Az előszobában elég sokat kellett várakozni. Ennyi időm nincs, jutott eszébe Nesztornak, aztán az, hogy meghalt és semmi sem sürget. És mégis. Valahogy sietős volt. Talán a beidegződések még mindig dolgoznak. Csak az lehet. A sor hosszú volt, de folyamatosan haladt.
– Ez mindig ennyi ideig tart? – kérdezte, amikor már nem bírta tovább. Persze, jobb lett volna hallgatni, de az életben is állandóan hallgatni kell. Hallgatás az élet. A fene essen belé. A halál is az?
– Fogalmam sincs. Még soha nem voltam halott – mondta a mögötte álló nő.
– Én sem.
– Egyébként hol vagyunk?
– Ez valamiféle elosztó.
– Mit oszt el?
– Minket.
– Akkor ez a pokol?
– A pokolban nem hiszem, hogy egy folyosón álldogálva, és diskurálgatva szoktak várakozni.
– Honnan tudja, már volt ott egyszer? – Nem tudta kihagyni a poént. A nő nem vette túl jól. Fintorgott és nem beszélt többet hozzá. Hát az ő baja.
Még jó, hogy nem volt rajta az órája. Megőrült volna ennyi ácsorgásban. Így csak idegesítette. A hajókázás ehhez képest csak egy pillanat volt.
– Maga! – mutatott rá egy angyal. Hogy fiú volt, vagy lány azt nem lehetett eldönteni. De helyes volt – vagy fess – és túl szigorú. Nem bírta az ilyen kollégákat.
– Én?
– Jöjjön.
Ment. Egyrészt azért, mert nem tehetett mást, másrészt azért, mert legalább történt valami. Egy szobába léptek. Keskeny kis helyiség volt. Fénylett a fala, de nem volt bent szék. Milyen hivatal ez? Szegény.
– Hát lássuk – állt elé a szigorú helyeske.
– Van mit látni?
– Van. Tudja, hogy megy ez a dolog?
– Halvány gőzöm nincs. Most járok itt először.
– Az biztos. Mindenki most jár itt először. De attól még elolvasta a prospektust, nem?
Elszorult a torka. Prospektus. Mikor kapott ő ilyesmit? Na ez az, amikor az ember kiírja a postaládájára, hogy REKLÁMANYAGOT NEM KÉREK.
– Hát nem – vonta meg a vállát. – Biztos nem dobták be.
– Hétszázöt éve dobták be először. Kizárt, hogy nem találkozott vele. Még maga sem kerülhette el.
Törte a fejét, de semmi.
– Hát akkor sem. Bocsánat.
Az angyal megvonta a vállát, és egy ideig csendben maradt.
– Most akkor mi van? – kérdezte egy idő után.
– Siet valahova?
– Gőzöm sincs. Úgy érzem, hogy igen.
– Itt hiába. Tudja, az itteni projektek csak teljesítésre fejeződnek be. Ha egy év, akkor egy év. Ha hatszáz, akkor hatszáz.
– Hatszáz év? – kerekedett ki a szeme. – Milyen projekt az?
– Összetett – mosolyodott el a helyeske. – Na lássuk, hogy melyikbe kerül.
– Lássuk – bólintott. – Csak ne kelljen túl sokat utazni hozzá. Homeoffice is jó. Higgye el, dolgozni fogok. Nem lesz panasz. De a tömegközlekedést kifejezetten…
– Akkor mondom – vágott a szavába az angyal.
– Mit is?
– A helyzetét. Ahogy nézem maga nem egyszerű alak.
– Soha nem voltam az.
Az angyal megcsóválta a fejét: – Nem tudom, hogy mi legyen.
– Azt sem tudom, hogy mi lehet.
– Hát, tudja, ilyen esetben lehet halmozni a projekteket, vagy persze lehet egymás után is.
– Halmozzuk. Bírom a munkát – vágott az angyal szavába. Cuki volt, de lassú.
– Biztos?
– Eléggé. Mennék innen minél előbb. Toljuk csak egymásra a dolgokat. Aztán majd melózok, ahogy kell. Nem lesz gond.
– Én nem is tudom…
– Én igen. Ne kíméljen. Bírni fogom.
Az angyal megcsóválta a fejét: – Ilyen még nem igazán volt. Eddig a maximum az öt volt. De hét…
– Haladjuk, ha lehet. Nem lesz gond. Csak legyenek határidők.
– Azok nem lesznek. Ahogy végez, úgy végez. Már mondtam az előbb.
– Ja, tényleg. Vágja csak hozzám.
– Hát jó – dünnyögött egyet az angyal. – Akkor mondom. Hét projektet kap. Majd kicsit átalakítjuk, mert van van bennük némi redundancia.
– Jó, alakítsuk. Mi a munka?
– Elsőként kőcipelés. Sziklák. Olyan nehezek, hogy nem tud felnézni, csak a földet bámulja innentől. Tudja, a gőg miatt.
– A mi?
– Gőg. Maga bőven jó ebben. Szóval sziklacipelés. Viszont úgy kell majd cipelni, hogy előtte vasfonállal összevarjuk a szemét.
– Hogy mi van?
– Muszáj. Az irigység miatt.
– Irigység? Én nem vagyok irigy.
Az angyal felnevetett, mint aki egy jó viccet hallott: – Vicces ember maga. Szóval a munkahelyet füsttel fújjuk majd be, hogy ne tudjon tájékozódni.
– De hát be lesz varrva a szemem.
– Ja, de majd fullad is. A füst arra is jó. Mondtam, hogy lesznek redundanciák. Füst mindenesetre kell.
– Nekem nem.
– Ez nem választás kérdése. Projektkiírás. Aztán ezt a kőcipelést vakon, a ködben rohanva kellene csinálni.
– Rohanva? Hogyan, minek?
– Hogy hogyan, az majd kialakul. Hogy minek? Mert nem áll távol magától a lustaság, ugye?
– Tőlem? Mint ide Jeruzsálem.
– Az a bolygó másik oldalán van. Nincs is messze. Maga néha olyan lusta, mint egy csapat lajhár. Ezzel kezdeni kell valamit. Már elnézést. Jó, akkor ez megvan. Most van egy kis nehézség, mert arccal a sárban kéne mozdulatlanul feküdnie leláncolva. Ezt nem látom át, hogy lehetne megoldani kőcipelés közben.
– Arccal a sárban, mozdulatlanul? Hát már miért?
– A földi javak utáni koslatás.
– Én nem koslattam földi javak után.
– Három kocsija volt. Soroljam a többit?
– Igen, de az egyik terepjáró.
– Figyeljen, itt egy lista, hogy miért epedezett. Egy sem volt valami lelki.
– Nem vagyok lelki alkat.
– Hát nem. Mindegy. Majd azt csináljuk, hogy beiktatunk időközöket, amikor csak fekszik a sárban. Ez persze növeli a kőcipelős projekt hosszát. Minél inkább fel akar majd állni, annál hosszabb ideig kell cipelni. Ez jó lesz így?
– A frászt lesz jó.
– Akkor jó lesz. A többi rendben lesz. Enni nem kap vagy csak alig, de ételekkel teli asztalok lesznek mindenhol.
– Amit majd nem látok a szemem miatt, és nem szagolok a füst miatt?
– Megoldjuk, hogy észrevegye. De enni nem kap belőle.
– Maguk szadisták.
– Maga meg falánk.
– Én? Soha.
– Állt mostanában mérlegre?
– Nem.
– Gondoltam. És végül legyen az, hogy az egész szoba egy hatalmas lángtenger. Azon át kell cipekednie.
– Lángtenger? De most komolyan, miért? Nem voltam piromán.
– A megtisztulás végett. Tudja, a szex.
– Mi van a szexszel?
– Addig semmi, míg máson se jár az esze, persze a kaján… meg az autókon kívül. De magának járt.
– Én? Most komolyan… Én? Soha.
Az angyal újra felnevetett: – Ennyit hemperegni én még embert nem láttam. Egy komplett bolygót benépesíthetett volna. A lángtenger kell. Kiégeti a vágyakat. Kifejezetten jót fog tenni. Hát akkor ennyi.
– Nincs még valami? Esetleg egy kis korbácsolás, vagy ilyesmi?
– Nincs. Sajnos. Én bevezetnék még egy pár projektet, de nem lehet. Tradicionális alapon dolgozunk – vont vállat az angyal. – Na szóval ez lenne a munka. Hét projekt, kötegelve.
– Ez biztos nem a pokol?
– Ez? – az angyal elvigyorodott. – Nem barátom. Ez a purgatórium. És tudja, hogy mi a különbség?
– Most hogy így kérdezi, fogalmam sincs.
– Az, hogy van vége. Csak be kell fejeznie.
Az angyal elhallgatott és várt.
– Van vége – dünnyögte. Ez a két szó valahogy szépnek tűnt. Mintha azt mondta volna valaki, hogy „karácsonyi szünet”.
– Van. És persze még mindig lehet úgy, hogy külön-külön, egyiket a másik után…
– Nem.
– Nem?
– Hát nem – csóválta meg a fejét. – Még mindig sietek.
*
1321. szeptember 14-én Ravennáben elhunyt Dante Alighieri
Főművében az „Isteni színjátékban” a Pokol részt szinte mindenki ismeri. Pedig a Purgatórium és a szinte sc-fi jellegű Paradicsom legalább annyira érdekes.
A Purgatórium (a Tisztulás Hegye) Dante látomásában egy hatalmas, csonka kúp alakú hegy, amely a déli féltekén, a Jeruzsálemmel pontosan átellenes ponton emelkedik ki az óceánból.
A Pokollal ellentétben – ahol a bűnöket büntetik – a Purgatórium 7 teraszán a hét főbűnre való rossz hajlamoktól tisztulnak meg a lelkek.
