Dicsőség a másodikoknak

Kilépett a kabinból. Mondták, hogy hideg lesz, de ez azért tényleg minden képzeletet felülmúlt. Állig húzta anorákját, és érezte, hogy az anyag megfelelő módon reagál a környezetére. Feje ugyan majd lefagyott, de úgy döntött, hogy ennyit azért így is ki fog bírni.
A sátor tíz méterre volt tőle. Beleborzongott a tudatba, hogy három ember rejtőzik az egyszerű ponyvák alatt. Bolondok. Vagy hősök. Vagy mindkettő. Elindult a sátor felé. Hóförgeteg ostromolta hátát. Már nem fázott, a ruha tette a dolgát, de a gondolat, hogy ezt a poklot néhány állati szőrme és saját energiaforrás nélküli ruhával kellene átvészelnie, szinte megbénította. A sátor szájánál állt meg.
Bent hárman feküdtek egymás mellett. Tudta, hogy így lesz. Ismerte a történelmet, de olvasni és átélni valamit két külön világ. Azzal is tisztában volt, hogy a három fadarabként heverő ember közül ketten már halottak. Csak a kapitány él még, és ő sem sokáig.
Lehajolt és belépett a sátorba.
Senki sem mozdult. A jobboldalt heverő alakhoz lépett. Ha nem tudta volna, hogy még van benne élet, biztos nem szól hozzá, de felkészült erre a találkozásra.
– Kapitány! – szólította meg a múmiaként bebugyolált alakot.
A férfi nyögött egyet. Igen, erre számított. A beszélgetés első néhány pillanata nehéz lesz. Talán nem is sikerül a kapcsolatfelvétel, és hiába jött ide, de ezzel tisztában volt már akkor, amikor felkérték a feladatra.
– Kapitány! – szólalt meg újra, immár kissé hangosabban.
Scott kinyitotta a szemét.
Jól van, a történészek nem tévedtek. Persze ők a legritkább esetben tévednek.
– Kapitány, feltennék pár kérdést.
Scott szeme nagyobbra tágult. Valószínűleg úgy véli, hogy látomása van. És ez így jó. Hiszen látomás ő: a semmiből jött és hamarosan a semmibe távozik majd.
– Ki maga? – kérdezte a kapitány. – Angyal?
– Igen – bólintott szelíden, miközben arra gondolt, hogy az angyalok valószínűleg egy életre megsértődtek rá.
– Vége?
– Még nem. Még van pár perc.
Scott megpróbált felülni, de ő szelíden visszanyomta a helyére. – Nem. Ne erőlködj!
A férfi úgy hanyatlott vissza, hogy a mozdulatban különös jóleső lemondás volt. Olyan ember mozdulata volt, aki örömmel fogadja a hírt, hogy már nincs remény, nem kell tovább küzdeni.
– Felteszek pár kérdést. Válaszolsz nekem?
– Igen – bólintott Scott.
– Mit éreztél, amikor elérted az Déli sarkot és megpillantottad a sátrat?
Az első kérdés volt a legfontosabb. Ez érdekelte leginkább. Bár a történészek zsenik, akkor sem tudják másodpercre pontosan megmondani a halál beálltát.
– Haragot – suttogta Scott. – Aztán csalódottságot. Végtelen reményveszettséget. Mi ezért jöttünk. Ezért halunk meg. És ő…
– Amundsen?
– Roald, igen. Csak azért, hogy ő legyen az első.
– Te nem azért jöttél?
Scott hosszú ideig hallgatott.
– De igen. Én is első akartam lenni – mondta végül. – De nem a név miatt.
– Ezt hogy érted?
– Angyal vagy. Tudod, hogy értem.
– Magyarázd el!
– Van, aki a névért csinálja. Roald mindent a névért csinál. A saját nevéért.
– És Norvégiáért.
– Nem – rázta meg hevesen a fejét Scott. – Nem. A nevéért tette. Elsősorban a nevéért. Az első akart lenni ebben is, és az is lett.
– Igen. A világ úgy tudja majd, hogy Amundsen fedezte fel az Dél-sarkot. – Scott arca eltorzult. – De te is ott voltál. Másodikként értél oda – tette gyorsa hozzá.
– A másodikra senki sem emlékszik – mosolyodott el Scott. – Arra soha senki sem emlékszik.
– Rád fognak.
– Mint vesztesre.
– Mint vetélytársra.
– És mit mondanak majd?
– Azt, hogy Scott érte el másodikként a Déli-sarkot.
Scott rekedten felnevetett. Lehelete gőzfelhőként csapott ki szájából. – Higgye el, az nem számít. Az enyém elkopik majd, és idővel csak Amundsen neve marad fent.
Scott tekintete fátyolossá vált. Már nem sok volt hátra.
– Kapitány! Miért akartál idejönni?
Scott ködösen nézett fel, de tekintete végül kitisztult.
– Mert itt még nem járt senki.
– És akkor ide kell jönni?
– Igen. Valakinek ide kell jönnie.
– De miért?
– Hogy elmondhassuk magunkról: itt is voltunk, ezt is ismerjük.
– Az számít? Hogy megismerték?
– Igen. Az emberiségnek az számít, hogy megismert valamit. Az országnak az, hogy ő ismerte meg az emberiség nevében…
– És az embernek?
– Az embernek pedig az, hogy az emberiség és az ország nevében ő volt az, aki megismerte mindezt. Dicsőség, angyal, dicsőség. Ami az emberiségnek tudás, az az egyénnek dicsőség. A tudat, hogy ő volt az, aki megtette. Ő volt egyszemélyben az emberiség.
– Akkor a tudat számít?
– Igen, angyal. A tudat, hogy te voltál az. Te léptél oda először arra a pontra, ahonnan minden irány Északra mutat. És én ezt soha nem élhetem meg. Soha. Roald elvette tőlem – mondta Scott könnyes szemmel.
Egészen közel hajolt a kapitányhoz, és kikapcsolta a rögzítőberendezést. Majd azt mondja, hogy az utolsó percet nem akarta rögzíteni. Senki sem fog neheztelni rá.
– Kapitány, tudod, hogy angyal vagyok.
– Igen. Angyal vagy.
– Ha kívánod, akkor a tudatod… átteszem Amundsenébe.
– Mit?
– A lelked, ha úgy jobban érted, hogy mit akarok. Átteszem Amundsen testébe. Te leszel az, aki felfedezi a Déli-sarkot.
– Nem értem.
– Te, Scott kapitány, belekerülsz Roald Amundsen testébe. Éppen azelőtt, hogy a Déli-sarkra érsz.
– És Roald?
– Scottkén második lesz ebben a testben. Nos?
Scott mereven a szemébe nézett.
– De az arcom…
– Roaldé lesz, de a tudat, hogy te voltál az első, az a tiéd lesz. Az emberiség a te képviseletedben hódítja meg ezt a vidéket. Átéled majd azt, hogy milyen elsőnek lenni. Megcsináljam?
– De az arcom…
– Mit számít?
– És a nevem? Ami ehhez az archoz tartozik.
– Mit számít, kapitány? A dicsőség a tiéd lesz. A test úgyis halandó.
– És a név? Az halandó?
– A név csak betűk sora. Pár évtized után csak egy szó lesz, senki sem fogja tudni, hogy ki volt mögötte. Megtegyük, kapitány? Egy szavadba kerül.
Scott emberfeletti erőfeszítéssel könyökölt fel.
– Angyal. Ez az én testem, és ehhez ez a név társul. Nem mondok le róla. Én akartam első lenni. Én, Robert Falcon Scott.
A kapitány szeme lángolt a dühtől, majd hirtelen erejét vesztve hanyatlott vissza az ágyra.
– Ahogy akarod, kapitány – mondta és felegyenesedett.
A sátor bejáratához mászott. Onnan hallgatta, ahogy a kapitány egyre kásásabb hangon beszél hozzá.
– Én vagyok Robert Falcon Scott. Másodikként jártam a Déli-sarkon.
Aztán csend lett. A kapitány nem szólalt meg többször. Az órájára nézett. A történészek szerint Scott már tíz perce halott volt.
Amikor kilépett a sátorból, a hátába süvített a sarki szél, és mélységes hálált érzett, hogy nem itt kell elbúcsúznia a világtól.
A fülkébe lépve eldöntötte: még ma lecseréli a testét.
*
1912. március 29-én lelte halálát Robert Falcon Scott az Antarktiszon. Amundsen egy hónappal
előzte meg abban, hogy első emberként a Déli-sarkra léphessen. Amundsen egy sátrat, egy szánt és két levelet hagyott hátra. Az egyik levél VII. Haakon norvég királynak szólt, a másik Scottnak, melyben arra kérte riválisát, hogy második lévén ugyan vigye már el levelét a királynak, ha esetleg neki nem sikerül hazaérnie. Scott leverten indult haza négy társával. A szakértők szerint csalódottságuk nagyban hozzájárult ahhoz, hogy egy napi járóföldre életmentő lerakatuktól halálra fagyjanak. Edgar Evans egy esés miatti legyengülés miatt vesztette életét jóval korábban. Lawrence Oates elfagyott lába miatt képtelen volt járni, és mivel nem akarta hátráltatni a hazautat, így egy reggel (17-én) kinyitotta a sátor ajtaját, és gentlemanként ezekkel a szavakkal gyalogolt be a hóviharba: „Kimegyek csak, és lehet, hogy elég sok időre.” Edward Wilson, Henry Bowers és Scott valószínűleg 29-én fagytak halálra a sátrukban.
Megpróbálták.
Amundsen szerette a nevét úgy hallani, hogy az „első ember…” Történetírói szerint gond nélkül gázolt át másokon az eredményekért. Szerzett is egy párat. Elsőként hajózott át az Északnyugati átjárón. Elsőként érte le a Déli-sarkot. Elsőként közelítette meg repülővel az Északi-sarkot. Elsőként repülte át az Északi-sarkot. Nevét többek között egy tenger, egy öböl és egy holdkráter is őrzi.
De biztos vagyok benne, hogy Scott szeme előtt sem csupán az emberiség jövője lebegett.
A világ tele van becsvágyó, önző, büszke, sokszor gátlástalan felfedezőkkel, akiket saját nevük éltet. És ez egy cseppet sem fáj az emberiségnek. Sőt, sokszor miattuk halad előre.
Dicsőség a másodikoknak!!!
Kép: Edward A. Wilson, Robert F. Scott, Edgar Evans, Lawrence Oates és Henry Robertson Bowers a Déli-sarkon Amundsen sátra előtt (1912 január)