A remény halvány morzsája

A karácsony az karácsony, dünnyögte magában, miközben belépett a boltba. Kosarat vett magához, mely eleve szokatlan volt tőle. Az embernek azért van keze, hogy abba pakoljon, nem? Megállt a hűtőpult előtt, mely hosszan futott végig a fal menetén, egy űrhajó hibernálókapszulái nézhetnek így ki, ahol a kapitány helyett 2,8-as tej alussza majdnem örök álmát.
Ráérősen sétált a neonfényű szekrénysor előtt. Túró. A hibernált legénység túró nevű tagját kell felébresztenie tétova álmából. Megpillantotta a célpontot, de mielőtt kinyithatta volna az ajtót, egy nő penderült elé. Alacsony teremtés volt. Befért volna az álla alá. A nő nem vette észre őt. Tejet pakolt kosarába, majd megtorpant, két litert visszatett a négyből, majd újra megtorpant és egyet mégis visszavett.
Itt alszunk, gondolta derűsen, ennél többre nem vetemedett.
A nő végül elhatározta magát, visszavette a negyedik tejet is, amit megtoldott egy kocka vajjal, majd becsukva az ajtót úgy távozott, ahogy jött, észre sem véve őt.
Kivette a túrót, és bár semmi oka nem volt rá, egy liter tejet is a kosarába pakolt.
Lassan, szinte sodródva jutott el a húspultig. Párizsi. Tétován bámészkodott a pult túloldalára, ahol a henteskislány elmélyülten szeletelt valamit. Vajon honnan tudja, hogy ennyi kellhet még ma? Lehet, hogy a jövőbe lát. Esténként varázslónői minőségben él, de sajnálatos módon egyetlen képessége a felvágottak fogyásának szeletpontos megjövendölése. Ilyen tehetséggel nyilván a közért az egyedüli értelmes munkahelyi környezet. Egy lépést közelebb lépett, de egy aprócska alak megelőzte. Ugyanaz a nő volt, aki a tejsakkot játszotta néhány perccel ezelőtt, és mint akkor, most sem vette észre, hogy beelőzött valakit.
Egy lépés hátra lépett. Megszemlélte a nőt. Vékonyszálú barna haja egyszerű copfban lógott le tarkóján. Piros kabátot, szintén piros nadrágot viselt, és bár az arcát nem látta hátulról, úgy döntött, hogy tetszik neki a látvány.
A nő szalonnát kért, és egy pár kolbászt, majd szélsebesen továbbállt.
Megvette a párizsit, és ő is kért hozzá egy ujjnyi kenyérszalonnát. A jósnő pontosan húsz dekát mért ki belőle. Nyilván ez semmilyen nehézséget nem okozott neki.
Komótosan ballagott tovább. Meglátogatta a konzerveket, a nő éppen elviharzott onnan. Elzarándokolt a lisztekhez, és már meg sem lepődött, hogy a lófarokhoz tartozó jelenség egy kiló lisztet ügyeskedik a kosarába.
Ekkor döntött úgy, hogy megnézi magának a nőt. Látnia kell, hogy ki az, aki akár ő is lehetne egy eltört idősíkban önmaga elé vetítve, vagy másképpen fogalmazva, akit ő másol le valamilyen tudatlan program alapján néhány másodpercnyi késéssel.
Nem túl nagy lendülettel üldözni kezdte a nőt. Sorról sorra követte, de az – mintha megérezte volna a veszélyt – sehol sem lassított.
Három sorral később fékezett csak le. Csokoládék. A nő lehajolt így pontosan annyit látott belőle, mint eddig. Nem baj. Csapdában van. Ha felegyenesedik, akkor ő ott lesz. Ha balra fordul, akkor ő is, ha jobbra, akkor sincs menekvés. Örökkévalóságnak tűnő kínosan hosszú másodpercekig várt a nő mögött, és már-már szégyellte magát kíváncsiságáért. Pont így viselkednek a perverzek, ugye? Csakhogy ő nem volt perverz, csupán kíváncsi. Tudni akarta, hogy ki ez a nő. Párhuzamot akart húzni kettejük között. Még este is emlékezni akart arra, hogy néhány percig létezett valaki, akivel egy bevásárlóhullámon voltak.
A nő végre felegyenesedett, és ettől nagyot dobbant a szíve.
Aztán megakadt a szeme egy rizsfelfújtas fehércsokin, melyet két éve keresett mindenhol. Ez az, barátom! Szerencsenap a mai. Öt táblát lapátolt be a kosárba, és csak akkor jutott eszébe újra a nő, amikor az már kifordult a sorból.
Nem baj. Talán az egész a csoki műve volt. Az akarta tudatni vele, hogy megérkezett, készen áll az áldozatra, de mivel szája nem volt, hát egy nő agyát szállta meg, hogy az elvezesse hozzá. Így kellett ennek lennie.
Fűszereket is vennie kellett, és zöldségből is minden fogyóban volt, de mindez lényegtelennek tűnt, elhanyagolható volt a múlt eseményei fényében. Majd holnap sort kerít a hagymákra és tésztákra. A kassza felé vette az irányt.
Öt fős sor várta. Nem baj, van ideje. Kihalászta kosarából a csokit, és olvasgatni kezdte a feliratot, „pehelykönnyű”, „álom”, „plusz húsz százalék”. Tej is van benne és csokoládé is, no meg persze rizs. Két éve evett utoljára ilyet, Svájc tudja, hogy mitől döglik a légy. Ekkor vette észre, hogy a nő előtte áll.
Őrjítő vágy uralkodott el rajta. Látnia kell. Muszáj. A sorsok így fonódnak össze, a párhuzamos életutak itt válnak gombolyaggá. Vannak véletlenek és sorsszerű egymásnak rontó események. Márpedig ez az arctalan lófarok itt az orra előtt nem lehet merő kockajáték.
A nő úgy fizetett és távozott, hogy arcát egy pillanatra sem fedte fel előtte. Kapkodva pakolta ki kosara tartalmát. A pénztáros minden egyes mozdulata lassúnak tűnt. Amikor végül kilépett az utcára, már nem reménykedett. Ennyi idő alatt az örökkévalóságig is eljuthat valaki, pláne, ha olyan képességekkel rendelkezik, mint ez a nő. Talán több arca is van, sőt, lehet, hogy a világ összes arcát magára tudja ölteni. Lehet, hogy valamelyik görög istennőnek támad kedve szórakozni egyet: bolondítsuk csak meg azt az ostoba férfit a sarki közértben.
Reménykedve vette hazafelé az irányt, de sehol sem látta a lófarkat. Az összegubancolódott párhuzamos életek kibogozták magukat. Befordult az utcába. Két kapualj és egy kupac büdös kuka választotta el a lakásától. Egy szomszéd ráköszönt, de ő túlzottan el volt foglalva saját gondolataival. A bérház ajtaja nem felejtette el a kódot, feltárult néhány billentyűnyomás után. Nekiveselkedett a lépcsőnek. Először a piros nadrágot látta meg, aztán a kabátot és végül a lófarkat. A nő előtte kaptatott fel a lépcsőn. Megdöbbenve nézte a jelenséget, majd megszaporázta a lépteit. Kettesével szedve a lépcsősorokat hamarosan utolérte a nőt, de mielőtt megszólalhatott volna, a nő megtorpant, jobb kezével megálljt parancsolt, és beszélni kezdett.
– Figyeljen! Tudom, hogy miért történt, és azt is, hogy ennek be kellett következnie. Kicsit vártam is, de meglepett, hogy észrevett… – nem folytatta.
– Hát nem éppen átlátszó! – válaszolta ő, bár félt, hogy a nő elfut előle.
– Pedig az kéne. Egyáltalán nem kéne látszanom – himbálódzott oldalra a lófarok.
– A közértben látszott.
– Az más! Az egészen más. Szeretek vásárolni, a furcsa, hogy most is… Mindegy.
– Nem mindegy! Felvásároltam maga miatt a fél boltot, és egyébként ráakadtam a kedvenc csokimra.
– Ja, a csoki. Csokikban jó vagyok! – vágta rá a nő. Bosszúsnak tűnt. Nagyot sóhajtott, majd kedvesebb hangon szólalt meg újra.
– Figyeljen! Azt hiszem, hogy ez nem véletlen. Ilyen véletlenek nem lehetnek. Szóval most komoly válaszút előtt áll. Két választása van. Figyel, ugye?
– Nagyon!
– Jó. Az egyik az, hogy megfordulok.
– Ezt választom…
– Vagy!
– Ezt választom!
– Vagy, nem fordulok meg, és feltámad magában a Remény Halvány Morzsája.
– Az mi?
– Az olyasmi, ami fűszert ad az életnek. Amitől mindig van egy kis misztikus lebegés az ismert dolgok mögött. A Morzsától válik izgalmassá az élet. A Morzsa egy kis lyuk a bizonyosság falán, amin át lehet kukucskálni az ismeretlenség másik dimenziójába. Ha valami betömi a lyukat, akkor marad a bizonyosság, amely ugyan lehet szép és megnyugtató ugyan, de valahogy mégis unalmas. Ezt kockáztatja most.
– Forduljon csak meg! Elleszek jól a Morzsa nélkül.
– Ne higgye! A Morzsa a fűszer. A só. Egy kiapadhatatlan energiacella. Nem olyan mókás lemondani róla. Gondolja meg, azt javaslom. Hisz a Mikulásban?
– Hát úgy negyven éve nem nagyon – nevetett fel őszintén.
– Pedig kéne! – mondta a nő, és feje fölött összecsapta két tenyerét.
A lépcsőház megtelt rizses csokoládéval. A lépcsőn csak úgy hömpölygött le a fehércsokis, pehelykönnyű, plusz húsz százalék. Elfelejtett pislogni. Aztán a nő újra tapsolt és a csokoládék eltűntek.
– Azt hittem, hogy… – remegett a hangja. – Hogy a Mikulás férfi.
– Nem szabad leragadni ennél a genderdumánál. Talán száz éve az volt, de most…
– Maga a Mikulás?
– Olyasmi. Én is. Ez kicsit bonyolult… szóval igen. De ha megfordulok…
– Akkor?
– Akkor egy nő leszek. Sima nő a lépcsőházból. Ja, és az elmúlt öt percre nem emlékszik majd. Sajnálom. De ha nem fordulok meg… Ha most felmegyek ezen a lépcsőn, és eltűnök a fordulóban, akkor soha többé nem talál rám, de a Morzsa, hát az a Morzsa bizony feléled magában. Na, mi legyen, egy nő a lépcsőházból, vagy a Mikulás morzsája?
– Ha megfordul, attól még Mikulás marad…
– Nem. Csak egyszer lehet megfordulni. Ha megfordulok, azzal beadtam a felmondásom.
A gondolatok észvesztő gyorsasággal kergették egymást a fejében.
– És maga? – kérdezte.
– Mi van velem? – kérdezte a nő.
– Maga mit szeretne?
– Hát ezt nem árulhatom el. Mikulás etika. Amíg nem dönt, addig erre nem válaszolok.
Az emeleten megindult egy lift, valahol ajtó csapódott.
– Tudja mit? – mondta kimérten. – Magas ívben teszek a Mikulásra az összes Morzsájával együtt.
– Tényleg? – kérdezte a nő. – Mert ha megfordulok, akkor jön az amnézia és egy sima, hétköznapi, bár elég jól sütő nő.
– Jöjjön!
– De lehet, hogy házsártos vagyok és elviselhetetlen. Az is lehet, hogy hat percig sem bír együtt lenni velem.
– Nem baj.
– De lehet, hogy…
– Nem baj! Francba a Morzsával!
A nő biccentett.
– Biztos!
– Forduljon már meg!
– Hát jó! – mondta a nő, felemelte a kezét, mintha át akarna ölelni valamit, és mint egy kitárt karú szélmalom felé fordult.
– Azta! – mondta.
Amit látott az több volt annál, hogy szavakkal le lehessen írni.
– Megérte? – kérdezte a nő kétségekkel teli arckifejezéssel.
Csak bólintani tudott.
– Hála ég! Annyira nagyon izgultam! – mosolyodott el, majd tapsolásra készítette elő két tenyerét.
– Amikor összecsapom, maga elfelejt mindent, ami itt a lépcsőházban történt. Csak engem lát majd, egy sima, egyszerű nőt. De előtte megköszönném a bizalmat és megjegyezném, hogy soha többé nem akarok tejet inni, gyűlölöm a mézeskalácsot, kezdődő diabéteszem van, és nem tudok kocsit vezetni csak szánt.
– Jó! – bólintott révetegen. – De miért mondja most, ha mindjárt elfelejtem?
– Mert reménykedem, hogy azért valami megmarad. Mindenkinek vannak Morzsái – mondta és akkorát tapsolt, hogy a lépcsőház beleremegett.