Egy dolog tudni valamit, és egy dolog megérteni. Ezt a mondatot ezerszer hallotta, és pont annyiszor engedte el a füle mellett. Jó-jó!
Vasárnap este történt.
A szobában állt. Kezében távirányító, megbabonázva nézte a sportműsort. Tenisz. A kedvence játszott, és éppen vesztésre állt. Ha ezt a szervát is elrontja… De miért rontaná el? A világ legjobb játékosa. Ő aztán tudja, hogy kell megütni egy szervát.
Mégis elrontotta.
Idegességében kicsúszott kezéből a távirányító. A francba!
– Figyelj! – mondta a TV-nek hangosan. – Most ülj le, végy egy nagy lélegzetet, ne gondolj semmire. Igyál egy kis vizet…
– Öreg, azt ugye tudod, hogy nem hall téged – szólalt meg háta mögött Mama.
– Mi? Ja, igen – mordult fel. – Legszívesebben megmutatnám neki, hogy mit csináljon.
– Mert te aztán tudod.
– Én tudom. Olyan játékos lennék, hogy csak úgy kapkodnának értem. Az lenne a becenevem, hogy Iceman.
– Erről már lekéstél, Iceman – nevetett fel Mama, és lehuppant a karosszékbe.
Ekkor történt. A gondolat, hogy ő már nem lehet profi játkos hirtelen igaznak tűnt. Lekéste. Mint ahogy lekéste azt is, hogy programozó legyen, lekéste negyven éve Magdikát – hála ég! –, lekéste, hogy megmássza a Himaláját, nem lehet űrhajós, soha nem lesz orvos, maratonfutó, olimpiai bajnok sem lesz semmiben, nem fog hidakat tervezni, nem lesz világhírű zoológus, és nem kap Nobel díjat matematikából. Ezeket és még ezer dolgot lekésett. Öreg lett hozzájuk.
Most értette meg igazán, hogy a háta mögött tolvajként osontak el az évek, hogy talán több van hátul, mint elől, hogy fogy a centi, és nem toldja meg semmi és senki.
A TV előtt állva fogta fel életében először, hogy minden perc számít.
– Mama, baj van – nézett hátra.
– Mi van, öreg?
– Azt hiszem, most születtem meg igazán.
– Ideje volt, szívem.
– Te tudtad? – kérdezte tágra nyílt szemekkel.
– Mit?
– Hogy a dolgokat le lehet késni?
– Te nem tudtad?
– Mennem kell!
– Nem nézed a meccset?
– Nem. Valamit el kell intéznem.
– Fontos?
– Életbevágó – mondta, és felkapta a távirányítót. – Életbevágó, mint innentől minden.
– Oké. Mikor jössz haza?
– Vacsorára.
– Ha hozol tejet, lesz palacsinta.
*
Hullámokban ugyan, de engem is elér ez a felismerés. Ezért kezdtem el a Közösségi Olvasók Társaságát. Rádöbbentem, hogy nem akarok visszatekinteni valamire, és azt mondani, hogy „már késő”.
Oberon álma 2. rész(9)
Az archívum 2. (befejező) rész(6)
A szócikk(5)
A recept-senki(5)
A nagyfiú(5)
A forrás 1.(4)