Tök sötét volt már. Ahogy egyre mélyebbre hatolt a park fái között, úgy vált szürreálissá az egész. Kész röhej. Még jó, hogy egyedül van. Körbenézett. A parkon átfutó kikövezett sétány karácsonyfadísz-sora még elért hozzá. Ez így nem lesz jó. Továbbment. A Hold éppen felkelt a parkot övező házsorok takarásából. Ez jó. Legalább nem vaksötétben botorkál. Addig kerülgette a bokrokat, míg fel nem tűntek a park szemközti szélét övező fények. Ha ennél közelebb megy hozzájuk, akkor már kifelé tart a parkból. Megállt. A közelben egy játszóteret pillantott meg. Nappal nem így néz ki. Akkor nem ennyire rideg. Belépett a mászókák közé. Nem tudta, hogy miért, de jónak tűnt a hely. Csak néhány pillanatig gondolkodott azon, hogy mit tegyen, aztán felmászott az egyik mászóka tetejére. A vár ura lett. Az égen felbukkantak azok a csillagok, melyek képesek voltak legyőzni a város fényeit. Végül is, egész jó hely.
Mély levegőt vett. Hát akkor… Na.
Kinyitotta a száját, aztán becsukta. Ennek nincs semmi értelme. De tényleg. Semmi. Kínosan felnevetett. Megköszörülte a torkát. De minek? Az ember minek köszörül torkot, ha tudja, hogy teljesen mindegy, milyen hangot ad ki magából? A lényeg az üvöltés.
– Na, jól van. Gyerünk! – mondta hangosan magának. Ijesztő volt a hang ebben a csendben. – Jaj! – tette még hozzá nagyon halkan.
Körbenézett, de senkit sem látott. Miért látott volna? Kevés bolond ember járkál éjjel a parkban.
Újra mélyet sóhajtott.
– Gyerünk! Menni fog.
Kinyitotta a száját, és kiadott magából egy hangot. Mintha énekelnék, gondolta. Vajon milyen hang lehet ez? Becsukta a száját, és nevetni kezdett. A kísérlet nem rossz volt, hanem egyszerre volt gyámoltalan és szánalmas is. Ennyire képes. Nála egy elegáns énekhangon elkövetett nyüszögés az ordítás.
– Ne legyél már hülye.
Újra levegőt vett és újra hangot adott ki magából. Üvöltésnek ez sem volt üvöltés. Hangos volt. Viszonylag. De távolról sem üvöltés.
– Ennyire nem lehetek béna.
Újra próbálkozott, majd újra és újra. Nyilván a fél kerület ezt hallgatja, jutott eszébe. Aztán az, hogy haza kéne menni szépen. Eliszkolni ebből a szánalmas kis próbálkozásból vissza a normális életbe, ahol beszédhangok vannak, és ének, és morgás, és nevetés, de ahol nincs egyetlenegy állati üvöltés sem. Az való neki.
Újra megpróbálta, de az eredmény most is gyenge volt, modoros és kontrollált. Hát hogyan? Hogyan képes valaki úgy istenigazából üvölteni? Mi kell ahhoz? Fájdalom? Ugorjon le a mászókáról, törje el a lábát, aztán visítson, mint egy malac? Mi kell ahhoz, hogy legalább az a nyomorult hangja kitörjön a fegyelem rácsain? Miért nem tud egyszer nem ember lenni? Mert gyáva. Ez nyilvánvaló. Gyáva kis szar, aki lenyeli azt, amit a főnöke ad a szájába, amit a szomszédai adnak, amit a család visz oda, amivel az a rohadt társadalom eteti nap mint nap, a szabályokkal, a tiltásokkal, az erkölccsel, a hamis moralitással, a még hamisabb álszent dumával, a politikailag korrekt politikai korrektséggel, az adókkal, a bűntelenséggel, a bűnnel, azzal a temérdek hazugsággal, amit lepleznek, amit nem is lepleznek, amiről nem tudják, hogy hazugság, a nyomorult vágyakkal, a beteljesületlen életével, a soha meg nem történő fantáziáival, a sikertelenségével, a sikerek jelentéktelenségével, azzal, hogy semmit sem ér, hogy egy koszfolt a lét tiszta lepedőjén, amit ki fognak hipózni a francba… a nagy büdös francba…
Újra kinyitotta a száját, és kiabálni kezdett, nem volt jó, mert neki ez sem megy már, tovább nyomta a hangerőt, ez semmi, ez polkorrekt kis hörgés, még több erőt adott bele, nyamvadt, gyáva kis féreg vagy… egy nyomorult kis senki, aki még kiabálni sem tud… érezte, hogy bent valami átszakad, hogy a torka ereszt, majd még jobban ereszt, és a hang süvölteni kezd kifelé, és nincs már benne kontroll, nincs benne ember, személy, én, társadalom, nincs benne semmi más, csak nyers, pőre ösztön és erő…
*
Október 12. A frusztrált ordítás nemzetközi pillanata.
Van az úgy, hogy az emberben felgyűlnek a nyomások. Ez a nap arra szolgál, hogy végre kijöjjenek onnan. Az ünneplés lényege egyszerű: október 12-én, a greenwichi idő szerint éjjel 24 órakor, keress egy helyet és üvölts 30 másodpercig. Szakadjon ki belőled minden, ami lerakódott.
