot mondjuk öt évig. Akár minden nap foglalkozhatok vele. És simogathatom a robival.
– Pfuj!
– Nem tudom, hogy pfuj-e.
– Nekem pfuj.
– Hát igen, ahhoz szíve joga…
Újra megcsörrent a telefon.
– Egy másik hallgató is van a vonalban. Halló!
– Halló – szólalt meg egy hang. Halvány volt, igencsak távoli.
– Igen, halljuk uram!
– Halló!
– Halljuk, de nem túl hangosan. Ön hall minket?
– Halló!
– Uram! Halló! Ha nem hall minket, tegye le és próbálja meg újra, hátha akkor…
– Én messzi vagyok.
– Na, és merre?
– Nagyon messze vagyok, és nem számít a távolság – válaszolta a férfi. Bizonytalan, kásás volt a hang, mintha egy vízfüggöny mögül beszélt volna.
– Tehát nem számít.
– Nem. Semmit. A szeretet nem fizikai közelség kérdése, hanem egy gondolat. Egy gondolat a másikról. Amíg a gondolat a fejünkben van, addig szeretünk. Akkor is, ha távol vagyunk, mert nem lehetünk közel.
– Ez szép gondolat, de mit szól ehhez a másik betelefonálónk? – Ambrus várt, de nem érkezett válasz. – Biztos letette. Akkor csak mi maradtunk. Én azt kérdezném akkor öntől, hogy ha a szeretet egy gondolat a másikról, akkor nem is kell ismernem a másikat?
– Hát, nem feltétlenül – válaszolta a férfi. – A gondolat a lényeg. A gondolat olyan, mint egy program. Amíg él, addig az vezérel. Ha szeretünk valakit, akkor rá gondolunk. A program miatt, akkor is, ha nincs a közelben. Ha meg a közelben van, akkor a program miatt leszünk vele kedvesek. Tudja, amíg test van, addig ez nem nagy dolog. A program beépül a testbe. Mélyen beleivódik. Amikor a másikra gondolunk, akkor a test reagál. Jóleső érzést érzünk. Örömöt, boldogságot. A program más programokat hív elő, emlékeket például. Tudja, az idegrendszer, a hormonok dolgoznak. Amíg test van, addig a szeretet nem csak egy gondolat, hanem cselekvés is, mint az előző betelefonáló mondta.
– Aha! Értem. Amíg testünk van, addig cselekszünk is.
– Így van. És a cselekvés formáját mindig meghatározzák a lehetőségek. Ha nincs lehetőség a cselekvésre, akkor a test tehetetlen. Akkor csak a gondolat marad.
– Igen, de kérdés az, hogy ezt fent lehet-e tartani. Van-e szeretet, vagy mondjuk szerelem úgy, hogy alig tudunk valamit kezdeni a testünkkel? Persze most beszéltük meg, hogy manapság már sok mindent meg lehet oldani a hálózat miatt. De mégsem. Ha nincs rá lehetőségünk? Ha mondjuk egy űrhajóban ülünk a mélyűrben, és már nincs kommunikáció azokkal, akik itthon maradtak, akkor mi van?
A vonal végén csend volt.
– Hall engem? – kérdezte Ambrus.
– Ha nincs test, akkor is létezik a program – válaszolt a férfi alig hallhatóan. – A gondolat ott van még mindig. Csak nem tud hatni. De ott van. Amíg ki nem törli, amíg meg nem sérül, amíg nem írják át, addig ott van. És mindent megtesz, hogy működjön.
– És akkor van szeretet?
– Van. Hiszen ott a gondolat. Csak teste nincs hozzá. De próbálkozik, és ha talál egy csatornát, akkor már szinte cselekszik is. Nem sokat, de mégis valamit. Egy kis szót, hogy: szeretlek, vagy hogy hiányzol. Ha csak ennyit tud megtenni, akkor ennyit tesz meg. A lényeg, hogy ott van. Test nélkül is ott van.
– Nagyon meggyőző, amit mond – mondta Ambrus. – Gondolom, ön is egy ilyen távoli kapcsolatban él.
– Igen.
– Akkor ön sem tud mit kezdeni a testével.
– Hát… nem sokat.
– Olyan távol van?
– Így is lehet fogalmazni.
– De most itt beszélgetünk. Talán segíthetünk a műsorral. Nem kíván üzenni valamit neki?
– Az jó lenne.
– Mióta nem hallottak egymásról?
– Huszonkét éve.
– Az igen! – bólintott akkorát Ambrus, hogy homlokát beverte a mikrofonba. – Bocsánat, lefejeltem a mikrofont. Tehát huszonkét éve nem érintkeztek?
– Így van. Akkor haltam meg.
– Tessék? – kérdezte Ambrus, de a férfi mintha nem is hallotta volna úgy folytatta: – Laura! Hallasz? Szeretlek!
– Uram! Mit értett azon…
Ambrus nem tudta befejezni a mondatot. A mikrofon fölötti piros lámpa kialudt, és egy női hang robbant be a stúdió terébe.
– Jusztuszt, te vagy az? Itt Laura! Te vagy az Jusztusz?
– Halló! – kiabált a vonalba a férfi.
Ezt követően az adás elnémult. Ambrus megkövülve ült a mikrofon előtt. Az éterben néma csend honolt, az adás megszűnt.
Kinyílt a stúdió ajtaja. Egy nő nézett be rajta: – Nincs adás!
– Azt látom – bólintott Ambrus. – Ki volt az a nő?
– A főnök. Átvette a vezérlést.
– És most?
A nő széttárta a kezét. Ambrus megismételte a mozdulatot. Nevettek.
– Te vagy Lea? – kérdezte Ambrus.
– Te pedig az Ambrus.
Szép nő volt, és öt méterre állt tőle.
– Stimmel. Meghívhatlak egy sörre?
X

Elfelejtetted a jelszavadat?

Légy Közösségi Olvasó!