Szeptemberi ég

Edgár elkeseredetten ücsörgött az iskola melletti játszótéren. A szeptemberi ég most úgy tehénkedett rá, mint egy gyilkos óriás. Nem volt semmi baj, de mégis úgy érezte, hogy a világvége eljött érte, és hamarosan el is viszi. A tavalyi bizonyítvány sötétre sikeredett. Nagyon sötétre. Ezer kilós súlyként húzta le a hátzsákját nyárelőn, és most úgy érezte, hogy talán még nehezebbé vált. Mert hiába fogadkozott, hiába tervezett el mindent, az év első dolgozata nem sikerült. Az év első felelése sem sikerült. Az iskola, úgy ahogy van, nem sikerült, pedig csak egy hét telt el belőle. Sírni lett volna kedve, de nem tudta, hogy azt hogyan kell. Az ember csak úgy sír, amikor sír. Haza gondolt. Azokra a percekre, amikor majd oda kell állnia anya elé. Még jobban elszorult a torka. Nem is igazán tudta, hogy mit érez. A szégyen, vagy az a borzalmas érzés, hogy az anyja csalódott benne, és persze ezért nem szereti, mert rossz gyerek volt mindig is, és egy buta, szörnyű emberré válik majd, egy kukás lesz, vagy nem, egy hontalan, egy büdös alkoholista, akiért még a halál sem jön majd el, mert ki a fenét érdekel egy ilyen lény…

– Kérsz egy fagyit? – szólalt meg mellette valaki, és egy jégkrémet nyomott az orra alá. Elvette és csak utána nézett fel. Sok mindenre számított, csak erre nem. Honorina néni foglalt helyet mellette. Pont tőle kapta az idei első egyesét. – Egyed, mert elolvad.

Edgár beleharapott a jégkrémbe.

– El vagy keseredve, mi?

Edgár biccentett, és arra gondolt, hogy fele annyira sem lenne, ha nem kapott volna ma egyest matekból. Honorina néni valószínűleg szadista. Vagy ki tudja, hogy mi?

– Értem. Sajnos nem tudtam mást adni, mint egyest. De nem volt kedvemre. – Persze, gondolta Edgár, de azért mégis adott egyet. – És most mit tervezel?

Edgár megvonta a vállát. Hát elég sok mindent az eszébe jutott. Ott van például a világgá menés. Vagy csak a sima megsemmisülés. Talán az volna az igazi.

– Azt hiszem, hogy megölöm magam – mondta végül, és abban reménykedett, hogy talán ezzel kelt némi bűntudatot Honorina néniben.

– Aha – biccentett Honorina.

Ennél többre számított. Miből lehet ez a nő? Talán robot. Vagy szörny.

– Azt tudod, hogy miért lesznek öngyilkosok az emberek?

A kérdés meglepte. Egyrészt azért, mert Honorina néni komolyan vette azt amit mondott, másrészt azért, mert a felnőttek nem szoktak ilyesmit kérdezni egy gyerektől.

– Bánatukban.

– Nem a bánat okozza. Az csak egy része, de még csak nem is feltétlen szükséges hozzá. Más ötlet?

Edgár most először nézett fel őszinte érdeklődéssel a tanárra.

– Akkor nem tudom.

– Sejtettem, amikor azt mondtad, hogy öngyilkos akarsz lenni. Az öngyilkosság oka egy gondolat. Semmi több. Gondoltad volna?

Edgár eddig egyáltalán semmit sem gondolat az öngyilkosságról. Tudott róla, de soha nem törődött vele.

– Egy gondolat? – kérdezett vissza.

– Úgy van. Egy gondolat, ami így szól: „Az elmúlás jobb, mint ami most van.” Persze van még néhány változat, például a hősies. Ott így szól a gondolat: „A halálom jobbá teszi azt, ami most van.” Az is egy gondolat. Tehát vagy a saját helyzeted akarod megoldani, vagy mások helyzetét. Jó mi?

Edgárnak fogalma sem volt, hogy ez jó-e. Érdekesnek érdekes volt.

– A lényeg akkor is, hogy egy gondolat. A legtöbb öngyilkosság az első gondolat miatt következik be. „Az elmúlás jobb, mint ami most van.” Ez olyan erősen jelenik meg a fejben, hogy kiszorít mindent. Az ember ugyanis megoldást akar a bajára. Mindig, minden helyzetben. Olyan, mint egy állatka: ha csapdába esik, akkor menekülni szeretne. És ha nem tud menekülni, ha azt látja, hogy ami van, az borzalmas, az nem lesz jobb, az fáj és így tovább, akkor azt a megoldást választja, hogy a „inkább legyen elmúlás, mint ami van”. Ilyen egyszerű. És ha ezt elhiszi, akkor megöli magát. Méghozzá azért, hogy ne legyen az, ami van. Legyen inkább csak a semmi, vagy a túlvilág, vagy bármi más, csak ne ez az élet.

Edgár kezére rácsöppent egy kis jégkrém. Lenyalta gyorsan.

– Most már csak három kérdésem van, Edgár. De válaszolj értelmesen, úgy, mint egy gondolkodó ember.

– Tessék, tanárnő.

Edgár érezte, hogy most valami komoly dolog történik kettejük között.

– Az első kérdés: Az elmúlás ebből az életből tényleg jobb a valaminél? Ne feledd: a semmi az semmi. Az olyan, mint a nulla. Hiába szorzod akármivel, akkor is nulla marad. Ha már kiléptél ebből a valamiből, itt semmivé lettél, és a semmiből nem lehet többé valami. Soha többé nem lesz valami. Legalábbis ebben az életben nem. No, így jobb a semmi?

Edgár nemet intett a fejével.

– Szerintem sem. Második kérdés: Te mindent tudsz a világon?

– Én, tanárnő? Én összeadni sem nagyon tudok, ahogy az ma délelőtt kiderült.

– Szóval nem tudsz mindent.

– Nagyon nem.

– Akkor nyilván nem ismered az összes lehetőségedet. Nem mondhatod azt, hogy a semmi jobb, mint ami most van, mert azt sem tudod, hogy mi minden van. Ezer dologról nem tudsz, millió szabadulási lehetőségről nem tudsz, millió új útról nem tudsz, amik éppen most nyílnának ki előtted. Alig tudsz valamit, és eközben elhiszed, hogy mindent tudsz, elhiszed, hogy ami most van, annál a semmi jobb. Ez logikátlan dolog. Szerinted is az?

Edgár hosszasan gondolkodott.

– De hát ha tényleg nincs semmi, amitől jobb lehetne, akkor mi van?

– Az előbb vallottad be, hogy nem tudsz mindent. Akkor nem jelentheted ki, hogy tényleg nincs. És egy lépéssel korábban egyeztünk meg arról, hogy a semminél mindig jobb a valami, mert abból még lehet más, a semmiből pedig nem lehet más csak semmi. Pont az ilyen logikátlanság miatt kaptál ma egyest. Nem azért mert nem tudtál valamit, hanem mert nem gondolkodtál el rajta. Tehát akkor a harmadik kérdés, de előtte edd a fagyit, mert ki kell dobni, ha nem eszed meg.

Egy ideig csendben nyalogatták a pálcikára kényszerített, langyos krémet.

– Akkor jöhet a harmadik kérdés?

Edgár bólintott.

– Jó. Így szól: szerinted megéri elvenni az életed pusztán egy gondolatért, ami nagyon nagy valószínűséggel nem igaz, és logikátlan?

– Nem hiszem.

– És hajlandó vagy ezt a két kérdést egy életre megjegyezni? Ez is kérdés, de nem a negyedik. Ez olyan kiegészítő tétel-féle.

Edgár a tanárára nézett. Alig ismert rá. Az iskolában, pár órával ezelőtt nem így nézett ki, erre mérget mert volna venni. Mármint átvitt mérget, nem igazit.

– Nos?

– Hát igen. Persze.

– Az nem elég. Ígérd meg!

– Ígérem.

– Jó. Az jó – állt fel mellőle Honorina néni. – Gondolkodj el ezen. És csak akkor állj fel innen, ha alaposan átgondoltad. Ezt is ígérd meg.

– Jó. Mármint megígérem.

– Helyes. Nagyon helyes. Akkor minden rendben van. Szerdán találkozunk. És persze ha ezt átgondoltad, akkor utána azt is gondolt át, hogy mennyivel egyszerűbb lett volna egy kicsit tanulni a dolgozatra. Egdár, te okos vagy, csak néha elfelejtesz gondolkodni.

Honorina néni megpaskolta Edgár fejét és elindult az iskola felé.

– Honorina néni? – kiáltott utána.

– Tessék?

– Akkor mi van, ha a semmi mégis valami?

– Okos kérdés – mosolygott rá szélesen a tanár. – Ez már egy másik téma. Majd átbeszéljük ezt is, ha érdekel.

– Igen.

– Na. Hát ez már most is bőven elég ahhoz, hogy megérje neked életben maradni.

Honorina néni kacsintott egyet és elindult a játszótér kijárata felé.

Az szeptemberi égen pedig… mintha nem is lett volna semmilyen óriás.