A találka

A megszokott útvonalon haladt. Alig akart hinni a szemének, amikor megpillantotta. Ott volt a jel: egy apró krétanyom a buszmegálló egyik oszlopán. Hevesebben vert a szíve. Johann tehát kapcsolatba akar lépni vele. Mégpedig sürgősen.
Az útvonalat lerövidítette. Sem ideje, sem kedve nem volt elsétálni a kávézóba. Az estét alaposan meg kellett terveznie, hogy ne legyen semmi fennakadás.
Délelőtt a szokásos ügyeit intézte. Az idő nem nagyon haladt, pedig siettette volna. Johann utoljára két éve kért tőle találkozót. Akkor olyan nagyot szólt az, amit átadott, hogy a fél világ megremegett bele. Vajon most mi van a kezében? Egy teljes ügynöklista? Ez sem lenne kizárt. Johann jó volt. Olyan jó, hogy húsz éve nem bukott le. Mindezt annak köszönhette, hogy nagyfokú üldözési mániában szenvedett, ami nem is olyan nagy hátrány egy beépített ügynök számára.
A kapcsolattartás és minden egyes találkozás Johann szabályai szerint zajlott. Ő diktált, és az ügynökség némán engedelmeskedett. Johann ezen felül csak és kizárólag női kapcsolattartókkal dolgozott. Hogy miért, azt senki sem tudta. Így került ő is képbe, öt évvel ezelőtt. Azt a kegyet kapta főnökeitől, hogy Johann kapcsolata legyen. Az öt év alatt hatszor találkoztak. Mind a hat emlékezetes volt. Johann soha nem küldözgetett üzeneteket az interneten. Ha egy kém a hálózaton van, az le akar bukni, mondta első találkozásuk alkalmával. Talán igaza volt. Egy biztos: Johannal sok munka volt. Az év minden napján ki kellett zarándokolni a buszmegállóba, hogy megnézze a jelet. Miden nap, mert talán Johann éppen akkor üzen, hogy a találkozó ideje most jött el.
És tessék: a jel ott volt.
Este hétkor hagyta el az irodát. Kicsit késő volt már, ami gyanús lehet, de talán ez még nem a világvége. Már besötétedett. Hideg szél fújt át a fasoron. Körbenézett. Nem látott gyanús járművet, bár jól tudta, hogy éppen ezektől nem kell igazán félni. A kémekre leselkedő veszély soha nem látszik az utolsó pillanatig. Ezt minden kém tudja. Ezért olyan fontos a hatodik érzék.
Márpedig ez az érzék most súgott valamit.
Elindult a metró felé. Két sarkon át lődörgött. Meg-megállt, mint akinek nincs kedve az otthoni sorozathoz. Betért egy közértbe. Nem követték. Bevásárolt, ha már itt volt. A gesztenye le volt árazva. Vett belőle két dobozzal. Johannal egyetlen egyszer találkozott nem munka ügyben. Hamrincharmadik születésnapja volt éppen. Egy baráti társaságot várt estére, amikor csöngettek. Meglepődve nyitotta ki az ajtót. Túl korán volt ahhoz, hogy vendég legyen. Johann állt a folyosón.
Szó szerint leesett az álla. Nem tudott megszólalni.
– Beenged? – kérdezte Johann, és már bent is volt.
Beszélgetni kezdtek, és őt egyre nagyobb kételyek gyötörték. Johann ugyanis nem közölt vele semmi érdemleges információt. Nem tért ki a közelgő válságra, a tábornokokra, egyszerűn csak csevegett. Aztán végül előhalászott a zsebéből egy kis dobozt.
– Boldog születésnapot! – mondta és átnyújtotta az ajándékot.
Most másodszorra nem jutott szóhoz, mióta Johann beállított.
– Honnan?
– Ha nem tudnám, nem lennék jó kém – mosolyodott el a férfi. – Nem nyitja ki?
Kinyitotta. Egy óra volt. Alig nagyobb, mint egy mogyoró. De nem elemes. Régi, mechanikus asztali óra, csak olyan kicsi, hogy nevethetnékje támadt azt embernek, ha ránézett.
– Nem is tudok mit mondani – szólalt meg végül.
– A köszönöm megteszi.
– Hálásan köszönöm!
Johann elvigyorodott.
– Na, várjon csak itt meg! – viharzott ki a szobából faképnél hagyva a férfit. Amikor visszatárt a tényárral, Johann békésen álldogált a könyvesőpolc előtt.
– Ezt meg kell kóstolnia – nyújtotta át Johannak a tortaszeletet. – A nagymamám receptje. Mákos, gesztenyés torta. A világ legjobb tortája.
Johann szó nélkül vette át a tányért, és azonnal enni kezdett. Sőt, szinte habzsolt, majd legnagyobb megrökönyödésére kért még egy szeletet. Azt is megette.
– Mennem kell – mondta végül.
– Adhatok még egyet az útra? – kérdezte a férfit.
– Aha! – bólintott Johann.
Kisietett a konyhába és levágta a torta felét. A vendégek majd beérik a másik felével.
Johann megköszönte az ajándékot, majd eltűnt, mintha ott sem lett volna. Azóta nem látta.
De ma találkoznak.
A metróban vette észre a nőt. Egy kocsiba szálltak, és ő azonnal megismerte. Követik. Erre most már mérget vehet. A kérdés az, hogy Johann miatt szálltak rá, vagy rutinból eredtek a nyomába. Ha a második, akkor nincsen semmi baj, ha az első, akkor Johann a lelepleződés határán áll, ha már meg nem történt a baj.
Leszállt a következő állomáson. A nő is leszállt vele. Vajon hol van a társa? Egy átlagos megfigyelés is legalább két fővel zajlik. Ha komolyan veszik az ügyet, akkor lehetnek vagy huszan is.
A mozgólépcső tetején megállt a jegyárusító automatánál. A nő elhalad mellette. Talán nem bukkan fel újra, ami legalább olyan nyugtalanító lenne, mintha nem tudná lerázni. Most új embert kell felfedeznie a tömegből, aki rá vadászik. Ez jóval nehezebb feladat, mint szemmel tartani valakit, akit már felismert. Két háztömböt gyalogolt. Akik figyelik, most azt hiszik, hogy hazafelé megy. Nem is tévednek olyan nagyot. A döntő pillanat egy kapualjra lesz a háztól, melynek harmadik emeletén bérelt lakást immár öt éve.
Átvágott az úttesten, és betért egy pékhez. Jól ismerte az üzletet. Praktikus bolt volt: két utcára nyílt bejárata. Beállt a sorba. Ez is a terv része volt, mivel a pult tetemes része nem látszott az utcáról. Ha követik, akkor most kockáztatniuk kell: vagy megvárják, hogy újra előbukkanjon, vagy bejönnek utána. Persze adódik még egy harmadik lehetőség, melyre inkább nem gondolt. Ha ugyanis a másik kijáratnál is várják, akkor semmi esélye. Túl rövid pórázra fogták. Ilyenkor jobb feladni, mint lebuktatni a kapcsolatot. Már csak egy vevő volt hátra, amikor a férfi benyitott az üzletbe. Tekintete átsuhant a bolton. Őt kereste, ehhez kétség sem fért. Apró mozzanat volt, de ő látta.
Rendben. Akkor jön a csel.
Két csokoládés croissant-t rendelt, amit a táskájába gyömöszölt, majd a férfi mellett elhaladva kisietett az utcára. Határozott tempóban gyalogolt a lakása felé. Tarkóján érezte, hogy figyelik. Nem baj. Most jön a meglepetés.
Már látta a kapualjat.
Most!
Egy házzal korábban fékezett le. Az elektromos kapucsengő felé fordult és bepötyögte a kódot. Az ajtó kinyílt, és ő besietett az idegen lépcsőházba. Követői most vannak igazán bajban. Ezt a cselt még soha nem mutatta, így nem lehettek rá felkészülve.
Futva érte el a lépcsőház fémajtaját. Amikor benyitott rajta, szeme sarkában még látta, ahogy a péknél megpillantott férfi futva érkezik a kapu elé. Már késő, barátom.
Lesietett a mélygarázsba. Követői most pániktervet kovácsolnak. Talán elegen vannak ahhoz, hogy minden kijáratot figyelni tudjanak, de ez mit sem ér.
A garázs két szintes volt. A második szinten, a liftakna mellett egy újabb vasajtó várta. Táskájából előhalászta a kulcsot. Idegesen dugta bele a zárba. Ha kiderül, hogy lecserélték, akkor a manőver itt véget is ér. A zár kattant, az ajtó kinyílt. Hosszú folyosó tárult fel előtte. Futva indult el rajta. Néhány perc és három háztömbbel távolabb bukkan majd fel egy másik bérház pincéjében. A szürke nyersbeton folyosón egyetlen derékszögű kanyar volt. Ott állt meg pihenni. Hálát adott a jószerencséjének, hogy ma reggel nem magassarkú cipőhöz volt kedve.
Első pillanatban nem ismert fel a zajt. Talán a fölötte tornyosuló bérházak csatornái élik hétköznapi életüket, gondolta, de a kopogás túl ritmikus volt, túl sietős. Nem. Ez nem a ház. Futó lépések egyre közeledő zaját hallja. Megtalálták. De hogy? Mindegy. Ezt majd ráér később átgondolnia. Válltáskáját átvetette a vállán, és ő is futni kezdett. Még jó, hogy hetente kétszer kocog a városi parkban. Abban nem is reménykedett, hogy észrevételen marad. Csak arra volt esélye, hogy előbb ér el a folyosó végére.
Gyorsan szedte a lábait, de hallotta, hogy üldözője ennél sokkal erősebb tempót diktál.
Amikor elérte az ajtót, a férfi, mert annak kellett lennie ilyen sebességgel, talán húsz méterre lehetett tőle. Kezében síkossá vált a kulcscsomó. Kétszeri próbálkozásra talált csak be a lyukba. Az zár itt is engedelmeskedett. Talán van még néhány métere. Talán még a zárat is rákattinthatja. Feltépte az ajtót, kirohant rajta, majd teljes erőből vágta be maga után.
Az ajtó becsapódott, melyet fájdalmas kiáltás követett. Legalább ennyi szerencséje volt.
Ha most azt tenné, amit kell, visszamenne és meglepné az ütéstől zavarodottá váló üldözőjét. Egy pillanatig eltűnődött a lehetőségen, aztán mégis futásnak eredt. De ha rádiója van, torpant meg hirtelen. Az lenne a csoda, ha nem lenne. Megfordult. Akkor ért vissza az ajtóhoz, amikor a férfi vérző orral éppen kinyitotta azt.
A táskáját használta. Soha senki ne becsülje alá a nők táskáját, ha azt parittyaként lóbálják a fejük fölött. Bár kiképezték önvédelemre, és képes lett volna egy amatőrrel szemben megvédeni magát, de egy profi ellen semmi esélye nem lett volna. Maradt tehát a táska.
Aluról lendített, így az első ütés a férfi állát találta telibe, aki felnyögött majd hanyatt esett. Még kétszer suhintott, de már az első ütés is elég lett volna. A férfi eszméletlenül hevert a nyitott ajtóban.
– Rendben – suttogta maga elé. – Kellett neked követni egy ártatlan nőt!
Eszébe jutott az is, hogy a croissant biztos péppé ment, és ettől majdnem elnevette magát.
Tudta, hogy hol parkol a kocsi. Évek óta fizette a garázsdíjat, és évek óta furikázott vele hetente néhány kört a garázson belül, hogy ellenőrizze, minden rendben van-e vele.
A kocsi azonnal indult. A férfi még nem tért magához, amikor kihajtott a szintről. Tudta, hogy ide többé már nem térhet vissza. Sőt, valószínű, hogy az országból is távoznia kell, amint lehet. Túl sok babér itt már nem terem neki. Nem számít. A lényeg, hogy Johannak ne essen baja.
Két órán át autózott a városban, mire megbizonyosodott arról, hogy senki sem követi. Ekkor indult csak el a találkahely felé.
Az utca zajos volt. Johann ezt a helyet vélte a legbiztonságosabbnak. Márpedig Johann szava szent. A vásárlóutca este nyolckor az év minden napján zsúfolásig meg volt tömve emberekkel. Kétszer sétált el az utca közepén álldogáló szobor mellett, mely előtt soha nem fogytak el a fényképezkedő turisták. Végül megállt a bronzalakkal szembeni kirakat előtt.
– Nem követték? – szólalt meg mellette Johann.
Megrezzent a hang hallátán. Két éve nem hallotta.
– De, csak leráztam őket.
– Helyes. Engem is követtek. Talán pár percünk van csak, és mennem kell.
– Rendben – bólintott. Nem nézett a férfira, de szeme sarkából látta, hogy Johann egy könyvet vesz elő a táskájából.
– Emlékszik, amikor elmentem magához? – kérdezte a férfi.
– Igen.
– Adott nekem gesztenyés, mákos tortát.
– Igen. Ízlett magának, ha jól emlékszem.
– Jól emlékszik. Lediktálná a receptet?
– Tessék?!
– Mondja gyorsan! Pár percünk van csak.
– De…
– Mi de? Mondja már! Két éve azt érzem a számban. Tehát?
Megtántorodott. Mégis mit képzel ez a…
– Liszt, gondolom, kell hozzá. Vagy nem?
Megrökönyödve nézett a férfira, aki csillogó szemmel nézett vissza rá. Kezében egy jegyzetfüzet és egy toll volt.
Nem tehetett róla, elnevette magát, majd diktálni kezdett: – De kell. Fél kiló liszt, fél liter tej….