1.
Dagomér elhajtott a ház előtt. Huszonkettedike volt, két nappal karácsony előtt. Pirosat jelzett a lámpa, így bámészkodni kezdett. A városka főutcája kihalt volt. Karácsony előtt éjféltájban már otthon vannak az emberek. Hála ég! Ő is hazafelé sietett. Szintén hála ég!
A piros csak nem akart zöldre váltani. Az átellenes sarkon műgyertyák világítottak a közért kirakatában. Ízléstelen volt. Majdhogynem visszataszító. Az ember még mindig az őskorban él, ahol érték volt bármi, ami csillog. Manapság sincs ez másként, csak a csillogás most elektronikus. Semmi természetesség, semmi elegancia. Csak a művi csillogás. Mert karácsony van. Az ünnep, ahol mindenki látszólag a jobbik arcát mutatja a másik felé, és azt suttogja, hogy „szeretlek”. Álszent bagázs. Ő legalább nem tetteti, hogy utál mindenkit. Legalább őszinte. Mindenki tudja a városban, hogy Dagomér nem szeret senkit. Sokan Grincsnek hívják, de ez sem baj – leszámítva, hogy azt a túlnyálazott mesét semmi pénzért nem nézné meg. Hát csak tudják, hogy olyan amilyen! Legalább előtte nem tettetik magukat és neki sem kell tennie semmit.
A lámpa végre zöldre váltott, és ő gázt adott. Két sarok múlva jön a karácsonyi betegség. Ancilla háza. A merő giccsparádé, a borzalmak fénylő tárháza. Ancilla minden évben huszonkettedikén díszíti fel a házát karácsonyi fényekbe. Iszonyatos, amit az ember szépérzékével tesz. Mintha minden egyes karácsonykor az lenne a célja, hogy legalább egy ember kapjon esztétikai görcsrohamot. Ancilla nem kímélte a várost. Évtizedek óta csicsázta rommá az ünnepeket, mintha a szeretetet karácsonyi izzók számában lehetne mérni. Ha így lenne, akkor Ancilla legyűrné az egész univerzumot. Gyűlölt elhaladni a nő háza előtt karácsony idején. Kiégett a szeme, képzőművészeten nevelkedett lelke pedig minden egyes pillanatban megpróbált harakirit elkövetni magán. Ancilla háza karácsonykor egy merő ízléstelen fos volt. Ez van.
Elhajtott a művelődési ház előtt, majd a posta is a visszapillantó tükörbe került.
A városházánál taposott a fékre.
Kitette a vészvillogót, majd kiszállt az autóból és megfordult. A kétszintes könyvtár, és a hetes között… nem volt semmi. Az utcaszakasz sötéten ásított a felhőkkel terhes éjszakába. Ancilla háza kopár volt és ízléses.
– Na, végre! – biccentett a semmi felé, és beült a kocsijába.
2.
December huszonharmadika ezerszer jobb, mint a huszonnegyedike, amikor az emberek ködös tekintettel merengenek a világba, mert azt hiszik, hogy most éppen szeretik egymást. Huszonharmadikán még mindenki saját ragadozó énjét adja. Gyilkolják egymást a boltokban, a hentesnél, a piacon, otthon. Ilyenkor még csak készülődnek a szeretetre, és nem kötelező azt csinálni is.
Korábban ment haza. Hat felé járhatott. Az utcák már most is kihaltak voltak. A könyvtárnál lelassított, bár már ötven méterrel korábban is tudta, hogy Ancilla ocsmány karácsonyi fényparádéja nem világít.
– Na. Helyes. Idén végre jó lesz – mondta, és gázt adott.
3.
Ancilla vörös orral nyitott ajtót, majd tágra nyitott szájjal bámult a bejáratban álldogáló Dagomérra.
– Dagomér! Baj van?
– Miért nem égnek azok a fos lámpasorok? – kérdezte Dagomér, és mielőtt Ancilla válaszolhatott volna, a férfi már folytatta is. – Ne válaszoljon! Azt mondták, hogy beteg. Nem szeretném elkapni.
– De Dagomér, akkor miért van itt?
– Ne okoskodjon, Ancilla, úgy sem megy – válaszolta Dagomér, és besétált a nő mellet a nappaliba. Kezében egy nejlonzacskó fityegett.
– De Dagomér, mégis mit…
– Egyen! – mondta Dagomér, és a zacskóból egy még mindig gőzölgő hungarocell poharat halászott elő. Kinyitotta, és egy kanál kíséretében a nő kezébe nyomta.
– Ez mi?
– Komolyan nem tudja?
Ancilla belenézett a pohárba, aztán Dagomérra nézett. – De tudom.
– Akkor egye meg! De ne állva, mint a lovak – bólintott a férfi, és addig várt, míg Ancilla le nem ült az előszoba kényelmetlen kis szekrénykéjére, ahol az ember a cipőjét húzza fel, ha betöltött bizonyos életkort.
– És hol… – kérdezte Dagomér, de nem fejezte be a mondatot. – Ja, itt – bólintott, majd lehajolt, áttúrt Ancilla hálóköpenybe burkolódzó, rénszarvasos vastag zoknit viselő bokái között, és egy termetes nejlonzsákkal a kezében egyenesedett fel.
Ancilla csendben nézte a férfit, majd megkóstolta a levest.
– Finom! – mondta halkan.
– Nyilván az. Én hoztam. Szart nem hozok. Pláne, ha beteg.
– Pláne – bólintott Ancilla.
– Na, akkor… – mondta Dagomér, és kilépett az utcára.
– Dagomér, most mit csinál?
– Tanárnő lévén ennél azért okosabbnak hittem – mondta Dagomér, és becsukta az ajtót.
Nagyjából másfél óra múlva kopogott újra.
Ancilla azonnal kinyitotta. A leves tényleg finom volt. Ezer éve nem evett ilyen jót. Kintről fény áradt. Ezer és egymillió lámpácska szórta karácsonyi fényét az utcára. Ancilla kilépett a járda közepére Dagomér mellé.
– Hát ez…
– Igen. Szerintem is fos! Iszonyatos, mint minden évben – bólintott Dagomér, majd megpaskolta a nő vállát, sarkon fordult, és beszállt a kocsijába.
– Ha kell még leves, telefonáljon!
– Dagomér, maga…
A férfi beindította a kocsit. Ancilla gyorsan az járműhöz lépett, és kinyitotta az ajtót.
– Tudnia kell, hogy maga egy jó ember.
Dagomér a nőre nézett, és őszintén, teljes szívéből felnevetett.
– Persze. És mindenkit szeretek.
– Azt nem mondtam. A jóság nem mindig jár együtt a kedvességgel.
Dagomér kinyitotta a száját, majd újra becsukta.
Majd megint kinyitotta.
És újra becsukta.
– Tudja…
– Igen? – kérdezett vissza Ancilla.
– Dehogy tudja! – legyintett Dagomér, majd indexelni kezdett.
Ancilla becsukta az ajtót.
Sárgán hajtott át, ami nem volt szokása.
– Tudja… Tudja… Tudja..
Már a városházát is elhagyta, amikor eszébe jutott egy jó válasz.
– Tudja, maga meg beteg. Ilyenkor meghülyül az ember.
Tudta, hogy ez sem tökéletes riposzt, de jobb a semminél. Belenézett a visszapillantóba. Ancilla háza vakítóan szórta a fényt.
– Jól van, elég ocsmány lett – bólintott végül megelégedve.
Ahogy hazafelé hajtott, fütyörészni kezdett. Elég rendesen intézte el ezt a dolgot. Ahogy kell.
Még jó, hogy nem szeret senkit.
Az lenne ám a blama.
X

Elfelejtetted a jelszavadat?

Légy Közösségi Olvasó!