Január 27. Egy nap télen

– Tisztelt marslakó! Örömmel tudatom, hogy ismét magyar földre tette le az űrhajó – mondta, miközben megfogta az ásót.
– Ásson, ne beszéljen! – szólt rá a munkafelügyelő.
– Itt láthatja a magyar ugart. Kemény, ezért kell ásni rajta.
– Nem azért kell ásni, mert kemény – emelte fel hangját a munkafelügyelő –, hanem azért, mert azt mondtam.
– Kedves marslakó, ez is magyar szokás. Nem azt tesszük, amit tenni kellene, hanem azt, amit tenni parancsolnak. Ettől megnyugszunk, és mindenki jól érzi magát. Az is, aki parancsol, mert jól mennek a dolgok, és az is, aki dolgozik, mert nem kell gondolkodni azon, hogy jól mennek-e a dolgok.
– Ne pofázzon már, mert baja lesz!
A szakaszban többen röhögtek egy kicsit, aztán ásni kezdtek.
– Kedves marslakó.
– Kussoljon! Nem vagyok marslakó.
– Nem magához szóltam munkafelügyelő úr. Magához nem mernék. A marslakómhoz beszélek.
– Maga hülye?
– A legnagyobb mértékben – bólintott és dolgozni kezdett. A kőkemény földet alig sértette meg az ásó éle. – Előttünk terpeszkedik a tél. És közben rohadt hideg van.
– Mozogjanak, akkor felmelegednek.
– Mondja, munkafelügyelő úr, „Meddig tart ez a tél? fázik a föld alatt / régi, szép szeretők csontja s el is reped. /Mély barlangja ölén borzas a medve, jajong, / sír a kis őz is.”
– Milyen őz? – nézett körül a felügyelő. – Nincs itt semmi őz.
– „Sírdogál a kis őz, ónos a téli ég, / felhők rojtja libeg, fúj a hideg sötét, / meg-megvillan a hold, / szálldos a hószínű rém / s rázza a fákat” – mondta majd letérdelt a földre és kézzel túrta szét az ásónyomot.
– Mit keres maga? – kérdezte a felügyelő.
– Radnótit.
– Az ki?
– Magának? Senki. Nekem valaki.
– És itt van eltemetve?
– Kicsit arrébb, de talán itt is lelek egy költőt. Nézze! Nézze, itt van egy – mutatott egy gyökérre.
– Mi az? Mit talált? – lépett mellé a felügyelő.
– Tóni, nem kéne – suttogta valaki a szakaszból.
– Itt van ez. „Ki itt nyugtalankodik csendesen, / Író volt és elköltözött az élők sorába. /Halt harminchat évig, élt néhány napot” – mutatott a földre, majd fölnézett és könnyes volt a szeme.
– Megtalálta azt a Radnótit?
– Nem. Ez Jenő volt, vagy Piszkos Fred.
– Nem ismerek… ja, azt ismerem. Meghalt a Piszkos Fred?
– De meg ám. Vagyis beleszenderült a hidegbe. Az írók és az alakjaik is harmatgyengék.
– Ássanak!
Felállt és újra ásni kezdett. A szakasz megkönnyebbült. Boldogok nem voltak, de jobb csendben engedelmeskedni, mint zajban meghalni. Lihegve ásták az árkot.
– Ezt a kis túrást minek ássuk, munkafelügyelő úr? – támaszkodott izzadtan az ásó nyelére Tóni.
– Tóni, ne! – sziszegte a mellette dolgozó.
– Mi van? – lépett oda a felügyelő. Levette válláról a karabélyt.
– Minek ássuk ezt a gödröt? Magunknak?
– Ez nem gödör, hanem lövészárok.
– Ez inkább a sírunk.
– Az is lehet – vont vállat a felügyelő –, de a neve lövészárok.
– Akkor mondhatjuk, hogy a lövészárok a sír eufemizmusa?
– Azt nem mondhatja, mert ilyen dolgokat nem mondhat.
– Tudja, mi az az eufemizmus?
– Kéne?
– Nem, de nem árthat. Az eufemizmus az, amikor valamit szépítve mondunk ki. Mondok egy példát. Amikor a haláltábort munkaszolgálatnak nevezik. A munkaszolgálat ilyenkor eufemizmus, mert vajában az a lényeg, hogy megdögöljünk.
– Így meg is fogunk, Tóni – mondta valaki a szakaszból, majd hevesen köhögni kezdett.
– Az is eufemizmus, amikor a hóhér helyett azt mondjuk, hogy munkafelügyelő.
A munkafelügyelő egy ideig csendben hallgatott. A szakasz újra ásni kezdett.
– Meg ne szólaljon még egyszer, mert a pofájába lövök ezzel a szarral – mondta végül halkan a munkafelügyelő és ráfogta a fegyverét.
A szakasz többi tagja megpróbált minél távolabb kerülni a bajtól. Fél órán át ástak csendben. Nyögések és köhögések voltak ugyan, de persze ezek a csöndhöz tartoznak.
– Ez kakofemizmus volt – szólalt meg Tóni.
– Mi van? Mit szarozik?
– Amikor azt mondta, hogy a pofámba lő azzal a szarral, az kakofemizmus volt. Akkor beszélünk kakofemizmusról, amikor valamit nem szépítő, hanem éppen ellenkezőleg, durvább módon fejezünk ki. Mintha egy tisztességes, jóvágású lövészárokról úgy beszélnénk, hogy ássuk meg ezt a leprás sírgödröt. Látja, minden csak nézőpont kérdése. Magának lövészárok, nekünk sírgödör. Magának kakofemizmus, amit mi látunk, nekünk meg eufemizmus, amit maga.
– Hagyja abba a szarakodást!
– Ez is lehet kakofemizmus, mert én beszélek, nem szarakodok, ugye. Ahogy magának eufemizmus az, hogy Miklós is csak beteg lett, és Jenő is csak megfázott. Ahogy ez a háború is csak „nézeteltérés”, és amikor főbe lő, csak „szebbé teszi a világot”… ugye? Ez az egész csak egy oltári nagy eufemizmus magának és mindenki másnak, aki nem ás, hanem ásat. És soha nem is lesz más, mert nem jön át a másik oldalra. Sőt, egyenesen nem akar átjönni, mert eufemizmussal élni sokkal kényelmesebb, mint a kakofemizmussal. Könnyebb, szebb… biztonságosabb… és jótékonyan hazugabb.
A munkafelügyelő felemelte a fegyverét és egyenesen Tóni homlokára célzott.
– Áss!
– Homloklövés. Így végzem hát én is?
– Áss! Ha még egyszer megszólalsz…
– A többi néma csend!
A munkafelügyelő villámgyorsan sújtott le a puskatussal. Aztán tíz percig rugdosta.
*
1945. január 27-én halt meg a balfi munkatáborban Szerb Antal. Előtte félholtra verték. (1935-ben adták ki a „Budapesti kalauz – Marslakók számára” rövid lélegzetű kis könyvét)
1945. január 27-én szabadították fel az auschwitzi koncentrációs tábort.
1944. november 4-én Balftól pár kilométerre Abda községben halt meg Radnóti Miklós.
1943. január 1-én fagyott halálra Rejtő Jenő a Don kanyarban.
Az idézetek tőlük származnak.
Sokan távoztak ezekben az időkben a világból, de a „távozás” talán eufemizmus, melytől néha óvakodni kell, mert rettenetes eszköz lehet azok kezében, akik tudatosan rosszul használják.