A lemaradottak

Ebből már nem lesz alvás, gondolta, szóval marad a másik lehetőség: kideríti, hogy mi a felfordulás oka. Az nyilvánvaló volt, hogy valami komoly dolog történt, de hogy mi, arra sehogy sem tudott rájönni. Éhes is volt, de inni sem ártott volna, mégis, az események különös forgataga jobban érdekelte. Megpróbált közelebb férkőzni, de az egész banda az útjába állt. Hát igen, akinek nagyobb a feje, az több helyet foglal el az ég alatt. Vannak áthágható és áthághatatlan szabályok, és a nagy fej az utóbbi volt.
Felnézett. Az ég meglehetősen szokatlanul festett, csillagok százai húztak nyomot maguk után. Erre biztos felfigyelnek páran, ha neki is feltűnt. Elöl egyre nagyobb volt az izgalom. Márpedig az izgalom körberezonál, mint valami kiáltás, vagy mint amikor felbőg egy barom. Na, az pont olyan, mint az izgalom: átható, felzaklató, csak nem tart olyan sokáig.
Újra próbálkozott. Nem maradhat le egy ilyen eseményről! Most már sikerülnie kell! Átfúrta magát a második soron. Ez az! Tisztult a kép. Elől többen is álltak, és egy irányba néztek: lefelé. Talán innen is látszik, gondolta, de a lába előtt nem volt semmi érdemleges. Nem. Jobb hely kell, mert aki elkésik, az le is marad. És a lemaradottak csak csendben cammognak ezentúl az események után. Lekésve, elkésve reménytelenül szedegetik majd össze a lehetőségek lehullott morzsáit, kegyelemadományokat a nagyurak asztalától. És a lehullott darabok, vakító ígéretek nem lesznek elegek semmire, csak a reményre, hogy talán még több hullik majd le, és az elkeseredésre, hogy nem, mégsem, ennyivel kell beérnetek. A lemaradottaknak nem osztanak lapot, nem játékosok, tétek csupán. Ott kell lennie elől!
Tovább fúrta magát, de egy nagyobb test útját állta. Sírhatnékja volt, hát sírt egy kicsit, majd újra próbálkozott. Ugrálni kezdett, de a kis test kis lehetőségeket hagy az emelkedésre.
„Nyugodj meg”, szólalt meg valaki a lába előtt.
Lenézett, de a poron kívül nem látott semmit.
„Le fogok maradni”, mondta magában.
„Le. Ezzel nincs mit tenni.”, mondta a hang. „De megsegítelek”.
„Hogyan?”
„Elveszek tőled valamit.”
„Hát, köszönöm szépen.”
„Szívesen. És most persze azt gondolod, hogy ez nem szép dolog tőlem, holott tudnod kell, a kevesebb néha több, és most többet nem adhatok, szóval legyen inkább a kevesebb”.
Az izgalom heves hullámokat vetett elől. Az első sorból valaki felkiáltott, de ő nem figyelt oda.
„És mit veszel el?”, kérdezte.
„Egy apróságot, amit aztán oda is adok másnak”, válaszolt a hang, és minta mosolygott volna hozzá.
„Egyre jobb”.
„Jó lesz, nyugodj meg”.
„Biztos?”, kérdezte, de zsigereiben érezte, hogy a hangnak igaza van. Már most jobban érezte magát.
„Biztos”.
„Tehát, mit veszel el?”
„Az aggodalmat, barátom. Soha többet nem fogsz aggódni. Néha félsz majd és örülsz, mert az adja az élet sóját, a hullámokat, amire rá lehet ülni, de aggódni nem fogsz többé. Ez az én ajándékom mára. Fogadd el!”
„Hogyan?”
„Csak fogadd el, és kész is van. Nagyon szeretném, hogy elfogadd.”
Könnybe lábadt a szeme, ezért aztán megint sírt egyet.
„Tudod, hogy szeretlek”, mondta a hang.
Újabb felhördülést hallott az első sorból. Elfacsarodott a szíve, hogy nem látja, mi történik. Túrni kezdte megát, de nem jutott előre.
„Fogadd el, kérlek, megbecsülésem jeléül”.
Elkeseredetten torpant meg. Izzadt az erőlködéstől.
„Jó.”, gondolta.
„Jó.”, mondta a hang, és ő érezte, hogy a világ könnyű lett. Lebegő. Olyan, amilyet mindig is akart magának. Egyértelmű, egyenes út, mely mindig oda tart, ahová tartania kell. Újra sírt, de most nem a dühe miatt.
„Aztért idejöhetsz” mondta a hang, és rés támadt az eddig áthatolhatatlan falon. Átfúrta magát két testen, és végre ott állt az első sorban. Csodálkozó képpel nézett le ő is. Feje fölött megszólalt egy nő, de ez őt egyáltalán nem zavarta.
– Jaj, a szamár! József, csinálj valamit, összenyálazza a babát!