Megcsinálta. Elképesztően szép lett. De most tényleg, nagyon-nagyon szép. Egy ideig csak álldogált a tó előtt. Az rendben van, hogy ő alkotó. Az Alkotó, nagybetűvel, bár elég ritkán használt betűket önmagával kapcsolatban.
Sóhajtott.
Az alkotás utáni elégedettséget semmi sem múlja felül. Ezt érzi minden pék, amikor kihúzza kenyerét a sütőből, az aszfaltmunkás, amikor visszanéz a tűkörsima szurokfekete csíkon. Ugyanezt éli át két ember, amikor szeretkezett, amikor lejátszott egy partit a sakktáblán. Alkotott valamit.
Elmerengett azon, hogy ő a legszerencsésebb a világon, mert hát – legyünk őszinték – ő aztán alkot annyit, amennyit csak akar. Ha úgy vesszük minden egyes mozdulata egy alkotás.
És ez végtelen örömöt jelent kis szünetekkel.
*
Az autó átsuhant egy erdősávon.
– Egészen sötét lett – jegyezte meg a férfi. Lazán fogta a kormányt. Fél órája egy autóval sem találkoztak.
A nő nem válaszolt. Gondolataiba mélyedve egy egészen másik tájon járt. Valahol a körút és a kilencedik sugárút sarkán, egy apró lakásban, ahol a délutáni napfény éppen eléri az ágy sarkát élénksárga csíkot húzva az amúgy sápadt lepedőre.
Az út élesen kanyarodott jobbra, majd egy tisztás következett, tele pitypangokkal. A tisztás után egy újabb erdősáv következett tele fenyőkkel.
– Patrik! – szólalt meg a nő, hosszú csönd után.
A férfi nem válaszolt azonnal. Úgy vélte, hogy most valami olyasmi következik, amit már egy éve próbál elkerülni. Az út elején is érezte Valin a szándékot. De a szándék csak szándék, még nem következik belőle valódi tett. Legalábbis nem következett egészen eddig a pillanatig.
– Patrik!
Az emelkedő enyhe volt, de hosszú. Újra fák vették körül őket.
– Patrik!
– Tessék! – válaszolta végül. Nincs kitérő, nincs menekülés.
– Beszélnünk kell.
– Én nem akarok beszélni.
– Tudom, de ez nem oldja meg a dolgot.
– Eddig megoldotta.
Az emelkedő után egy éles balkanyar következett. Az autó kellemes tempóban suhant. Miért kell ilyen szép napon ilyen csúnya beszélgetésekbe kezdeni?
– Most nem fogja – mondta Vali. – Azt hiszem, hogy el foglak hagyni.
– Nem szeretsz?
– De szeretlek.
– Akkor miért hagysz el?
– Mert te nem szeretsz engem.
Patrik nem válaszolt. Rávághatta volna, hogy ez marhaság, hogy majd ő eldönti. Rávághatta volna.
Az emelkedő tetején bukkantak ki a fák közül. Egy apró tó hevert előttük, mint egy földre szórt gyémántnyakék. Vize szikrázott a napsütésben. Fák bólogattak a víz fölött. Patrik lassított.
– Látod, nem válaszolsz – bólintott Vali.
– Mert szeretlek.
– Nem szeretsz. Talán ragaszkodsz hozzám, de az nem szeretet.
A tó eltűnt. Újra egy tisztás jött, majd egy jobbkanyar, és egy erdősáv.
– A ragaszkodás is szeretet – nézett Valira Patrik.
– Nem. Az ragaszkodás. A biciklidhez is ragaszkodsz, de nem akarsz vele élni.
– Egy biciklivel nem is lehet élni. De veled lehet.
– Nem. Velem nem lehet úgy élni, mint egy biciklivel. Én nem vagyok tárgy.
– Nem vagy. Ezt senki sem állította.
– Patrik, velem mégis úgy élsz. Mi nem beszélgetünk, mi nem főzünk együtt, mi nem csinálunk semmit csak párhuzamosan élünk egymás mellett. Ez nem élet. Vagyis számomra nem az.
– Van valakid?
– Most nem ez a lényeg.
– Hát mi?
Egy pipacsokkal teli tisztáson vágtak át, majd egy emelkedő következett.
– A lényeg az, hogy mi ketten nem élünk jól. Mert lehetne jobban. Lehetne sokkal jobban.
– Ki az?
– Nem lényeges.
Az emelkedő tetején egy gyémántként csillogó tó tárult a szemük elé.
Patrik fékezett.
– De lényeges, mert ha nem lenne senkid, akkor eszedbe sem jutna elhagyni – mondta Patrik. Hangján érződött a düh.
– Figyelj! Nem az számít, hogy van-e valakim, hanem az, hogy megláttam valamit, amit eddig nem vettem észre.
– És mi lenne az?
– Az, hogy mi ketten megfojtjuk egymást. Vannak párok, akik a legjobban hozzák ki egymásból. Mi pont az ellenkezője vagyunk.
– Ez marhaság. Azért mondod, mert az a pasi megszédített.
– Nem. Azért mondom, mert vele olyasmit tapasztaltam meg, ami egy új világot nyitott meg előttem.
– A szex, mi?
Egy jobbkanyar után, pipacsmező jött, majd egy emelkedő.
– Nincs köze a szexhez.
– A szexnek mindhez van köze.
Egy gyönyörű tó várta őket az emelkedőn.
– Ehhez nincs. Az a férfi mást mutatott meg nekem.
– Mit?
– Azt, hogy egy kapcsolat lehet mély.
– Mert a miénk nem az?
– Nem, Patrik. Nem az.
Jobbkanyar. Pipacsmező.
– Mi a miénk?
Emelkedő.
– A mi kapcsoltunk üres. És ezt te is tudod.
Szemkápráztató tavacska integetett feléjük.
– Nem üres.
– De az! Patrik én szeretlek, de ez üres. Tudom, hogy te szeretsz…
– Szeretlek!
– De az is üres. Egy kagyló. Egy üres csigaház, amit nem tudunk megtölteni valódi szeretettel.
Jobbkanyar, pipacsok, emelkedő, és egy gyönyörű tó.
– Én képes vagyok megtölteni.
– Nem. Nem tudod megtölteni. És én sem. Ez nem a te hibád, és nem az én hibám. Ez a mi közös életünk hibája.
– Megjavítom.
– Próbáltuk, Patrik. Nem ment. Az első lépés az lenne, hogy beismered, beismerjük, hogy a kapcsolatunk nem él. Üresen kongó épület, csupasz falakkal.
Jobbkanyar, pipacsmező, emelkedő, tó. Ékszerdoboz egy völgy ölén.
– Vali, én szeretlek.
– Patrik, légy őszinte magadhoz. Én az vagyok, mert nem tudok már hazudni magamnak.
Jobbkanyar.
– Én is őszinte vagyok.
Pipacsok.
– Most éppen hazudsz. Nem nekem. Magadnak.
– Szeretlek.
– Még mindig hazudsz, Patrik.
Emelkedő.
– Szeretlek.
– Kérlek, Patrik! Akkor is elhagylak, ha hazudsz magadnak, de ha abbahagyod, akkor boldog lehetsz. Akkor boldog leszel.
Tó!
Patrik a fékbe taposott, és lehúzódott az útról.
A tó nevetett, integetett feléjük. Nyugodt, érintetlen, varázslatos jelenés volt.
Hosszú ideig hallgattak.
Vali nem mert megszólalni.
Patrik arra gondolt, hogy soha többé nem ejt ki egyetlen szót sem a száján. Igen, ez lenne a legjobb. Megsértődik. Vali persze elhagyja, de ezt a sebet évekig lehet majd nyalogatni. Minden nőre gyűlölködve nézhet majd. Együtt isznak majd a haverokkal, szapulják majd Valit és a világegyetem összes nőjét. Fájó és keserédes évek jönnek majd. Lesz egy mély sebe, melyre büszke lehet, melyről időről időre le lehet tépni a varrt, hogy újra fájjon, hogy újra lehessen szitkozódni, acsarogni, hogy úja és újra el lehessen merülni az önsajnálat feneketlen bugyraiba.
Vagy.
Vagy akár ki is mondhatná.
Akár lehete őszinte is.
Nem kell hozzá sok.
…
– Vali!
– Tessék, Patrik.
– Igazad van. Én sem szeretlek igazán.
A tó fölött egy felhő szállt el. Megfodrozta a vizet.
– Köszönöm, Patrik.
– Én köszönöm!
Az erdőből madárdal ért el hozzájuk. Futó szellő borzolta a tómenti fákat.
– Ez a tó! – suttogta Vali.
– Igen. Gyönyörű! Még jó hogy megálltunk.
Kiszálltak és megkerülték a kocsit.
Összekarolva nézték a tavat. Talán soha nem láttak még ehhez foghatót.
– Szertelek, Vali.
– Én is, Patrik.
– De nem kezdjük újra?
– Nem, Patrik.
– Nem baj, csak kérdeztem.
Addig maradtak, míg a hangulat tartott, aztán visszaszálltak a kocsiba.
A lejtő után egy falucska következett, majd szántóföldek jöttek végestelen végig.
*
Az alkotás akkor ér valamit, ha az elér másokhoz. Egy alkotó vágyik az elismerésre.