Mereven nézte a beteget. Hetek óta nem bírt magával, és ez éppen két perce lépett át egy határt. Nem hitte el, hogy eljut idáig, de az ember sok mindent nem hisz el, ami aztán bekövetkezik. Ez talán törvényszerű. Lehet, hogy az ember elméje így védekezik az összeomlás ellen. Inkább nem hisz el bizonyos dolgokat, csak hogy ne kelljen azokkal foglalkozni. Végül is egészen kényelmes megoldás. A beteg fancsali képet vágott, és tovább panaszkodott. Nem volt kellemetlen ember. Sőt, egészen megnyerőnek is tűnt. Az egyetlen árnyék, amit önmagára vetett, a kiútkeresés volt. Persze ez is érthető. Az ember menekül. És mint minden élőlény, a könnyebbik utat választja. A menekülés már csak ilyen: arra futunk, amerre a legkönnyebb menekülés ígérkezik, és nem arra, ahol a legbiztosabb. Valahol ez is életösztön. És persze ott vannak azok az ezeréves tulajdonságok is, mint például a lustaság. Ami, ha jól belegondol az ember, szintén logikus. Hát ki az, aki önszántából megtesz valamit, amit nem lenne muszáj. Bolond. Az ember valahol még mindig állat. Konzerválja az energiáit, hogy legyen elég. Akkor is konzerválja, ha erre semmi szükség nincs. Ösztön. Az ösztön nagy úr. Nagyobb, mint némi belátás. Mert tegyük fel, hogy adott egy állat, ami képes gondolkodni. Ha felmerül benne az a dilemma, hogy megtegyen valamit, ami kellemetlenül fárasztó, vagy hagyja az egészet, és nézzen helyette valamit a neten, már ha egy állat netezik, akkor még ésszel is arra a következtetésre fog jutni, hogy egy tapodtat sem érdemes elmozdulni a képernyő elől. Mert még az egyszerű józan ész is ezt diktálja. Ahhoz, hogy valaki megmozduljon, tulajdonképpen – itt felnevetett – a nem józan észre van szükség. Arra a valamire, amit talán lehet következő szintnek nevezni. Azon a szinten a hétköznapi, egyszerű, ösztönös logika mögött ott van egy pontosan ugyanolyan logikus okfejtés, ami az első szintet felülírja és eltörli. Ahol a jó hirtelen rosszá válik, és a rossz jóvá. Mégpedig úgy, hogy mindenkinek igaza van, a saját szintjén. Mintha az ember egy sűrű és áthatolhatatlan erdőben járna, de amikor kikeveredik belőle, és feljut egy szikla tetejére, akkor rádöbben, hogy az egész csak egy kis bokrocska volt, amin fennakadt, semmi más. Aztán amikor feljebb mászik és lenéz a sziklára, kiderül, hogy az egy halom volt csupán, a bokor pedig egy parányi fűcsomó. Újra felnevetett.
– Most engem nevet ki? – kérdezte a beteg.
– Nem, dehogy. Elgondolkodtam.
– Miközben beszéltem?
– Hát igen.
A beszélgetés megakadt.
– Szeretnék mondani valamit – mondta, hogy meglódítsa a dolgokat.
– Tessék – válaszolt megkönnyebbülve a beteg.
– Előtte lenne egy kérdésem. Hogyan mondjam? Csomagolással vagy csomagolás nélkül?
– Csomagolással – vágta rá a beteg.
Nem lepte meg a választás: – Hát jó. A helyzet az, hogy átnéztem a leleteit, és őszintén kell beszélnem Önnel. Az életmódja kifejezetten szedentáris, és ez bizony már a paramétereken is látszik. A testtömegindexe a túlsúly felső határát súrolja, a lipidprofilja atherogén irányba tolódott, az éhgyomri vércukra pedig a prediabeteszes tartományban van. Ez együtt egy kialakulóban lévő metabolikus szindróma képe. A mozgásszegény életmód mellett az érfalakban szép csendben ateroszklerotikus plakkok rakódnak le, a szívizom kontraktilitása csökken, a vénás keringés lelassul, és nő a thromboembóliás szövődmények kockázata. Ehhez társul az izomzat szarkopéniája és a csontsűrűség fogyása is. Ezek a folyamatok sokáig tünetmentesek, de ha egyszer jelentkeznek, akkor rendszerint már kardiovaszkuláris vagy cerebrovaszkuláris eseményként, vagyis infarktusként vagy stroke formájában kopogtatnak. Ha minden így marad, a szervezete jóval korábban adja be a derekát, mint ahogy azt a természet eredetileg tervezte. A kifogások orvosi szemmel rizikófaktorok. Közben az ateroszklerózis és az inzulinrezisztencia halkan progrediál. Amíg Ön halogat, a szervezete már fizeti a kifogások árát, kamatostul, és ezt a számlát végül az élete hosszából vonják le.
A beteg arcán látszott, hogy keményen küzd, és nem teljesen áll nyerésre.
– És a kicsomagolt változat? – kérdezte kis szünet után.
– Ha nem mozog, elég hamar feldobja a talpát. Az élet egyenlő a mozgással. Minden élő mozog. Csak az nem mozog, ami eleve élettelen, vagy ami már meghalt. Ha nem veszi rá magát a mozgásra, akkor hamarosan még kevesebbet mozog, és meglehetősen gyorsan meghal.
– Hogy mondhat ilyet?
– Ez van. Sajnálom.
– De a gyulladás...
– Kifogás. Tudom, hogy fáj, de akkor is kifogás. Ha nem mozog, magának lőttek.
– Értse meg, én kifulladok. A tüdőm...
– Kifogás. Ácsolják a koporsót.
– Hé!
– Nem én hozom a szabályokat – vonta meg a vállát, és titkon élvezett minden szót. – Tudja, az van, hogy az élet repülés. Folyamatosan verdesünk a szárnyunkkal, hogy le ne zuhanjunk. Fárasztó, de ettől élünk. A verdesés miatt. Aki ezzel felhagy, az nem száll többé – ez illúzió csupán – az bizony eleinte a föld felé vitorlázik, aztán pedig egyenesen lefelé zuhan. Minden egyes szava, amivel lebeszéli magát a mozgásról, egy-egy koporsószeg.
– De hát...
– Aki nem verdes, az zuhan. Ez már csak ilyen. Rengeteg, bokor, fűcsomó.
– Ezt nem értem.
– Nem érdekes. Még valami, amit tudni szeretne?
A beteg hápogott. Talán túl sok volt neki ez egyszerre. Talán. De lehet, hogy mégsem. Nézték egymást pár másodpercig.
– Tudja, én hajlamos vagyok arra, hogy az ízületeim, és a tejsav…
– Már zuhan is.
– És a vesém…
– Nemsokára becsapódik. Minden egyes szava, amivel meggátolja önmagát a verdesésben, zuhanássá válik. Sajnálom.
Miután a beteg csendesen elhagyta a rendelőt, eltűnődött az elmúlt pár percen, és be kellett vallania magának, hogy jól érzi magát. Talán nem való ide. Vagy csak ő való? Ki tudja? Egy biztos, egy ideig ez lesz a módi. Csak semmi csomagolás. Aztán persze lehet, hogy továbbmegy, és feljut az igazi csúcsokra, ahonnan az előbbi hegy csak egy kis dombocska lesz, egy vakondtúrás, melynek tövében egy fűcsomó virít. Könnyen lehet. De addig most így tovább.
*
Október 13. A közérthető nyelv nemzetközi napja. Ezt elfelejtettem közzétenni szerdán, de attól még ma is érvényes.
