Egy mizantróp karácsonya

1.

Dagomér elhajtott a ház előtt. Huszonkettedike volt, két nappal karácsony előtt. Pirosat jelzett a lámpa, így bámészkodni kezdett. A városka főutcája kihalt volt. Karácsony előtt éjféltájban már otthon vannak az emberek. Hála ég! Ő is hazafelé sietett. Szintén hála ég!

A piros csak nem akart zöldre váltani. Az átellenes sarkon műgyertyák világítottak a közért kirakatában. Ízléstelen volt. Majdhogynem visszataszító. Az ember még mindig az őskorban él, ahol érték volt bármi, ami csillog. Manapság sincs ez másként, csak a csillogás most elektronikus. Semmi természetesség, semmi elegancia. Csak a művi csillogás. Mert karácsony van. Az ünnep, ahol mindenki látszólag a jobbik arcát mutatja a másik felé, és azt suttogja, hogy „szeretlek”. Álszent bagázs. Ő legalább nem tetteti, hogy utál mindenkit. Legalább őszinte. Mindenki tudja a városban, hogy Dagomér nem szeret senkit. Sokan Grincsnek hívják, de ez sem baj – leszámítva, hogy azt a túlnyálazott mesét semmi pénzért nem nézné meg. Hát csak tudják, hogy olyan amilyen! Legalább előtte nem tettetik magukat és neki sem kell tennie semmit.

A lámpa végre zöldre váltott, és ő gázt adott. Két sarok múlva jön a karácsonyi betegség. Ancilla háza. A merő giccsparádé, a borzalmak fénylő tárháza. Ancilla minden évben huszonkettedikén díszíti fel a házát karácsonyi fényekbe. Iszonyatos, amit az ember szépérzékével tesz. Mintha minden egyes karácsonykor az lenne a célja, hogy legalább egy ember kapjon esztétikai görcsrohamot. Ancilla nem kímélte a várost. Évtizedek óta csicsázta rommá az ünnepeket, mintha a szeretetet karácsonyi izzók számában lehetne mérni. Ha így lenne, akkor Ancilla legyűrné az egész univerzumot. Gyűlölt elhaladni a nő háza előtt karácsony idején. Kiégett a szeme, képzőművészeten nevelkedett lelke pedig minden egyes pillanatban megpróbált harakirit elkövetni magán. Ancilla háza karácsonykor egy merő ízléstelen fos volt. Ez van.

Elhajtott a művelődési ház előtt, majd a posta is a visszapillantó tükörbe került.

A városházánál taposott a fékre.

Kitette a vészvillogót, majd kiszállt az autóból és megfordult. A kétszintes könyvtár, és a hetes között… nem volt semmi. Az utcaszakasz sötéten ásított a felhőkkel terhes éjszakába. Ancilla háza kopár volt és ízléses.

– Na, végre! – biccentett a semmi felé, és beült a kocsijába.

2.

December huszonharmadika ezerszer jobb, mint a huszonnegyedike, amikor az emberek ködös tekintettel merengenek a világba, mert azt hiszik, hogy most éppen szeretik egymást. Huszonharmadikán még mindenki saját ragadozó énjét adja. Gyilkolják egymást a boltokban, a hentesnél, a piacon, otthon. Ilyenkor még csak készülődnek a szeretetre, és nem kötelező azt csinálni is.

Korábban ment haza. Hat felé járhatott. Az utcák már most is kihaltak voltak. A könyvtárnál lelassított, bár már ötven méterrel korábban is tudta, hogy Ancilla ocsmány karácsonyi fényparádéja nem világít.

– Na. Helyes. Idén végre jó lesz – mondta, és gázt adott.

3.

Ancilla vörös orral nyitott ajtót, majd tágra nyitott szájjal bámult a bejáratban álldogáló Dagomérra.

– Dagomér! Baj van?

– Miért nem égnek azok a fos lámpasorok? – kérdezte Dagomér, és mielőtt Ancilla válaszolhatott volna, a férfi már folytatta is. – Ne válaszoljon! Azt mondták, hogy beteg. Nem szeretném elkapni.

– De Dagomér, akkor miért van itt?

– Ne okoskodjon, Ancilla, úgy sem megy – válaszolta Dagomér, és besétált a nő mellet a nappaliba. Kezében egy nejlonzacskó fityegett.

– De Dagomér, mégis mit…

– Egyen! – mondta Dagomér, és a zacskóból egy még mindig gőzölgő hungarocell poharat halászott elő. Kinyitotta, és egy kanál kíséretében a nő kezébe nyomta.

– Ez mi?

– Komolyan nem tudja?

Ancilla belenézett a pohárba, aztán Dagomérra nézett. – De tudom.

– Akkor egye meg! De ne állva, mint a lovak – bólintott a férfi, és addig várt, míg Ancilla le nem ült az előszoba kényelmetlen kis szekrénykéjére, ahol az ember a cipőjét húzza fel, ha betöltött bizonyos életkort.

– És hol… – kérdezte Dagomér, de nem fejezte be a mondatot. – Ja, itt – bólintott, majd lehajolt, áttúrt Ancilla hálóköpenybe burkolódzó, rénszarvasos vastag zoknit viselő bokái között, és egy termetes nejlonzsákkal a kezében egyenesedett fel.

Ancilla csendben nézte a férfit, majd megkóstolta a levest.

– Finom! – mondta halkan.

– Nyilván az. Én hoztam. Szart nem hozok. Pláne, ha beteg.

– Pláne – bólintott Ancilla.

– Na, akkor… – mondta Dagomér, és kilépett az utcára.

– Dagomér, most mit csinál?

– Tanárnő lévén ennél azért okosabbnak hittem – mondta Dagomér, és becsukta az ajtót.

Nagyjából másfél óra múlva kopogott újra.

Ancilla azonnal kinyitotta. A leves tényleg finom volt. Ezer éve nem evett ilyen jót. Kintről fény áradt. Ezer és egymillió lámpácska szórta karácsonyi fényét az utcára. Ancilla kilépett a járda közepére Dagomér mellé.

– Hát ez…

– Igen. Szerintem is fos! Iszonyatos, mint minden évben – bólintott Dagomér, majd megpaskolta a nő vállát, sarkon fordult, és beszállt a kocsijába.

– Ha kell még leves, telefonáljon!

– Dagomér, maga…

A férfi beindította a kocsit. Ancilla gyorsan az járműhöz lépett, és kinyitotta az ajtót.

– Tudnia kell, hogy maga egy jó ember.

Dagomér a nőre nézett, és őszintén, teljes szívéből felnevetett.

– Persze. És mindenkit szeretek.

– Azt nem mondtam. A jóság nem mindig jár együtt a kedvességgel.

Dagomér kinyitotta a száját, majd újra becsukta.

Majd megint kinyitotta.

És újra becsukta.

– Tudja…

– Igen? – kérdezett vissza Ancilla.

– Dehogy tudja! – legyintett Dagomér, majd indexelni kezdett.

Ancilla becsukta az ajtót.

Sárgán hajtott át, ami nem volt szokása.

– Tudja… Tudja… Tudja..

Már a városházát is elhagyta, amikor eszébe jutott egy jó válasz.

– Tudja, maga meg beteg. Ilyenkor meghülyül az ember.

Tudta, hogy ez sem tökéletes riposzt, de jobb a semminél. Belenézett a visszapillantóba. Ancilla háza vakítóan szórta a fényt.

– Jól van, elég ocsmány lett – bólintott végül megelégedve.

Ahogy hazafelé hajtott, fütyörészni kezdett. Elég rendesen intézte el ezt a dolgot. Ahogy kell.

Még jó, hogy nem szeret senkit.

Az lenne ám a blama.