Oberon álma 1. rész

A percom előbb ébredt fel, mint Oberon Kapri. Ebből persze ő semmit nem érzékelt. Nem szeretett korán kelni, de a heti beosztás ellen lázadozni éppoly fölösleges volt, mint széllel szemben kiereszteni a fáradt olajat.
Nyűtt arccal tápászkodott ki az ágyból. A percom már bekapcsolta a híreket, és számos diagnosztikai értesítés is befutott a tegnap este óta útra kelt hajókról. Átfutotta az adatokat, és némi megkönnyebbüléssel nyugtázta magában, hogy az éjszaka eseménytelenül telt. Hogy is telhetett volna másképp: egy esetleges hibaüzenet azonnal kiugrasztotta volna az ágyból.
A reggeli egyszerű volt. Soha nem ette túl magát. Nem engedhette meg magának a luxust, hogy teste munka helyett az emésztéssel foglalkozzon. Szokás szerint most is az ablak előtt állva fogyasztotta el kávéját. A kilencvenedik emelet fölött már érdemes volt bámészkodni, és ő a százhatodikon lakott. Lent a város már régen csúcsra járatta magát, mely ismét csak üres megállapításnak tűnt, hiszen ez a város lassan száz éve nem állt le egy percre sem. Különös lehetett az a kor, amikor még a legnagyobb városokban is csendesedett az élet éjféltájban, tűnődött el Oberon, de sajnos a kávé elfogyott, és ez azt jelentette, hogy mennie kell. Kiitta az utolsó kortyokat. Az estére gondolt és Nolára, akivel, ha minden jól megy, vacsorázni mennek. Nola volt ez első nő az életében, mióta két évvel ezelőtt Margaret kilépett onnan. Ráérősen közeledtek egymáshoz. Nem siettek sehova, mindketten élvezték az ismerkedés tétova táncát.

*
A metró nyolc perc alatt száguldott el vele az irányítótoronyhoz, ahonnan gyorslift repítette fel a város fölé. Az onnan nyíló kilátás nevetségessé tette az ő százhatodik emeletét. Kilépett a liftből. Az irányítóterem olyan volt, mint egy csillaghajó hídja. A hasonlat nem is volt erőltetett. Ezerszámra találhatott itt olyan berendezést, amit egy csillaghajó is magáénak tudhatott. Az földi irányítás és az égi hajók egymás testvérei.
– Nos? – nézett Hubertusra, aki az éjszakai műszakot vezette.
– Nos, semmi. Kilenc hajó, mind irányban. Hat várakozik. A szemem pedig majd leragad – vont vállat Hubertus. Állítólag a nevét valami huszadik századi agybomlasztó párlatról kapta, melyet ő váltig tagadott. Az etimológusok mostanában a reneszánszukat élik.
– Akkor húzz haza aludni – veregette meg Oberon kollégája vállát. Szerette Hubit. Mióta is dolgoztak együtt? A percom szerint kilenc éve. Az már házasságban is soknak számít.
– Megyek már, te suttyó. Egyébként este, műszak után összefuthatnánk? Holnap nem dolgozom. Addigra kialszom magam, te meg elég fáradt leszel, hogy elbírjak veled. Iszunk valamit?
Hubi imádott mindent mondatot kérdőjellel zárni, mintha még mindig ötéves lenne. Talán annyinak is érezte magát.
– Nem lehet, Nola – vigyorodott el Oberon.
– No, csak nem?
– Csak nem. Vacsorázni megyünk, semmi több.
Hubertus jelentőségteljesen fonta össze két karját mellkasa előtt: – Vacsorázni?
– Igen, vacsorázni. Rossz, aki rosszra gondol.
– Hát nem kapkodtok. Egyébként nem kéne itt lennie?
– Nem. Mára szabit vett ki.
– És te csak vacsorázni viszed el? Gratulálok?
– Ezt most kérdezed?
Hubertus már a liftajtóban vigyorgott.

*
Átvette a műszakot, elvégezte a reggel érkező protokollok átvezetését, majd újra az ablak elé állt. Két perc és egy újabb hajó indul el a messzeségbe, hogy parányi ösvényt vágjon az ismeretlenbe. Ha tehette, nem mulasztott el egyetlen felszállást sem, mint ahogy nem mulasztotta el újra és újra tudatosítani magában a gondolatot: jelen van az emberiség kiáradásának hajnalán, és ő, Oberon Kapri ennek a hajnalnak tevőleges szereplője.
Már érezte a rezgést, holott ez fizikailag lehetetlen volt. A hajók régóta nem tolórakétákkal hagyták el a földfelszínt. Az emberiség éppen annak köszönhette kirajzását a világűrbe, hogy kétszáz évvel ezelőtt a rakétatechnikát végleg lecserélte a bozon-hajtómű. A rezgés erősödött. A helyiségben dolgozók már rég letompították percomjukban a leszállóhelyről érkező szenzorok jeleit, egyedül ő nem tiltotta le azokat. Fülében most egy néhány kilométer távolságban életre kelő hajtómű duruzsol. Felemelő érzés. A hajó végre megjelent a tornyok között – hatalmas, lapos fémlencse a toronyházak milliónyi fűszálának sűrűjében. Megunhatatlan látvány. Egy ideig emelkedett még, majd magasan, jóval az épületek fölött lebegni kezdett.
Most érkezett el az a pillanat, melyet egy földi irányító sem engedett át másnak.
– Irányítótorony a – Oberon egy pillanatra csendben maradt, míg percomja súgott neki – GHN-324-es hajó legénységnek.
– Itt a GHN-324-es hajó parancsnoka – szólalt meg fülében egy kellemes női hang.
– Itt Oberon Kapri földi irányító beszél. A Föld bolygó és az irányítócsapat nevében jó szelet kívánok maguknak.
– Itt Angela Killu parancsnok beszél. A hajó legénysége, utasai és a magam nevében köszönjük a jókívánságot.
Ilyenkor megesik, hogy egy-egy személyes gondolat, üzenet is gazdát cserél, mint az utolsó olyan kommunikáció, melyet a hajó és a Föld egy hálózaton oszt meg egymással, de úgy tűnt, hogy ez most elmarad.
– Vigyék hírét az emberiségnek – mondta ünnepélyes hangon Oberon.
– Elvisszük és megtartjuk – jött a válasz. Az utolsó két mondat szabályszerű volt, minden irányító ezzel köszön el és minden kapitány ezt a választ adja. Mégis, Oberon minden alkalommal úgy ejtette ki a szavakat, mintha a legszemélyesebb gondolatait közölte volna, és a kapitány válasza minden alkalommal felért egy forró öleléssel. Ki állíthatná ezek után, hogy egy formalitás csak szürke és élettelen lehet?
– GHN-324-es hajó. Engedélyezem a kilövést.
– Értettem – érkezett a válasz.
A lencse megremegett, majd szédítő gyorsasággal gombostűfejnyire zsugorodott, végül eltűnt a szemük elől. Oberon percomján még tartotta velük a kapcsolatot, így látta, ahogy a hajó kilép a Föld légköréből, irányba áll, majd harmad fokozatban elindul a Nyilas csillagkép szíve felé. Néhány perc, míg eléri a Marsot, és alig egy óra, míg eljut az Oort-felhőig, ahol aztán megszűnik a G-net, és ezzel a hajó kilép az egész naprendszerre kiterjedő globális hálózat hatóköréből. Onnantól egyedül vannak.
Gyorsan lekérte az adatokat. Percomja szerint a következő hajó húsz perc múlva indul. Ma nem lesz nagy forgalom. Még öt hajó vár a startra, és persze azok, akiket a központ készakarva kifelejtett a listáról. Sötét hajóknak hívták őket irányítóberkekben, hiszen semmit nem lehetett tudni róluk. Váratlanul jelentek meg Oberon listáján, és neki kezét lábát törve kellett szabad utat biztosítania számukra.

*
A délelőtt eseménytelen volt. A várakozó három hajó közül az egyik startját műszaki okok miatt elhalasztottál. Sajnálta a legénységet. A statisztikák bizonyára nem igazolnák a babonát, mégsem lehet kellemes érzés hibával kezdeni egy új élet első lépését.
Ebéd előtt újra elkérte az adatokat. A percom szerint a hajó csak kisebb diagnosztikai rendellenességeket mutatott, így kora délután elindulhat a Tejút Perseus-karja felé.
Akár a hajón is lehetne.
Sokat álmodott arról, hogy utazó lesz. Néhány éve jelentkezett a programba, és műszaki ismeretei bőven lehetővé tették, hogy akár parancsnoki posztra is jelöljék, de a behívó elmaradt. Eleinte bosszantotta a dolog, később már csak halvány irigységet érzett az ismeretlenbe repülő kapitányok utolsó szavai hallatán. Igen, a sors és a hivatal útjai kifürkészhetetlenek. És földi irányítónak is lennie kell valakinek, márpedig ő pokoli jó irányító volt. Végül meggyőzte magát. Hiszen az utazás, ahogy a reklámok hirdetik, tényleg egy életre szóló kaland minden hajóra lépő számára. Olyannyira egy életre szól, hogy csupán egyszer dönthet felőle az ember: amint elsuhan vele a hajó, nem fordul vissza többé, irány a Tejút egyik távoli csillaga, a soha viszont nem látására. Ő pedig nem igazán szerette a végleges dolgokat.
Elment ebédelni.

*
A délutáni első kilövés után két sötét hajó következett gyors egymásutánban, majd a délelőtt visszalépett hajó is sorra került.
Átnézte a bejövő adatokat. A telemetria kifogástalan volt. Ezzel nem lesz gond. Lekérte a hajó vezérlésének navigációs adatait és újra egyeztette azt az irányítóközpont termináljában tárolt csomaggal. A percom rövid figyelmeztetéssel jelezte, hogy hibát talált. A hajó és a központi terminál milliárdszor gyorsabban egyeztette az esetleges eltéréseket, ő azonban szerette, ha mindez nem történtik minden emberi felügyelet nélkül. Mi másért állt volna most éppen az irányítótorony közepén, ha nem ezért?
A percom ismét hibát jelzett, holott a harmonizálás pár másodperce megtörtént.
– Nurmi, Mi van a GHT-542-vel? – kérdezte a hídon ügyelő egyik kedvenc kezelőjétől.
– Nem tudom. A két adat nem passzol.
– Azt én is látom. Miért nem vette át a hajó a torony adatait?
Nurmi a kezelőpanel fölé hajolt, diagnosztikai adatok futottak le előtte: – Fogalmam sincs, Obi, a fedélzeti gép nem hagyja felülírni az adatait.
Oberon sóhajtott egyet. Ebben a hónapban ez már a harmadik eset. Az új hajók fedélzeti számítógépe a frissítés óta ezerszer makacsabbnak tűnt, mint korábbi verziói. Szinte könyörögni kellett, hogy hajlandók legyenek együttműködni a hálózattal. Nyilván a G-net nélküli szabad űrben jó szolgálatot tesz egy önállóbb MI, de amíg a hálóban vannak, addig rémálom a velük való kommunikáció.
– Rendben. Akkor manuálisan – bólintott Oberon.
Percomjába hívta a torony adatcsomagjának azonosítószámát, és bár a hajó egysége többször is rosszallását fejezte ki az eljárással kapcsolatban, felülírta az ott tárolt adatokat. Ezután újra ellenőrizte a csomagot, és a szokásos formalitások után útjára bocsátotta a hajót.
Földi irányító tisztként ez volt Oberon Kapri utolsó intézkedése.

2.

A Földön kétszáz éve nem tartóztattak le senki. Főként azért, mert nem volt miért. A határok kiszélesítése meglepően jótékony hatással van a bűnözésre, márpedig az emberiség határai milliárdszoros hatványban tágultak ki az elmúlt évszázad alatt. A másik ok ennél sokkal földhözragadtabb volt: senki nem bújhatott el. Százötven éve, mióta kötelezővé tették a percom használatát, az ember születésének első napjától egészen halálig látható volt. Amíg a Naprendszerben tartózkodott, addig a globális információs hálózat, másnéven G-net tagja is volt. Eleinte sokan tiltakoztak, de a generációváltás jótékonyan eltüntette a kétkedőket. Oberon is méhen belüli percom beültetést kapott, hogy a szülés pillanatában már bővített memóriával sírjon fel erre a világra. A percom ugyanis idővel tovább fejlődött. Már nem csupán egy csatlakozó egység volt, melynek segítségével használója adatokat kérhetett le a hálózatról, mint amire azt az ősök eredetileg tervezték. Személyes, bővíthető memóriává nőtte ki magát, mindere emlékező szemmé, ahonnan bármikor elő lehetett hívni régmúlt történéseket, ahonnan egy apró utasítással felidézhetővé vált a nagymama húslevesének íze, vagy anya illata. A percom eggyé vált az emberrel, biológiailag a hatodik, digitálisan pedig az emberi faj első érzékszerve lett. Az ember a hálózat részévé vált, a hálózat pedig beleszőtte magát a társadalom végtelen szőnyegébe.

*
Oberon az ajtó jajveszékelésére riadt. Zavartan emelte fel fejét a párnáról, megpróbált felkönyökölni, de a szobába toluló három egyenruhás férfi megelőzte. Erős kezek kényszerítették vissza az ágyra. Nagyot nyögött az erőszak nyomán. Hasra fordították és hátra csavart csuklóira bilincs kattant. Amikor kituszkolták az ajtón, még mindig abban reménykedett, hogy csak álmodik.

*
A lift szokatlanul sokáig halad lefelé. Pizsamában, mezítelen lábbal álldogált a három egyenruhás között. Nem volt hideg. A Földön már egy ideje csak az fázott, aki szándékosan fázni akart. Zakatolt a szíve, és nem mert megszólalni. A lift most már jóval a hivatalosan elérhető emeletek alatt járhatott.
– Hova megyünk? – kérdezte végül minden bátorságát összeszedve.
– Majd megtudja, addig nem ajánlom, hogy megszólaljon – válaszolt kurtán a tőle jobbra álló férfi. Vörös, égnek álló haja nem illett az egyenruhához. Oberon befogta a száját.
A lift eközben további mélységrekordot döntött meg, majd hirtelen fékezni kezdett és megállt. Puritán világítású folyosóra léptek ki, melynek végén egy égszínkék gyors-metró várakozott nyitott ajtóval. Hát tényleg létezik, futott át fején a gondolat. A söröskorsók fölött elcsattanó okoskodásoknak tehát volt alapja, a föld gyomrában valóban húzódik egy titkos metróhálózat.
Beszálltak. Az ajtó becsukódott, és a jármű azonnal nekiveselkedett az előtte tátongó sötét alagútnak. Oberon érezte az ismerős rezgést. Bozon-hajtómű. A Föld gyomrában. Egészen hihetetlen. Az út nem tartott hat másodpercnél tovább, de Oberon tudta, hogy ennyi idő alatt a bolygó bármelyik pontjára eljuthattak.

Újabb liftutazás következett, de most felfelé. A földön élők néhány száz éve az utazás eme két tengelyét részesítik előnyben, az átlók, kaptatók és lejtők megszűntek létezni, mióta a bolygó teljes egészében beépült. Ez az ára a modernizációnak: nincs többé ferde vonal.
Megállt a lift. Az Oberon háta mögött álló férfi erőteljes mozdulattal terelte őt át egy ugyancsak dísztelen, egyenes folyosón, majd tessékelte be egy egyszerű nagyobbacska helyiségbe. A terem hátsó felén egy pulpitus állt, rajta asztal, az asztal mögött egy régimódi öltönyt viselő idősebb férfi várakozott.
Oberont kísérői a pulpitus elé tolt székhez kísérték, majd néhány lépés hátráltak.
– Üljön le! – mutatott a székre az öreg.
– Miért hoztak ide? – kérdezte Oberon. Nem ült le.
– Üljön le! – mondta szenvtelen hangon a férfi. – Lehet, hogy a többi bíróra még várnunk kell. Nem mindenhol van reggel.
– Miért, reggel van?
Az öreg nem válaszolt.
Percekig nem történt semmi. Oberon végül úgy döntött, hogy mégis leül, de ekkor a terem oldalfalai átlátszóvá váltak. Két férfi jelent meg élethű kivetítésben a két falon.
– Most már ne üljön le – nézett rá a hús-vér valójában is jelenlévő öreg. – Bírák, az ügy anyagát átküldtem. Megtekintették a periratot?
– Igen – válaszolt a jobb oldali férfi. A bal falnál megjelenő alak hosszasan köszörülte a torkát. Oberon most vette észre, hogy nem férfi, hanem egy igencsak koros nő kivetített képét látja.
– Nem várhatott ez reggelig? – kérdezte az asszony.
– Inez, minden alkalommal eljátsszuk ezt.
– Na és? – csattant fel az asszony.
– Térjünk a tárgyra, jó? Kérdeztem valamit.
– Igen, átolvastam – harákolt egyet az asszony.
– Rendben. A döntéssel egyetértenek?
– Igen – válaszolt mindkét kivetített kép szintre egyszerre.
– Milyen döntéssel? Miről beszélnek? – szólalt meg végre Oberon.
– Mindjárt megtudja – bólintott az öreg, majd felállt. – Oberon Kapri, ön, mint a kilencvenhármas földi irányítóközpont felelős és rangidős tisztje, a mai napon, Egységes Földi Idő szerint 22.43-kor manuális vezérléssel parancsot adott a GHT-452-es hajó fedélzeti gépén tárolt adatok átírására. Igaz ez?
– Igaz – vonta össze szemöldökét Oberon. – Nem akarta bevenni a torony adatait.
– Tehát szándékosan írta felül a gépi parancsot?
– Igen. Ismétlem, hajó nem akarta bevenni a torony adatait, ezért kénytelen voltam személyesen átírni azokat.
– Értem – bólintott szárazan a férfi. – Az ütközés óta lefojtatott nyomozás…
– Pillanat! – emelte fel mindkét kezét Oberon. – Milyen ütközésről beszél?
– Egységes Földi Idő szerint 03.46-kor a GHT-452-es hajó a fedélzeti gépbe táplált adatoknak megfelelően a Napba rohant. A hajó és teljes legénysége megsemmisült.
Oberon agya lázasan zakatolt.
– De nem én…
– Az előbb ismerte be, hogy az adatokat ön készakarva, tudatosan módosította.
– Igen, de a torony adatait használtam.
– A baleset óta lefolytatott vizsgálat kimutatta, hogy a hajó és a torony adatai egymással azonosak voltak.
– Ez nem igaz!
– A redundáns adatfolyamok többszöri egyeztetése után a vizsgálat hibaszázalék nélkül arra az eredményre jutott, hogy a két adatcsomag egymással megegyezett, és egyben azonos módon tért el az ön által betáplált adatcsomagtól.
Oberon percomján megjelent az emlék. A hajó más adatazonosítót mutatott, mint a torony. Nem tévedett.
– Hazugság! – rázta meg fejét hevesen Oberon. – Nézzék meg a prercomom adatait. Töltsék le a percomomat.
– Uram. Ön pont olyan jól tudja, mint itt mindannyian, hogy a percom adatai személyesek, bíróság által nem felhasználhatók. Túl sok visszaélés történt már a percom kétes adataira támaszkodva. Sajnálom, de a kérését elutasítom.
– Akkor is nézzék meg!
– Nem nézhetjük – ingatta fejét az öreg. – Az a helyzet, hogy elképesztő gépidőt fordítottunk a vizsgálatra, mert mi sem hittük el, hogy ilyenre képes valaki. Amíg maga az ágyában aludt, addig a G-net másfél százaléka ezen az ügyön dolgozott. Meg kell mondjam magának, ekkora vizsgálatot harminc éve nem folytattunk le. Sajnálom, de szemernyi kétség sem maradt a bűnösségével kapcsolatban. A G-net MI tanácsosa még arra is felhívta a figyelmünket, hogy jobb híján a percomján lévő adatokkal próbál majd védekezni. Sajnálom, fiam, ez most nem jött be. Egyáltalán, hogy gondolta, hogy megúszhatja?
– Nem csináltam semmit – nézett rá kétségbeesetten Oberon.
– 5,6 zettabájtnyi adat állítja azt, hogy igen, és egyetlen bit sem azt, hogy nem. Tényleg sajnálom. Vádlott, álljon fel!
Oberon valahogy talpra kecmergett.
– A baleset óta lefolytatott G-net vizsgálat és a vádlott beismerő vallomása következtében a vádlottat bűnösnek találtuk a GHT-452-es hajó elleni terrorcselekményben. A G-net ajánlása és a jelenlévő három bíró egyöntetű döntése értelmében a vádlottat a következő büntetésre ítéljük: a vádlottat innen felügyelettel a bírósági klinikára kísérik, ahol megfosztják percomjától és minden egyéb organikus adatkiegészítőjétől, helyén a 1.0 szabványú kommunikációs egység kerül aktiválásra. A döntés elleni legközelebbi fellebbezés az ítélet kihirdetéstől számított egy év leteltével lehetséges. A jelenlévők egyéni azonosítójukkal látták el az ítéletet. A tárgylást ezennel berekesztem.

3.

Egyetlen emeletet utaztak. A szobában egy terminál, egy csatlakozókkal ellátott fotel és egy borús tekintetű, amúgy fiatalnak látszó, fehér köpenyes nő várakozott.
– Üljön le! – biccentett hidegen a fotel felé a nő.
– Én nem követtem el semmit – rázta meg a fejét Oberon. Ezt kísérői ellenszegülésnek vélték és felszólítás nélkül a kartámlák közé kényszerítették. Érezte, ahogy a fotel helyi hálózata rákapcsolódik percomjára. Néhány éve járt már percom hardver frissítésen, pontosan tudta, hogy mi következik.
– Egy kis szúrást érez majd a nyakán – közölte vele a nő. Vajon orvos volt, vagy csak egy technikus? Meg szerette volna kérdezni. A percom vCard helyett egy azonosítószámot jelzett visszal. Ezzel nem jut messzire. Már érezte is nyakán a csípést. A fotelbe épített neuron-háló most csatlakozott testének biológiai neuronhálózatához. Egy pillanatra erős szexuális vágyat érzett, mely néhány másodperc múlva visszahúzódott.
– Adok egy kis nyugtatót – nézett most először szemébe a nő.
– Nem követtem el semmit.
– A bírók és a G-net nem ezt állítja.
– Higgyen nekem!
– Sajnálom. Nekik jobban hiszek – rázta meg a fejét a nő. Biztos orvos volt.
– Könyörgöm, nézze meg a percomomat! Legalább maga nézze meg, hogy mi történt!
– Mindjárt rátérünk a percomjára.
– Megnézi?
– Hiába nézném, mindjárt kikapcsolom. Adok egy nyugtatót.
– Nem kell az átkozott nyugtatója!
Oberon érezte, ahogy két erős kéz nehezedik a vállára.
– Adok egy nyugtatót.
– Figyeljen, hölgyem! Nem kell nyugtató. Nincs rá szükségem. Éppen most öl meg, nem akarok félhülyén meghalni.
– Nem öli meg senki.
– Ha lekapcsolja a percomomat, akkor az implantátumom leáll.
– Látom, hogy van egy a combjában. 1.0-ás com-egységet kap. Minden, ami a testében eddig automatikusan működött, tovább működik. Ne aggódjon. A teste remekül lesz.
– És a többi?
– Milyen többi?
– A tudatom, az emlékeim?
A nő pillantása ellágyult, de nem válaszolt a kérdésre.
– Ennyire rossz? – kérdezte Oberon. Szíve a torkában lüktetett.
– Van néhány betegem, akiknél leállt a percom és élnek. Nem tudom, hogy megéri-e, de élnek. Kezdem.
– Kérem! – próbált felemelkedni a fotelből Oberon, de a kezek újfent résen voltak.
A doktor egy ideig nem szólt hozzájuk.
– Felkészült? – kérdezte hírtelen.
– Kérem, ne tegye!
– Muszáj! Sajnálom! – nézett Oberon szemébe a nő, majd a kijelzőn megpöccintett egy kapcsolót.

*
A világ elsötétült. Nem a fények lettek halványabbak, valahogy minden színtelenné vált. Üres. Igen, ez volt rá a legjobb szó, a világ üressé vált. Füle a csendtől. Szó szerint.
– Jól van? – kérdezte a doktor.
– Nem tudom – válaszolt őszintén Oberon. A nőre nézett, de nem jött felőle adat. Még az a silány azonosítószám sem jutott el tudatába.
– Ezeket a gyógyszereket vegye be, ha fáj a feje, vagy szorongani kezd – nyomott a kezébe egy papírlapot a nő. Néhány kód volt rajta. Oberon elolvasta a számokat, de percomjából nem érkezett hozzá dekódolt üzenet. Nem látta a gyógyszer nevét, sem azt, hogy hol válthatná ki azokat. Nem látott semmit, csak néhány betűt és számot.
– Mi végeztünk – nézett a nő Oberon mögé.
– Igenis, asszonyom – szólalt meg az egyik férfi.
Oberon érezte, ahogy a két erős kar a hóna alá nyúl és szó szerint kiemeli őt a székből. Néhány pillanat múlva a lift előtt álltak.
– Tulajdonképpen mi is végeztünk – szólalt meg a vörös hajú. Megérkezett a lift. – Itt a fuvarja. Beszállás! – bökött a kinyíló ajtó felé. Betessékelték a liftbe.
– És most? – kérdezte Oberon értetlenül.
– És most csináljon, amit akar, vagy tud. Sok szerencsét – lépett vissza a folyosóra a férfi.
A lift ajtaja bezáródott.

*
Jó néhány másodperc telt el, mire rájött, hogy a lift nem mozog. A falra nézett, de a szokott helyen semmilyen információ nem szerepelt. A fémes felületen látnia kellett volna az emelet számát, azt, hogy merre megy éppen a lift, mikor kell kiszállnia, hogy hazajusson.
Haza.
A rémület első hulláma most érte el igazán. Tudta, hogy hol lakik. Persze tudta. De mégsem tudta valójában. Egy érzet volt csupán, elmaszatolódott kép, és nem egy jól követhető útvonal. Ki a fene tudja, hogy melyik metróra és liftre kell felszállnia, ha azt a percomja gond nélkül leköveti anélkül, hogy neki ilyesmire figyelnie kellene? A lift még mindig nem mozdult. Eleve, hogyan irányítsa ezt a vacakot? Információ nem jelent meg sehol. Eddig fel sem tűnt neki, hogy a lift falán megjelenő kép valójában csak számára látszik, a G-net és percomja közötti párbeszéd a látóidegében jön létre, és ott is marad.
– A francba – suttogta maga elé. Lerogyott a padlóra.
Össze kell szednie a gondolatait. Már ami megmaradt belőle. Arra pontosan emlékezett, hogy mi történt vele. Arra is, hogy ki ő valójában. Fel tudta idézni lakásának belsejét, a reggeli kávét és az ablak előtt töltött bámész perceket. Tudta, hogy ki ő, Oberon Kapri létezik, ebben biztos volt. De hogy most hol van éppen, a Föld melyik pontján vették el tőle a hálózatot? Erre nem volt válasz. Érezte, ahogy tudata szüntelen kérdéseket tesz fel a percom irányába, és azt is, ahogy láthatatlan kezei a semmit markolják válaszok helyett. Mint egy veszett, véget nem érő szabadesés.
A lift ajtaja újra kinyílt.
A három őr harsány nevetésben tört ki.
– Mi van, koma. Még nem indultál haza? – kérdezte az egyik.
– Nem tudom…
– Mit nem tudsz?
– Nem tudom, hogy hogyan.
– Azt mi sem.
Oberon értetlenül nézett fel rájuk.
Az őrnek, aki betessékelte a liftbe végül megesett rajta a szíve: – Rendben. Leküldöm a földszintig. De onnan egyedül van.
Az ajtó újra becsukódott. Oberon érezte, ahogy a lift megmozdul körülötte. Utazik. Percek telhettek el. Ilyenkor általában rákukkant a hírekre, vagy megnézi a postafiókját, de ezekhez az információkhoz sem jutott hozzá, mint ahogy azt sem tudta, hogy éppen melyik emeleten jár.
A lift végül megállt. A kint várakozók csodálkozva néztek a padlón kuporgó alakra.
– Jól van? – hajolt fölé egy idősebb nő.
Oberon talpra rángatta magát.
– Igen – mosolyodott el zavartan.
– Beteg? – kérdezte a nő és végigmérte Oberont.
Mezítláb és pizsamában ücsörgött éppen egy lift padlóján. Nem csoda, ha ezt hiszik róla.
– Minden rendben – bólintott kurtán a nőre, és amilyen határozottan csak tudott kilépett a liftből.
– A percomjával valami baj van – szólt utána a nő.
– Az nem kifejezés – válaszolta Oberon és elindult a metró felé.

*
A földszint bolygószerte – hogy mikor vált egységessé a metróhálózat az percom nélkül kideríthetetlen volt – a metróé volt. Oberon lendülete egészen a csarnok közepéig tartott. Vajon melyik járatra szálljon fel? Felnézett. A csarnok falain, ott, ahol reklámok, netshow előzetesek, személyes információk és persze az érkező járatok adatai peregtek, most csak szürke pusztaság honolt. Körbefordult. Több ezren siettek kitalálhatatlan céljaik felé, de rajtuk és az egykedvű falakon kívül semmi egyéb nem volt jelen a csarnokban. Minden beton- és acélszürke színt öltött magára. Csak itt-ott fedezett fel fényes, fehér síkokat. Ezek voltak az új responsive terek, melyek lassanként felváltják majd a régi percomos felületeket. Hamarosan azok a helyek, ahol eddig szükség volt a tárgyak fizikai jelenlétére, funkciótlanná válnak. Jól emlékezett arra – úgy egy hónapja történt –, amikor először látogatott el egy ilyen R-space boltba. Cipőt vett magának, anélkül, hogy egyetlen valós cipőt is felpróbált volna. Besétált az R-boltba, ahol egy G-netes MI eladó fogadta. Helyes lány volt. A G-net már régen tisztában van azzal, hogy milyen nőkre kapja fel a fejét. Persze ez nem volt újdonság. Ha valaha is rákerestél percomoddal egy nőre, férfira, vagy egyéb teremtményre, arról a G-net értesült. Márpedig melyik kamasz nem túrja fel a netet ilyen ügyekben? Az eladó így éppen ínyére volt. Egy új futócipőt szeretett volna vásárolni, az R-space bolt pedig boldogan állt rendelkezésére, megjelenítette a kívánt cipőket, mégpedig kézzel fogható fizikai valójukban. Eleinte berzenkedett az ötlettől, hogy éppen egy nem létező hologramot próbál fel a lábára, de az élmény, legalábbis amit az R-space percomján át a tudatába sugárzott élethűbb volt, mint egy igazi cipő. Az első nyomta a lábát, de a harmadik modell megfelelt. Meg is vette. A valóságos cipő már lakásának ajtajában várta, amire hazaért.

*
A csarnokban három R-space bolt állt egymás mellett. Mindegyik üres volt leszámítva a láthatatlan tárgyakat tapogató, láthatatlan eladókkal beszélgető emberek tömegét. Megborzongott.
Újra a metrók felé nézett, de információ nélkül reménytelennek tűnt, hogy hazataláljon.
Le kell higgadnia.
Megkordult a gyomra. Persze. Tegnap este alig vacsorázott. Újra körbenézett. A csarnok átellenes felében, vagy kétszáz méterre tőle éttermek és önkiszolgálók sorakoztak. Legalább ezek nem R-space boltok. Egy ideig még nem lesz elegendő, ha hologramot eszik az ember. De ki tudja, eljöhet még az az idő is.

*
Egy ismerős éttermet választott. A menük, saláták, szendvicsek színes képei helyett itt is szürke falak fogadták. Hamburgerre van szüksége. Beállt a sorba, és gond nélkül hozzájutott az ételhez. A kassza is színtelen volt. Ott, ahol egy G-netes lány szokott mosolyogni rá, most senki nem állt. Megtorpant. Innen hogyan tovább?
– Valami baj van a percomjával – szólalt meg mögötte egy szürke kosztümöt viselő nő.
– Igen, akadozik – válaszolt Oberon zavartan.
– Azt látom, nem jön magától semmi. Engem lát?
– Hogyne látnám. – Buta kérdés volt. Oberon csak később jött rá, hogy a nő vCardjának láthatósága felől érdeklődött.
– Furcsa – vont vállat a nő. – Akkor?
Oberon önkéntelenül lépett előre.
Amint elhaladt a kassza mellett, hangos csipogásra lett figyelmes. Egy hosszú, egy rövid. A jelzés valahonnan belülről érkezett. Nagyot dobbant a szíve. Mintha percomjától kapott volna jelzést, azonban a hanghoz nem csatlakozott sem képi, sem szöveges üzenet. A legközelebbi asztalhoz ült le, és a gondolataiba mélyedt. Észre sem vette, hogy már eszik.

A csipogás egyértelműen arra utal, hogy még mindig rendelkezik valamiféle kommunikációs csatornával. Ez a megállapítás logikusnak tűnt. G-net nélkül nincs élet. Ezen a bolygón nem él ember, akit a G-net ne tartana számon, tehát róla is tudnia kell, még akkor is, ha percomjától, így tárolt tudásának és emlékeinek legnagyobb hányadától megfosztották. Ezt jelentette hát a csipogás. Regisztrált az ételért. Ősi, kezdetleges módon, de fizetett. Ezek szerint, ha megtalálja a lakását, akkor oda is bejut valahogy. Sőt, a liftet vagy metrókocsit is elindíthatja talán. Nem vakká, csak erősen látássérültté vált.
– Jobb, mint a semmi – dörmögte maga elé.

*
Ismét a csarnok közepén állt. Újonnan felfedezett tudása bátrabbá tette, de okosabbá nem. A körülötte elhaladó emberek fel-felpillantottak a betonfalak hatalmas síkjára. Járatinformációkat láttak ott, ahol Oberon csak üres falfelülettel találkozott. Tétován álldogált egy ideig. Hogyan jusson hozzá olyan információhoz, amit rajta kívül mindenki jól lát? Percekbe telt, mire elhatározta magát.
– Hát jó. Akkor jöjjön az ősi módszer – biccentette oldalra a fejét.
Megszólít valakit.
Nők, férfiak, gyerekek suhantak el mellette. Eddig vCard szerint válogatott, mint minden normális ember. Csak egy pillantás az adatokra, és már tudja is, hogy az illető szívesen segít-e, vagy éppen elutasító hangulatban van, nővér-e, vagy magának való undok programozó. A percom akár ezer emberből is kiszúrta azt az egyet, akit érdemes volt megszólítani. A percom kiszúrta, de ő? Csöndesen pásztázta a mellette elhaladó embereket. Először ruhájuk alapján próbált tájékozódni, de ez reménytelen vállalkozásnak tűnt. A legtöbben szürke, de inkább seszínű, ránctalan, sima felületű, egyszerű szabású ruhát viseltek. Hát igen, a G-mode ruha letarolta a piacot. Jóval egyszerűbb volt, mint valódi ruhákat vásárolni. Az ember csak felvette az amúgy igencsak funkcionális, és meglehetősen kényelmes G-mode ruhát, kiválasztotta a neten az ízlésének megfelelő modellt, egy öltönyt, tréninget, vagy éppen pizsamát, majd annak reg-kódját a percom segítségével a rajta levő egyszerű szabású G-mode ruhához rendelte. Innentől minden percom a választott ruhát látta rajta és nem az alapmodellt. A nőknek ez maga volt a mennyország. Nem kellett hozzá csak egy garnitura G-mode ruha, néhány különböző hosszúságú szoknya, blúz, nadrág. A többinek már csak a képzelet szabott határt.
Oberon megpróbált arc alapján ítéletet alkotni, de érezte, hogy percom nélkül ez merő időpocsékolás. Végül találomra egy idősebb férfit választott, aki jól látható módon nem volt éppen sietős kedvében.
– Élnézést, hogy zavarom…
– Nem jó a percomja – vágott a szavába az öreg.
– Igen, ezért szólítottam meg.
– Meg kéne csináltatnia.
– Oda megyek, de nem tudom, hogy melyik metróra szálljak.
– Ezt hogy érti? – hökkent meg az öreg.
– Most mondta, hogy nem jó a percomom. Bedöglött. Meg tudná mondani, hogy melyik metró indul az EUR-H2-es körzet felé.
A lakónegyedét az ember percom nélkül is jól ismeri, és ennek Oberon szívből örült. Ha odaér, majd szépen kiokoskodja, hogy melyik lakótömb százhatodik emeletén bújik meg a lakása.
– EUR-H2 – dörmögött az öreg. – Jól elkeveredett hazulról. Méghozzá pizsamában. Nem változtatná át valami normális ruhára?
– Nekem így teszik – vont vállat félszegen Oberon.
– Aha. Hát jó. – Az öreg a falra nézett. – Az EUR zóna felé mindjárt érkezik egy metró a hatosra.
– Köszönöm – mosolyodott el Oberon.
– Nincs mit. Azért javítsa meg a percomját. Veszélyes így pizsamában, G-net nélkül.
– Úgy lesz – intett Oberon és elindult a metró alagutjai felé.

Két embert kérdezett meg, mire megtalálta a hatos alagutat, ahol elnyelte a tömeg. Legalább ötven ember közvetlen társaságában gyalogolt a peron felé. Oldalt ismeretlen célú és irányú alagutak csatlakoztak egymásba. Csak remélni merte, hogy még mindig a hatos peron felé tart, de nem állhatott le minden elágazásnál, hogy kérdéseket tegyen fel vadidegen embereknek.
A körülötte hömpölygő tömeg tagjai egyszerre emelték fel fejüket és váltottak irányt az egyik leágazás felé, mint seregélyek az őszi égen. Csakhogy ő nem volt semmilyen raj tagra. Oberon megijedt és a fal mellé húzódott. A metrót valószínűleg átirányították a hatos peronról, melyről kizárólag ő nem értesült. Mire feleszmélt, üresen kongó folyosón találta magát.
– A jó büdös fenébe! – fakadt ki hangosan.
A távolban egy metró surrogott.
Egyedül volt.

*
Tétován lépkedett tovább. Talán csak hibásan értelmezte a jeleket, és a hatos peron mégis elrepíti innen az EUR-zónába, bárhol is legyen most.
A peron üres volt, mint azt sejteni lehetett. Lerogyott a fal mellé. Végtelenül fáradtnak érezte magát. A körülötte zúgó csönd áthatolhatatlan, vastag takaróként nehezedett rá. Percomja nem üzemelt, nem volt mit letompítani. A füle hallott, a szeme látott, de nem tovább, mint ahogy azt a falak, a fény engedte. A világ rázáródott. A távolban újra hallotta a surrogást. Ha lenne percomja, most tudná, hogy a metró hová tart, azt is, hogy mikor érkezik oda, ahová éppen igyekszik, sőt, azt is tudná, hogy a metrót mikor építették, hányan vettek részt az építkezésen, milyen balesetek történtek közben, tudná, hogy hány netshowban szerepelt már ez a járat, és azt is, hogy mikor végeznek rajta legközelebb felújítási munkálatokat. Mindezt tudná, ha akarná… és ha lenne percomja.