Vegytiszta

A legtöbb ablakból már színes fényekkel integettek a karácsonyfák. Az aszfalt az esőtől csillogott. Nem volt hideg. Régen volt igazi fagy karácsonykor. A boltok már régen bezártak, busz sem közlekedett. Kihalt utcákon sétáltam végig. Mindig is szerettem ezt a hangulatot. A magány ilyenkor mar, ha egyedül él az ember, de izgató, ha van kihez hazamenni. Nekem volt. Megálltam egy zebránál. Piros, álló emberke. Körbenéztem, és átsétáltam a tiloson. Enyém volt a város. Minden szabályszegésnek, minden kapualjból visszhangzó lépésnek az adott ízt, hogy tudtam: a város már ünnepel, az emberek visszahúzódtak, és ezért lehetek egyedül a házak között.

Jókedvűen kanyarodtam be az egyik sétálóutcába. Ez is a megszokott útvonalamon volt. Ahogy minden szenteste, most is munkából mentem haza, és bár siettem, mégis minden évben kiloptam magamnak fél órát a szentestéből, hogy egyedül legyek, hogy érezzem ezt a kívülállást.

Megborzongtam az üres utca láttán. Hétköznap este itt tömegek tapossák egymást, hogy bejussanak a felkapott bárokba és éttermekbe.

Melankolikus, már-már giccses hangulat kerülgetett, de ellenálltam neki. Egy átjáróház árkádja alatt a telefonomra néztem, majd megszaporáztam a lépteimet. Otthon már várnak, és annyit azért nem ér ez a kis ünnepi agogika, hogy késsek.

– Maga szereti az embereket? – szólalt meg mellettem valaki.

Ijedten léptem a másik irányba.

Egy magas, sőt, nagyon magas ember állt az átjáróház kapualjának alacsony lépcsőjén. Túl magas volt ahhoz, hogy ne ijedjek meg tőle. Tulajdonképpen azt sem tudtam eldönteni róla, hogy férfi-e vagy nő. A hangja sem adott túl sok támpontot. A magas embereknek fura hangjuk van. Arra gondoltam, hogy lerázom, de valamilyen különös ok miatt erre mintha képtelen lettem volna.

– Tessék? – kérdeztem vissza.

– Maga szereti az embereket? Mármint úgy igazán?

Megvontam a vállam: – Nem tudom. Talán igen. Vagyis nem. Nem igazán.

– Nem tudja eldönteni? – kérdezte. Vidámság bujkált a hangjában. Az óriás vékony, de erőteljes arcát erős szálú, hosszú ősz haj keretezte. Tényleg nem tudtam eldönteni, hogy kivel, vagy mivel beszélgetek.

– De – hebegtem tétován. – Talán úgy fogalmaznék, hogy vannak, akiket szeretek, és sokan vannak, akiket nem is ismerek.

– Okos! – bólintott az alak.

– Nekem mennem kell – néztem a tér felé.

– Igen, tudom, de azért még feltennék pár kérdést. Nem tart sokáig.

Újra – saját magamat is meglepve vele – nem tudtam ellenállni az alaknak. Bólintottam, hogy „hát csak rajta”.

– Arra gondoltam, hogy megmenthetné a világot.

– Tessék? – nevettem fel ösztönösen.

– Igen. Jól hallotta. Mi lenne, ha megmentené a világot?

– Mármint, most? Azt sem tudtam, hogy meg kell menteni.

Most az alak nevetett fel: – Hát pedig meg kell. Eléggé rászorul.

– Értem. És én…

– Igen. Maga. El tudnám intézni. Ez nem hivatalos, de nem is illegális. Amolyan kiskapu féle.

– Mi?

– Hogy megkérdezem magát. Hivatalosan nem kérdezhetném meg, bele sem szólhatnék, de azt nem tiltja semmi, hogy ne beszélgessünk. Szóval ez egy félhivatalos beszélgetés. Nevezzük csak kiskapunak.

– Nevezzük – biccentettem.

– No? És megtenné?

– Mármint a világmegmentést?

– Igen.

– Mit kéne tennem? – kérdeztem az orrom alatt mosolyogva. Hiába, nem tudtam komolyan venni az alakot, pedig amióta beszélgettünk, mintha tovább nőt volna.

– Semmit. Éppen ez a lényeg. Semmit.

– Biztosan? Azért kérdezem, mert ismeretem szerint, akik eddig megmentették a világot, azokra eléggé rájárt a rúd.

Az alak félrebiccentette a fejét, és én ösztönösen megijedtem, hogy megjegyzésemmel talán túllőttem a célon. Aztán úgy döntöttem, hogy nem lőttem túl semmin.

– Nem – ingatta fejét. – A lehető legnagyobb semmit kell tennie.

– Ez jó. Akkor szívesen megmentem a világot. Pláne, ha hazaérek éjfélre.

– Akkor nem értett meg. Arról van szó, hogy a maga semmije mentené meg a világot.

– Az én semmim?

– Igen. A maga hiánya. Úgy is vállalja?

– Nem értem, amit mond – válaszoltam.

– Nyilván. Persze. Arról lenne szó, hogy kivenném magát az életből.

– Megöl? – léptem azonnal hátra egy lépést.

Futnom kellett volna, de továbbra is megmagyarázhatatlan okok miatt ez a megoldás nem tűnt értelmesnek, így felhagytam vele.

– Nem. Ez nem jó szó rá. Kivonom a világból. Persze, csak ha meg akarja azt menteni.

– Mit jelent az, hogy „kivon”?

– Egyszerűen kivonom. Megszüntetem. Képzelje azt, hogy ön egy papírra van írva, és én kiradírozom, mintha soha nem is létezett volna. Volt-nincs.

– Szóval megöl.

– Nem. Dehogy – intett nemet fejével az alak, aki most már tényleg szemmel láthatóan magasabb volt, mint amikor megpillantottam. – Ahhoz élnie kellene.

– Nem élek?

– Dehogynem. Most igen. De ha kivonom, akkor nem él. És nem is élt. És nem is fog élni. Amikor kivonom, akkor a maga léte nemlétező lesz minden időben. Mint egy bicikli lánca, ami hamarosan el fog szakadni. Az összes szem széthullik. Vége. Nincs többé körforgás, csak a hanyatlás. De én most ki tudok venni egy szemet, magát, újra össze tudom illeszteni a láncot és mehet tovább a hajtás maga nélkül, úgy, hogy soha senki nem tudja meg, hogy maga létezett. Érti már?

Hitetlenkedve néztem az alak mélykék szemébe. – De én most élek. Ha megszüntet…

– Ha kivonom, akkor maga soha nem tudja meg, hogy élt. Akkor maga nem létezik, és soha nem is létezett. Érti? És megmenti vele a világot.

– De Zs. aki otthon vár?

– Zs.? – nézett rám az alak őszinte meglepődéssel. – Ja, Zs.! – csapott a homlokára. – Mivel maga soha nem is létezett, a maga Zs-je nem várja haza, mert soha nem ismerte meg. Hogy is fogalmazzak? A világ maga-nélküli lesz.

– És így mentem meg?

– Igen. Persze, ha eléggé szereti az embereket.

– Mi köze van ennek a szeretethez? – kérdeztem felháborodva. – Hiszen meg akar ölni!

– Egyrészt nem akarom, csak kérdeztem, másrészt nem ölhetek meg valakit, akinek a nem-létezését intézem el. És, hogy a kérdésére válaszoljak, a helyzet az, hogy a szeretethez csak ennek van köze.

– Annak, hogy én nem létezem?

– Nem. Annak, hogy az összes emberért, most hagyja magát kivonni. Tudja, akkor szeret valakit igazán, ha az érte megnyilvánított cselekedetről a másik nem tud semmit. Ha meg akarja menteni a világot, azt csak így lehet. Névtelenül. Úgy, hogy arról soha senki nem fog tudni.

– Akkor… – csattant ki belőlem a szó.

– Akkor? – kérdezett vissza mosolyogva az alak, akinek a feje már hozzáért a kapualj boltívéhez.

– Akkor mi értelme? – böktem ki a szavakat, pedig nem is akartam.

– Igen – válaszolt kis bólintással. – Ez egy jogos kérdés. Emberi. Tudja, csak az ismeretlen szeretet működik. A többiben valahogy mindig benne van az önzés. Akkor is, ha nem akarja. Az ember már csak ilyen. Ezért kell kivonnom magát. Mert, ha nem teszem, akkor nem ér semmit a dolog. Sajnálom.

– Szóval senki sem tudna arról, hogy megmentettem a világot?

– Hát, ez lenne a lényeg – vonta meg a vállát az alak. – Ha tudnának róla, akkor nem mentené meg.

– Senki?

– Senki.

Az alak várt.

– És milyen az a világvége? Mitől mentem meg őket?

– Sok szörnyű dolog. De nem részletezném.

– Hát csak részletezze, ha már névtelenül odaadom magam értük anélkül, hogy tudnának róla.

– Odaadja? – vidult fel az alak.

– Csak elméletileg mondtam.

– Inkább nem. A lényeg, hogy rossz lesz itt mindenkinek. Kivéve, hogyha maga…

– Nem lehet valaki más? – kérdeztem egy hirtelen ötlettől vezérelve.

– Nem. Csak egyszer tudtam jönni. Maga vagy senki. Bocsánat, így jött ki.

Mereven néztem az alakra, aki lelépett a kapualj lépcsőjéről, hogy elférjen a feje.

– Nem lehetne, hogy legalább én emlékezzek rá? Hogy kívülről lássam, mit tettem. Vonjon ki a számukra, de ne öljön meg.

– Nem. Nem tudhat róla senki.

– De én nem mondom el senkinek.

Az alak felnevetett, és úgy tűnt, hogy a tér megremeg körülöttem.

– Ez kedves – válaszolta végül. – De sajnos ettől maga még tudja, és ha utólag tudná, hogy megmenti a világot, akkor az pont olyan önzés lenne, mintha más tudná. Sajnálom. Ha bevállalja, akkor senki sem tud majd semmit. Maga sem. Ez a lényeg.

A sétálóutca kockaköveit bámultam.

– Nos? Kivonhatom? – hallottam a fejem fölött az alakot. – Szereti annyira őket, hogy a soha-nem-létezését adja oda értük?

– Mert ez a szeretet?

– Igen. Ez a vegytiszta szeretet. Az összes többi egy kicsit szennyezett, azokkal nem működne – mosolyodott el az alak. Kedves mosolya volt. Szép.

A szemébe néztem, úgy válaszoltam neki.

–…