Dulcinea (április 23.)

– A nő?
– A nő. Vár rám egy Valenciában.
– Szegény, bolond. Nőhöz akarsz szökni? Mi a neve?
– Dulcinea.
– Szép név – bólintott a pasa. – Azon nem gondolkodtál még, hogy börtönbe szöksz éppen?
– Mindig csak akkor derül ki, hogy mi a börtön, amikor az embernek eszébe jut, hogy menekülni kéne. De addig nem jut eszébe, míg oda nem került. Ez ördögi csapda.
– Az már igaz. És találtál elég embert?
– Nehezen. Rá kellett beszélnem őket. Sőt, kényszerhez kellett folyamodnom.
– Mert ők is annyira szeretnek itt?
– Így van, uram! Ez itt a földi paradicsom. Mondtam én nekik, hogy jó lesz, hogy csak ki kell jutni a kikötőből, és mire észreveszik a szökést, mi már messzire járunk, de ezek csak ellenkeztek. De jó itt, Miguel, mondták. Miért mennénk innen, hiszen itt él a pasa. Ekkor azonban én zsaroláshoz folyamodtam. Megmondtam nekik, hogy én úgyis szököm, és ha hazaérek, akkor szólok az anyjuknak, hogy nem akarnak hazamenni.
– Ájjájj! – szisszent fel a pasa. – Ez azért durva.
– Nem volt már választásom, és ők is tudták, hogy sarokba vannak szorítva, mert ki akarná, hogy egy fregattnyi anya megtámadja Algírt. Kő kövön nem maradna.
– Az már igaz. Nem véletlen vagyok én is ilyen távol az otthontól – bólintott komolyan a pasa. – Tehát ha jól értem, akkor te megmentettél minket.
– Igen. Így is lehet fogalmazni. Szóval ráálltak a dologra. Kénytelenek voltak. Élelmet szereztem a sunyiképűtől. Fegyvereket is. Fél év alatt összelopkodtam, ami kell.
– Mert vár a nő?
– Vár. Hív minden éjjel, minden nappal. Álmomban és éber állapotomban. Olyan, mint egy kísértet. Már majdnem félek tőle.
– Azt meg is értem – bólintott a Pasa. – Mondd, Miguel! És mi lesz, ha nem sikerül? Ha ez a paradicsom életed végéig itt tart?
– Nem hiszem, uram, hogy így lenne. A hangok és a kényszer…
– Dulcinea?
– Így is hívhatjuk.
– Miért, nem így hívják?
– De igen. De Dulcinea nem csak nő.
– Férfi is? Nocsak, Miguel, kezd érdekes lenni a dolog!
– Dulcinea a világ, a madarak, a madridi piac, Valenciában az északi kapu mellett dolgozó hentes káromkodása. Dulcinea a szél, aminek Valenciában egészen más szaga van, mint Sevillában, de mégis ugyanazt a dallamot suhogja. Ő minden otthoni étel íze, minden nőbe gondolt vágy, minden kopogás, melyet öregemberek botjai kopogtatnak a főtér kövezetére. Dulcineát szereti az ember akkor is, ha nem akarja. Kénytelen. Dulcinea egy zsigeri édes kényszer, mely néha fáj, melyet észre sem venni, amikor a nő keblén pihegsz, de azonnal harsányan kiált benned, amint nem vagy a közelében. Ha mellette vagy, akkor körbevesz, ha távol vagy tőle, akkor nem kint van. Itt bent – mutatott mellkasára és fejére egyszerre Miguel.
– Ez honvágy, Miguel, nem más.
– Nem. Ő több ennél. Ő a történetünk bennünk, amit halálunkig hordozunk. Anyánk, apánk emléke, a szomszédok emléke, a lovagok emléke, az ágyba vitt nők emléke. Hazátlan embernek is van Dulcineája.
A pasa egy ideig csak nézte.
– Értem én, Miguel, ezt a te Dulcineád. De a helyzet az, hogy én is kellek neked.
– Ezt nem értem, uram.
– Mi lenne, ha most azonnal hazamehetnél?
– Mehetek?
– Nem. De mi lenne, ha igen?
– Akkor futnék, szállnék hozzá.
– Minek? Hogy ne érezd?
– Ezt nem értem, uram.
– Azt mondtad, hogy a te Dulcineád akkor szól benned a leghangosabban, ha nem vagy a közelében.
– Igen. Így van, uram.
– Akkor én most segítek neked. Segítek abban, hogy erős legyen benned a te Dulcineád. Hogy beszélne hozzád, ha mehetnél, amikor csak kedved tartaná? Mit mondana? Édes lenne a szava?
Miguel elgondolkodott, és csak hosszú szünet után szólalt meg. – Igaza van, uram. Dulcinea nem szólna. Vagy csak halkan.
– Ugye? Kellek én. Szükség van a paradicsom kapuinak szigorú őrére, hogy el akarj menekülni. Valójában én vagyok a Dulcineád éltető ereje, és ezért bizonyos értelemben én vagyok maga Dulcinea is, hiszen én erősítem fel szavát, miattam tombol benned olyan erősen.
Miguel nem válaszolt.
– Mondd, Miguel, nem gondolkodtál azon, hogy könyvet írj?
– Nem, uram, még nem.
– Akkor gondolkodj! Egész ügyes lennél benne. Persze, csak ha szabadulsz.
– Mikor, uram?
– Nem most. Úgy vélem, felelős vagyok érted. Nem akarnám megakasztani Dulcinea hívó szavát. Szóval még öt hónap láncra verésre gondoltam.
– Értem, uram. De azért próbálkozni fogok.
– Nyilván, Miguel, nyilván. És ha sikerül, akkor majd arra fogok gondolni, hogy én is kicsit hozzátettem ahhoz a regényhez, amit majd megírsz. Büszke leszek rád, Miguel. Persze, csak ha sikerül.
A pasa intett. A két őr Miguel mellé lépett. Már a terem közepén jártak, amikor a pasa utánuk kiáltott.
– Miguel! És mi van akkor, ha a Dulcineád nem is létezik? Vagy nem úgy, ahogy azt te gondolnád? Mi van, ha nem érdemes hozzá szökni?
– Lényegtelen, uram, hogy mások számára létezik-e. Ez teljesen lényegtelen – mosolyodott el Miguel, és elindult az ajtó felé.
*
Vannak, akik úgy vélik, hogy könyvet olvasni nem nagy szám. Akik ezt gondolják, nem értik, hogy a könyv (a rögzített írás) a mai napig a világ esze, emlékezete, bölcsessége. Az emberi történelem akkor fordult nagyot a tengelye körül, amikor a tudást, a gondolatokat képesek voltak megőrizni. Ez a pillanat azóta is a legfontosabb dolog az emberiség történelmében. Mindent, amit tudunk, azért tudhatjuk, mert valahogy, valamilyen formában írott, tehát eltárolt alakban van jelen közöttünk. Az, hogy a betűket felváltották a bitek, a lapokat a merevlemezek, csak részletkérdés. Azok akkor is könyvek maradtak. Aki azt hiszi, hogy megvan nélkülük is, az nem tudja, hogy ezek nélkül semmi sem létezne. Az a telefon sem, amit éppen olvasgat.
Április 23. A könyv világnapja
1616. április 23-én halt meg Miguel de Cervantes.
Miguelt Cervantest és testvérét, Rodrigot, 1575. szeptember 26-án egy Barcelonába tartó hajóról kalózok elrabolták, és Algírba szállították rabszolgának. Cervantes apja megpróbálta kiváltani, de csak Rodrigot sikerült kiszabadítani. A pasa Miguelért nagy árat szabott. Miguelt megpróbálták megszöktetni, de ez kudarcba fulladt. Cervantes, katonai előélete miatt öt hónapot fogságot kapott.
Rodrigo ezután két fregattot indított Algír felé. Így Miguel és néhány társa újra megszökött, és már majdnem feljutottak az egyik hajóra, amikor egy árulás miatt lebuktak. Mivel Cervantes ismét magára vállalt mindent, a pasa újabb öt hónapra láncra verette a királyi börtönben. Ezután egy levelet csempésztetett ki a városból, de a küldöncöt elfogták és karóba húzták. Pár hónappal ezután Cervantes pár társával felfegyverzett egy fregattot, mellyel szökni akart, de megint elárulták. Ő ismét magára vállalt mindent, és kapott érte öt hónapi újabb börtönbüntetést.
Öt év után trinitárius atyák váltották végül ki a fogságból.
És ez csak egy szelet volt az író életéből.