Fogolyszabadítás

(Üres pláza, kora reggel, egy díszes és pompázatos karácsonyfa áll a háttérben. Ketten ülnek előtte egy műmárvány padon, lábuk előtt doboz tele karácsonyi díszekkel.)
SALENDER: Arra gondoltam, hogy… de aztán nem gondoltam tovább… aztán mégis, mert nem ment nem gondolni, és ami nem megy, az megy akkor is, ha nem akarja az ember… (eltűnődik), persze, ha nem akarja az ember, és mégis megy, akkor hol van az a rész, hogy akarat, meg készakarva, meg döntések és pofonok különbözőek?
FREDDÉY: Mikor jön?
SALENDER: Két nap múlva este.
FREDDÉY: Nem a karácsony, hanem Angelórum. Arról volt szó, hogy megmondja, mi legyen a díszekkel.
SALENDER: A díszekkel semmi sem kell legyen, hiszen már önmagukban is díszek. Nem tudnak nem díszek lenni, ahogy az ember sem tud nem gondolni a díszekre, ha már eszébe jutott…ezért, ahogy a díszek sem képesek önállóságra, úgy az ember sem képes nem gondolkodni, és pont olyan csapdában van, mint a díszek, csak neki szarabb…
FREDDÉY: Ne beszélj így! Kirúgnak.
SALENDER: Ki? Aki nincs itt, vagy akik nem hallják?
FREDDÉY feláll, megfogja a dobozt és a fához viszi
FREDDÉY: (a fát vizslatja) Erre már nem fér semmi.
SALENDER: Akkor ne tegyél fel semmit… és majd azt mondjuk, hogy tettünk fel valamit. És amikor Angelórum megjön, átnézi a fát, tetszeni fog neki, és azt mondja majd ”ez szép munka, szépen feltettétek ezt a sok díszt”, és ebben a pillanatban számára a semmi és a valami össze fog olvadni, mert a semmi a fejében valami lesz, holott a mi fejünkben a semmi pont semmi lesz. Ez már kész teremtés, nem? Pont így lett a semmiből valami valamikor régen. Isten bejött, ránézett a világra és azt mondta, hogy „ez igen, ez szép munka, szépen kipofoztátok”, pedig ott is csak hazudott valaki az angyalok közül, de Isten szava szent, ezért a semmi ott menten valami lett, és mi azóta ezt szívjuk. Ebben az értelemben egy hazugság teremtette a világot, amire Isten rábólintott.
FREDDÉY: Talán a törzshöz közel még be lehet szorítani pár díszt.
SALENDER: Hiábavaló! A még több nem lesz jobb. A mennyiség többnyire mennyiség marad… a többet szinte semmi sem választja el a kevesebbtől… a valódi vízválasztó a semmi és a valami között van… ha… (felkiált) Freddéy!… ez jutott eszembe az előbb is…
FREDDÉY: Ne üvölts, és főleg ne agyalj annyit. Inkább segíts!
(FREDDÉY díszeket próbál rászuszakolni az amúgy is zsúfolt fára)
SALENDER: Azt hiszem, eddig nem figyeltél. Pont azt mondtam az előbb, hogy foglyok vagyunk. Nem tudunk nem agyalni. Ahogy a karácsonyfadísz díszfogoly, úgy mi gondolatfoglyok vagyunk.
FREDDÉY: Segíts!
(SALENDER feláll és odasétál FREDDÉYhez)
SALENDER: Ezt miért csinálod?
FREDDÉY: Mert karácsony van. Mert a fa… Angelórum haragudni fog… Mit tudom én! Add ide azt a kösöntyűt!
(SALENDER tétován megfog egy csillagszórót, de mielőtt átnyújtaná FREDDÉYnek visszahúzza a kezét)
SALENDER: Tegyük fel, hogy a több mégis más, mint a kevesebb.
FREDDÉY: Tegyük! Méghozzá fel a fára.
SALENDER: De mégis, mire készülünk itten? Átgondoltuk mi ezt faltól falig?
FREDDÉY: Te biztosan.
SALENDER: Nem, barátom nem. Nem eléggé. Hiszen mit is csinálunk itt a pláza örökkön fénylő égbolja alatt?
FREDDÉY: Te semmit! Én megpróbálom nem kirúgatni magunkat.
SALENDER: Amit mi itt teszünk, az sokkal szimbolikusabb. Mi itt várunk Angelórumra, mert jön a szenteste, és ő és persze mi is azt szeretnénk, hogy ünnep legyen abból az estéből. Ez a küldetésünk. Ezért tesszük mássá a fát kösöntyűkkel, mint amilyen szokott lenni. Hogy más legyen, mert amikor csak fa, akkor… akkor csak fa. Sima fafogoly. De mi megváltoztatjuk, mert azt akarjuk róla gondolni, hogy ő most valami más. Ezen a fán azért lóg a csiricsáré, hogy mi mást gondoljunk róla. Egy fafogollyal és némi díszfogollyal próbálunk meg szabadulni a gondolatfogságból. Hiszen ha mást gondolunk, mint szoktunk, akkor szabadok vagyunk, vagy mifene? És én ezt meg is értem.
FREDDÉY: Ennek szívből örülök! Ideadod a girlandot?
SALENDER: Nem!
FREDDÉY: (idegesen) Ne szórakozz, Sale! Kell a munka.
SALENDER: Nem! Félreértettél. Most teszem csak igazzá a karácsonyt. Angelórum örülni fog.
FREDDÉY: Azzal, hogy nem tesszük fel a díszeket?
SALENDER: Pontosan így van. Most jutott eszembe harmadszor, amióta beszélgetünk, és a három mágikus szám, szóval így lesz. Figyelj! Ez a fa mióta áll itt díszben? Mióta próbálja elhitetni velünk, hogy nem vagyunk börtönben?
FREDDÉY: Egy hónapja. Tán kettő. Mi díszítettük fel, ha nem emlékeznél rá.
SALENDER: Akkor… hát nem látod?
FREDDÉY: (lemondóan ingatja fejét) Nem.
SALENDER: Akkor ez a fa már régóta díszfa. Érted? Ilyen lesz nyáron is, ha ilyen volt ősszel. Ez a fa már nem tud sima fa lenni. Ízesültek hozzá a díszek. Ez a fa megszokásból ilyen, és nem ünnepből. Hozzászoktunk a látványához, ő meg a díszekhez…
FREDDÉY: Na és?
SALENDER: De hiszen akkor ünnep valami, ha más, nem? Akkor várunk valamire, ha nincs itt. Angelórum is attól hiányzik, mert máshol van.
FREDDÉY: És remélem még sokáig ott is marad.
SALENDER: De barátom! Ez a fa akkor lesz ünnepi, ha… érted már?
FREDDÉY: A leghalványabb mértékig sem.
SALENDER: Ha ledíszítjük. Akkor lesz belőle valami más. Akkor lesz a valamiből semmi, ami a másik oldalról semmiből valami. Ezek a díszek… (SALENDER leszed pár díszt, FREDDÉY megpróbálja visszarakni, de hiába, végül feladja a küzdelmet) Éppen ezek a díszek teszik hétköznapivá ezt a fát. Ugorjunk minőséget, barátom. Legyen ünnep, legyen más ez a fa.
FREDDÉY: Megőrültél!
SALENDER: Megvilágosodtam!
FREDDÉY: Ugyanaz!
SALENDER: Sebaj! Tegyük ünneptelenné ezt a megszokott ünnepet, hogy ragyogjon, hogy legyen mit ünnepelni. Gyere! (tépkedni kezdi a díszeket)
FREDDÉY: Miért csinálod?
SALENDER: Még mindig nem érted? Az örök műnapsütés hajnalán vagyunk! Mennyiségből minőséget csinálunk! Megmentjük az ünnepet azzal, hogy idén nem a megszokás kösöntyűit látják majd itt délelőtt tízkor. Egy sima fát látnak majd, amit évek óta nem láttak. És a sima fafogoly ágain nem lógnak majd a gondolatcsapdák káprázatai. Nem lesz rajta semmi. És ettől valamivé válik a karácsony. Mert nem lesz semmi, ami eltereli bennünk a tudatot, hogy gondolatfoglyok vagyunk. Idén mindenki úgy ünnepel, hogy ráébred saját emberi gyarlóságára, arra, hogy néha rossz ember, néha féltékeny, néha utálja a szüleit, vagy a gyerekét, a szomszédját, és semmiképpen nem szereti a tökfőzeléket. Ez a fa, barátom most nem a szemfényvesztés megszokott mestere lesz, hanem tükör, mely azt mutatja, hogy lám, ilyen vagy: fogoly. A saját gyarlóságod, hülyeséged, esendőséged foglya. Segíts!
FREDDÉY: És ez jó?
SALENDER: Ez szükséges, barátom. Nem látod önmagad?
(FREDDÉY némán tépkedni kezdi a díszeket)
FREDDÉY: És amikor meglátják? Mi lesz, mesélj még!
SALENDER: Akkor rájönnek, hogy a megszokott öröm már nem igazi öröm. Hogy a bejáratott, fa alatti csomagolópapírboldogság pusztán mennyiségi kérdés és nem minőségi, hogy a szeretet…
(Hevesen tépkedik a díszeket, míg a fa csupasszá nem válik)
FREDDÉY: Hogy a szeretet?
SALENDER: Hogy a szeretet is olyan, mint ez a fa, mint a díszek… csak úgy van… ha van. És ha nincs, akkor nincs. Nem növeszthető, nem díszíthető. Vagy van, vagy nincs, és mi pont annyira vagyunk gondolatfoglyok, mint szeretetfoglyok. Függünk mindkettőtől miközben azt hisszük, hogy mi irányítunk.
FREDDÉY: Ez szép! Nem értem, de szép!
(Csendesen szemlélik a csupasz fát)
FREDDÉY: Azért ez nem maradhat így.
SALENDER: Miért?
FREDDÉY: Mert senki sem fogja érteni. Angelórum sem.
SALENDER töprengve néz hol a fára, hogy FREDDÉYre
SALENDER: Igazat szólsz! Keveset beszélsz, de akkor lényeglátót mondasz. Kell a jelkép az embereknek, és az üres fa talán nem elég erős. Talán csak a hiányt látnák. A semmit, és nem jutna eszükbe, hogy ez közben a legnagyobb valami.
FREDDÉY: Ezt mondtam volna?
SALENDER: Ezt hát!
(SALENDER kutatni kezd a dobozban, végül előhúz egy köteg karácsonyfaizzót, méregeti, majd átadja azt FREDDÉYnek)
SALENDER: Csináljuk jelképet, barátom. Köss fel a fára. Erősen, hogy ne tudjak lejönni.
FREDDÉY: (hüledezve) Nem!
SALENDER: De!
FREDDÉY: Ez bolondság!
SALENDER: Miért lenne az? Én nem vagyok dísz. Egy ember vagyok, mint mindenki más. Hát mi kell ennél nagyobb jelkép, minthogy egy gyarló gondolatfogoly, szeretetfogoly lóg majd a fán? Hova kell ennél nagyobb tükör! Kötözz!
(SALENDER a fához megy és felkapaszkodik rá. FREDDÉY tétován követi)
SALENDER: Kötözz, barátom! Most lényegítjük át a karácsonyt valamivé, ami tényleg ad valamit a semmivel. Nyakát törjük a megszokásnak.
FREDDÉY: És ez jó?
SALENDER: A jóság mindig később derül ki.
FREDDÉY: Bolond vagyok én is. (FREDDÉY fejcsóválva kötözni kezdi SALENDERT)
SALENDER: Szorosan ám!
(FREDDÉY dolgozik, majd amikor már SALENDER gúzsba kötve lóg a fáról, hátralép)
SALENDER: Jó lett?
FREDDÉY: (hümmög) Talán ha világítanának az izzók!
SALENDER: Hát, dugd be!
(FREDDÉY bekapcsolja a karácsonyfaizzókat. SALENDER fényárba borul, FREDDÉY nézi egy ideig, majd megrázza a fejét)
FREDDÉY: Vásári.
SALENDER: Gondoltam. Kapcsold ki! (FREDDÉY kikapcsolja a fényeket) Így jobb!
(FREDDÉY a fa alá áll, onnan nézi SALENDERT)
FREDDÉY: Nem tudom. Meg fognak rökönyödni.
SALENDER: Hát rökönyödjenek… egyébként meg láttak már ilyet.
FREDDÉY: (hosszú ideig nem szólal meg) Azt hiszem, hogy félek.
SALENDER: Mitől?
FREDDÉY: Hogy… nem értik meg. És ha nem értik, akkor fölösleges az egész, és csak simán kirúgnak.
SALENDER: Ugyan már, barátom! Hiszen most csináltunk a valamiből semmit, ami nagyobb valami lett. Teremtés rükverc. Az nagy dolog. Ennyit megér, nem?
(FREDDÉY hosszú ideig némán nézi SALENDERt)
FREDDÉY: De igen… és most?
SALENDER: Angelórum hamarosan jön.
FREDDÉY: És addig?
SALENDER: Addig? Hát várunk.
*
1989. december 22-én halt meg Samuel Becket.