hányan

Váradi Béla a lapocska fölé görnyedt, és komoly bajban volt. Felvette a pennát, aztán letette, majd megint felvette. A lap egyik fele üresen tátongott előtte. Franciskára gondolt, és arra, hogy ezt nem teheti meg vele. Aztán arra is gondolt, hogy ennél nagyobb hír évekig nem lesz majd a faluban. Újra átgondolta a szöveget, de még mindig nem jutott túl sok jóra. Azt azért mégsem írhatja meg, hogy nem tud vonatra szállni, mert kiújult az aranyere. Keresgélte a szavakat, és a fenébe se kerekedett arra semmi.
Nagyot sóhajtott. Átforgatta a lapot. A hivatalos részét már kitöltötte. Nyilván. Az könnyen ment. Újra visszafordította. Mi a fenének kellett két krajcárt erre költenie? Mert kellett neki újítani. Kellett neki felvágnia a falu előtt. Franciska előtt. Hát nem kellett. De ő mégis felvágott. Mert egy címeres ökör. A kávézó teljes vendégserege kicserélődött már, mióta itt szabódott a szavakon. Mennyivel egyszerűbb lett volna venni egy borítékot meg egy levélpapírt, rábiggyeszteni a szavakat, hogy: „Franciska. Aranyér gond gyötör, most szinte ülni se tudok. Egy hét, és jövök. Csók, Béla!” Erre ő? Hát erre ő?…
Égni kezdett az alfele, amit jelnek vélt. Újra a papír fölé navigálta a pennát. Akkor is megcsinálja. Először tétován, aztán egyre magabiztosabban kezdett írni. Megy ez, csak akarni kell. Meg persze kell költői véna is, de hát annyi már csak szorult egy tanítóba. Hamar végzett. Átolvasta a szöveget, és elégedett volt vele.

„Drága Franciska!
Jó itt Bécsben. Nagyváros. Kávéházak meg színházak. Opera is van. A Sacher-torta verhetetlen. Majd eljövünk ide hamarosan együtt is. Úgy adódott, hogy még egy hétig itt kell maradjak Otto úrnál.”

Újra elolvasta. Na, akkor a lényeg már megvan. Most jön az indok. Átgondolta, ami írás közben eszébe jutott, és jónak találta. Újra írni kezdett.

„Az állatkertben előbújt a piros mackó. Nagyon mérges. Megvárom, míg visszamegy.”

Mélyet sóhajtott. Az utolsó mondatot még háromszor elolvasta. De hányan fogják még ezt elolvasni, gondolta kissé félve. De hányan!

*
Október 9. A posta világnapja
1869, október 1.: az Osztrák–Magyar Monarchia bevezeti a világ első levelezőlapját. Ez az első olyan, nyílt lapon küldött üzenet, amit bárki elolvashat.