A tempusutremek kora

Amikor leszállt a három hajó, percekig csak a port lehetett látni. A pilóta türelmesen várt, és csak akkor nyitotta ki a raktér ajtaját, amikor újra kitisztult a kép.
Almair négyezerhatszázhuszonkettedikként lépett a bolygóra, és tudta, hogy ez a szám már nem változik – soha többé nem teszi vissza a lábát a hajóra. Bakancsában lévő érzékelők sípolva tudatták vele, hogy a talaj forró. Megállt a rámpa tövében. Mellette hatalmas rakodógépek dübörögtek el. A kolónia zöme már a kipakolt csomagok körül szorgoskodott. Néhány száz méterre egy kupola is a magasba szökkent. A parancsnoki épület lesz az, ami azt jelenti, hogy Gusstav már lent szorgoskodik.
– Parancsnok! Mikor lesz az eligazítás? – szólalt meg mellette Viktória.
Gyönyörű nőre sikeredett. Ennek megfelelően a kolónia fele már a hajón meg akarta kapni, a másik fele pedig féltékeny volt rá. De a gének azok gének, és Viktóriának bombabiztos állománya volt. Nem lenne csoda, ha végül neki jönne össze a Genezis.
– Este hatkor.
– Mármint milyen idő szerint?
– Itteni idő szerint. Ez egy huszonnégyórás bolygó, innentől ehhez igazítunk mindent.
– Értettem! Ez hivatalos?
– A legnagyobb mértékben.
Viktória a parancsnoki kupola felé sietett.
Ő még húzta kicsit az időt. Az eligazításra gondolt, arra, hogy az esti beszéd a legfontosabb elhangzott és kimondott gondolat lesz ezen a bolygón hosszú évezredekig. Szívébe markolt a véglegesség tudata. Az életben vannak dolgok, melyek egyszer mozdulnak csak el egyensúlyi helyzetükből, és soha többé nem térnek oda vissza. Ez is egy ilyen pillanat lesz. Amikor kiáll majd a kupola elé, nagy lélegzetvételt vesz, és beszélni kezd, majd a beszéd végén lévő kis szünet után – arra különösen kíváncsi volt – a hajó felszáll, és soha többé nem jön vissza értük. Ezek a végleges, visszafordíthatatlan pillanatok alkotják a világ lényegi menetét. Ennek a világnak a jövőjét mindenképpen. Az ember már csak ilyen: szeret világokat alakítani.
Nagyot sóhajtott és elindult a teendői felé.
A nap nagy része fáradtságos munkával telt. Különös módon mintha éppen ő szenvedett volna legjobban a formával. Miközben alapvető szerszámokat pakolt ki a raktárban minduntalan megbotlott, kezei összeakadtak, néha megszédült.
– Mi van főnök, – vigyorodott el Gusstav – nem ízlik a pakolás?
– Én ezt nem értem, Gusstav. Azt hittem, hogy az akkomodáció be van programozva, és tessék, úgy mozgok, mint aki most ismerkedik a testével.
– Mindent meg kell szokni. Még azt is, amit nem kell – nevetett fel Gusstav, és tovább pakolt.
– Egy hajón egészen más a helyzet. Ott bármihez is kell alkalmazkodni, ismerős a környezet. Az emlékezet úgy hagyja a nyomát ott mindenen, mint egy csiga. De itt. Ezekkel az izékkel – mutatott fel egy nyeles szerszámot – semmi emlékem nincs, holott pontosan tudom, hogy mire való.
A testformálás két hete kezdődött, amikor a bolygó közelébe értek. Mindenki megkapta a megfelelő kódállományt, a testek kifejlődtek és megtörtént az áttöltés. Az ígéret szerint minden áttöltött tudat már rendelkezett a megfelelő idegi behuzalozással és memóriával. De úgy tűnt, hogy ez mégsem volt teljesen igaz. Amióta földet értek, hányingere volt.
– Nekem egyébként tetszik ez a test – szólalt meg újra Gusstav. – Strapabíró, az erőkarjai optimálisak. Alig különbözik attól a… na, hogy is hívják őket?
– Hermidák.
– Ja, igen! A hermidáktól. Amikor nem azokat kaptuk, nagyon mérges voltam, de ez sem rossz. Sőt!
Nem válaszolt.
A nap folyamán kétszer bukkant fel Viktória. Pár percet beszélgettek, aztán a nő elviharzott, de Almair testében olyan nyomokat hagyott a jelenléte, melyek szemmel láthatóak voltak.
– Nekem is! – röhögött fel Gusstav, amikor meglátta főnöke reakcióját. – Őrület, hogy mi lesz itt hamarosan.
Almair nem válaszolt. Az esti beszédre gondolt, és újra arra a pillanatra, mikor minden véglegessé válik.
Kisétált a kupola elé. Hőségtől vibrált a levegő. A könnyűszerkezetes lakókörzetek már álltak. Okos, de nem túl erős építmények voltak. Pontosan olyanok, amilyennek tervezték őket. Csak néhány generációt kell kibírniuk, ahogy a lábán lévő bakancsnak sem kell örökké tartania. Hirtelen ötlettől vezérelve lehajolt, kicsatolta a bakancsot és kilépett belőle.
– Azt a rohadt! – szisszent fel a forró homokra lépve.
Ez nem lesz egyszerű, gondolta. De persze minden tempusutrem pontosan tudja ezt. Ha most meglepődik ezen a küldetés parancsonkaként, akkor nagyon nagy a baj.
Elnevette magát, majd lehajolt, felvette a bakancsát és bedobta a parancsnoki ajtaján.
– Hé! – kiabált ki Gusstav.
Almair nem válaszolt. Lábujjai alatt szinte égett a homok. Ez a test most először érzi ennek a bolygónak a hőjét, és most minden egyes sejtje tanul, mint ahogy tanulni fog az elkövetkező hosszú- hosszú idő alatt végig. A tempusutremek ezért vannak itt…
– Mi van, máris ősemberek vagyunk? – lépett ki mellé Gusstav, és Almair mezítelen lába felé bökött. – Vagy kötelező?
– Nem kötelező – rázta meg fejét Almair – csak jó példával járok elől. Ha már itt vagyunk.
– Öt perce.
– Az idő minden, Guss, még a legkisebb idő is aranyat ér.
Gusstav az égre nézett, és megtörölte a homlokát.
– Édes barátom, pont ez az öt perc nem oszt és nem szoroz, de még öt év sem. És ezt te pontosan tudod.
– Akkor is. Valamikor el kell kezdeni. És az elvek…
– Az elvek idővel mindig elenyésznek. Meg mi is, ha hőgutát kapunk. Szóval gyere be és segíts. Az elveid meg hagyd kint a napon, úgysem kellenek senkinek.
– Ezt hogy mondhatod? – nézett barátjára felháborodva Almair. – Az elvek miatt maradunk itt. Azért, mert hisszük, hogy ez egy csodás, gazdag bolygó lesz, mégpedig belőlünk.
– Ez így is lesz, főnököm és legjobb barátom. De – és furcsa, hogy erre én kell emlékeztesselek – te pontosan tudod, hogy az igazi elveid ott vannak a pöcködben – biccentett Gusstav barátja ágyéka felé. – És ha valóban hű akarsz lenni hozzájuk, akkor használod is azokat Viktóriában. Vagy ha te nem, akkor…
– Hülye! – nevetett fel Almair.
A teherhajókból már visszafelé igyekeztek a robosztus rakodógépek. Pár óra és eltűnnek a felszínről. Nem tudta megállni, hogy ne sóhajtson fel fájdalmasan. A változás mindig keserédes, mindig félelmetes. Az egyik közeli lakóházból hangos nevetés ért el hozzá, és ez jó kedvre derítette. Végül is ez egy gigantikus kaland, melyet ők kezdenek el. Nem kell úgy mellre szívni. Pláne akkor nem, ha semmi mást nem kell tenniük, mint élni. Az élet pedig mindig utat talál, mint ahogy a jókedv is.
Naplementéig minden lényeges rész a helyre került. A lakóházak utcákká és terekké álltak össze. Az újonnan felhúzott városka főterén a parancsnoki dóm előtt gyülekeztek a telepesek. Aki nem vett személyesen részt az eligazításban az friss otthonában nézte a közvetítést.
Almair megköszörülte a torkát.
– Barátaim! Tepmusutremek! Eljött ez a nap is. Most valami felemelőt kellene mondanom, tudom, lelkesíteni kellene benneteket, de azt hiszem, hogy azoknak, akik itt állnak most előttem, nincs szükségük lelkesítésre. Pontosan tudják, hogy mi vár rájuk, és ezzel a tudattal jöttek ide. Az ilyen emberekbe nem kell bátorságot önteni, mert ők a legbátrabb, legelszántabb és legalázatosabb emberek a világon. Én pedig mindegyiküket egyenkét tisztelem és szeretem.
– Egy hatalmas út előtt állunk, barátaim. De mielőtt folytatnám a beszédet, meg kell ejtenünk egy igen fontos szertartást. Mégpedig az elbocsátás szívtépő aktusát. Minden egyes bolygó életében, ahová tempusutremek léptek, ez a pillanat a legfontosabb. Még akkor is, ha erre a bolygó soha nem emlékszik majd, tudatalattijának örök homályába süllyed. Éppen ezért kell nekünk most a legnagyobb tisztelettel eljárnunk. Hiszen a bolygó élete ezzel a gesztussal változik meg örökre.
Almair a hajók felé nézett, majd ünnepélyes hangon folytatta.
– Tempusutremek! Eljött a perc, amikor döntenetek kell. Vállaljátok az edény szerepét, mely átviszi az információt a jövőbe, vagy felszálltok a hajóra, amely ide hozott, és más feladatot kértek a világtól. Döntsetek! Itt nincs jó vagy rossz döntés, csak döntés van. Ne féljetek lépni egyik irányba se. Az élet minden irányba tovább halad. Aki úgy dönt, hogy nem itt folytatja tovább az életét, az most szálljon fel a hajóra! Nem neheztelünk rá, nem ítéljük el, nem nézünk rá.
Csönd lett.
Almair a távolban várakozó hajók felé nézett. Csak neki volt joga látni, hogy mennyien gondolták meg magukat. A három hatalmas szállítójármű közül az egyik nyitott ajtóval várta azokat, akik úgy döntöttek, hogy ez az élet mégsem való nekik. Az óriási, épületeket is elnyelő fémszájnál összesen hat ember gyűlt össze. Hat ember a hétezerötszázkilencvenegyből. Könnyek szöktek a szemébe. A legjobb statisztika volt ötszáz év óta. Talán a bolygó maga súgta a fülekbe, hogy „maradj”, talán most éppen erre fordultak a világegyetem kerekei. Mindegy. A lényeg, hogy gyakorlatilag mindenki maradt. A hat embert elnyelte a raktér, melynek ajtaja meglepő csendességgel záródott be mögöttük.
– Akkor tehát vágjuk el a horgonykötelet, lökjük el magunkat a parttól és soha ne forduljunk vissza – zengte Almair.
A téren álló tömeg a hajók felé fordult. A három jármű egyszerre indította be hajtóműveit. Fülsiketítő zajjal emelkedtek el a felszínről, majd a zajt lefogta a jármű körül képződő csillapítómező. A városka fölött úgy ezer méterre állt meg a kötelék. Még így is hatalmasnak tűntek. A vezérhajó lassan előrelibbent, majd három földet rengető kürtjellel tisztelgett az itt maradók előtt. A tömeg ujjongott, integetett. A két kisérőhajó falzárkózott a vezérhez, majd szélsebesen emelkedni kezdtek, míg teljesen el nem tűntek a lentiek szeme elől.
Most billent ki a történelem egyensúlyi helyzetéből, gondolta Almair. A megtörtént már nem hozható vissza. Ami van, az van.
– Barátaim. Akkor ezennel megkezdődött.
A bejelentést fülsiketítő ujjongás követte. Kivárta, míg az extázis alábbhagy, és csak ezután szólalt meg újra: – Innentől, barátaim, nincs más dolgotok, mint élni és szaporodni. A kód bennetek van, a feladat adott. Éljetek boldogan, szaporodjatok, sokasodjatok!
Ismét vad üdvrivalgás szakadt fel a torkokból.
– De mielőtt hozzákezdnétek, mégis szólok pár szót az elkövetkező időkről. Mert tudnotok kell, most és halálotok napjáig minden nap, hogy mit vállaltatok, amikor nem léptetek fel a hajóra. Ennek a bolygónak ti vagytok a szülei, akik értelmet hoznak erre a világra. Ti vagytok az edény, ti vagytok a hajó, mely átviszi az embert időn és téren át. Ti vagytok a genezis. A ti testetek hordozza az információt, mely átadódik majd a gyermekeiteknek, és azok majd átadják az ő gyermekeiknek, és így tovább. Olyanok vagytok, mint egy forrás, melyből minden irányba árad szét az éltető víz, és egyre csak buzog, több és több vizet, életet adva a világnak. Fontosak vagytok ennek a bolygónak.
De legyetek szerények! A rátok rótt feladatot már elvégeztétek. Ami lényegetek, az nem ti magatok vagytok, hanem a sejtekbe kódolt információ. Ezért jöttetek ide. Ezt kell átadnotok. Ez a feladatotok. Nincs más dolgotok, mint életben maradni, és szétosztani azt, ami a legdrágább bennetek. Most a test kora jön el hozzátok.
– Igen! – kiáltotta valaki a tömegből. Többen felnevettek.
– Tudjátok, hogy mi vár ránk, de elmondom, hogy emlékezzetek. Ezek a házak, az eszközeink, a ruháink, minden, amit itt láttok, hamarosan elenyésznek. Lebomlanak, írmagjuk sem marad. Legnagyobb feladatunk tehát az lesz, hogy megtanítsuk hamarosan születő gyermekeinket erre a bolygóra. És az ő legfontosabb feladatuk is ez lesz. Digitális eszközeink a beállítás szerint negyven év múlva leállnak és lebomlanak. Azt követően nincs adattárolás, nincs írás, nincs kihelyezett memória. Csak az létezik, amit meg tudunk jegyezni, és amit tovább tudunk adni. Nagyjából öt generáció alatt tűnik majd el belőlünk, mármint szépunokáinkból az az információ, hogy kik voltunk. És ez még csak az út kezdete lesz. Mi és az elkövetkező nagyjából harminc generáció nem mozdul erről a helyről. Szaporodunk, túlélünk. Tudásunk csökken, és csak szánkkal adhatjuk tovább a túlélés tudását. Értelmünk, vagyis leszármazottaink értelme korlátozott lesz, csökevényes a miénkhez képest, szinte mindent elfelejtünk majd, amit most tudunk, de eközben népességünk egyre nő, és a sejtjeinkbe kódolt információ tovább terjed, egyedről egyedre, vidékről vidékre. Ne aggódjatok, a folyamat kódolva van, az új pirkadat bekövetkezik. Ez a test nem sokáig él. Nagyjából negyven évet bír ki, és tudatunk vele pusztul, de amit addig továbbadunk, az ennek a bolygónak a sorsa. Mert továbbadjuk az ember kódját. És ez a kód fejlődni fog. Osztódik és okosodik.
Egy hatalmas térkép jelent meg a parancsnoki kupola fölött.
– Amint látjátok, itt vagyunk – a térképre mutatott –, és nagyjából százezer évig ezen a kontinensen maradunk. Azért tettek le ide minket, mert innen idővel szinte száraz lábbal juthatunk el bárhová. Nagyjából száznyolcvan ezer év múlva már mindenhol ott leszünk, fejlődünk, közben okosodunk, és akkor kezdődik majd el az igazi feladat. A vízszintes terjeszkedés függőlegessé válik, és elindulunk az ég felé, melynek nyomán, nagyjából kétszáztízezer év múlva újra űrhajókra szállunk innen, erről a szent helyről. Ez a mi küldetésünk, ez a mi utunk. Az ember így hódít meg világokat, csendben, szelíden, de ellenállhatatlanul. Nem rövid, és sok buktatóval teli út ez, de bízunk a bennünk nyugvó tökéletes kódban, bízunk a kódolókban, bízunk magunkban, és nem félünk az elkövetkező évezredek elsötétedésétől, mert az csak időleges, melyből új fény, új világosság gyúl majd a végén az élet és annak kódja dicsőségére. A munka dandárja, hogy idejöttünk, már bevégeztetett, innentől éljünk, szaporodjunk, most a test húszezer éve jön el. Élvezzétek ki! Tempusutremek, ma hajnalig tartson a nyitóbuli!
A tömeg zúgott, ő pedig visszalépett a kupola alá.
– Új pirkadat? – mosolygott rá Viktória.
– Elkapott a költői hevület.
– Szép volt.
– Úgy gondolod?
– Aha!
Kint beindultak a zenegépek. A basszustól remegni kezdtek a homokszemek. Nem baj, most még mindent bele, gondolta Almair, végül is a gyerekeik már csak fatörzseket ütögethetnek, ha zenélni akarnak.
– Te figyelj! – suttogta Viktória. – Amióta ebben a testben vagyok, valahogy… nem is tudom… olyan… biológiai eredetű késztetésem van.
– Hát nekem is! – válaszolt vigyorogva.
– Akkor?
– Akkor csináljuk meg az elsőt a sorban ezen a bolygón – fordult a nő felé Almair, és tépkedni kezdte magáról a ruhát.
*
Nagyjából 200.000 évvel ezelőtt egy új faj jelent meg Afrika közepe táján (Mozambik környékén). A genetikai nyomok pontosan visszavezethetők erre a vidékre, és arról árulkodnak, hogy a bolygó mai lakossága ebből a meglehetősen kis létszámú csoportosulásból terjedt el a Föld felszínén. Hogy kik voltak ezek, miért „győzték le” a neandervölgyieket? Hát ki tudja, akár így is lehetett.