Adèle

Émile és Maurice kisétáltak a torony alá.
– Mit keresünk itt? – dörmögte bosszúsan Émile.
Bőven éjfél után járt az idő. A Mars-mezőn senki sem járt. Párizs karácsonykor mindig szép volt, de most különösen annak tetszett. A munkálatok két napra szüneteltek, a torony ég felé törő tüskéi némán éreztették mindenkivel, hogy a mű lassan bevégeztetik, az alkotók pedig ünnepelni fognak.
– Nézd! Az átívelő elemek még nincsenek fent – mutatott Maurice a magasba. – Talán hétfőn már megkezdik a traverzt.
Émile hümmögött valamit.
– Ugyan már, Émile! Ne duzzogj! A gyerek jól viselkedik, kéne neki valami ajándék, nem gondolod? – csapta hátba Maurice barátját.
Keménykalapjuk alatt minkét férfi fázott. A vendéglő melege lassan elszivárgott belőlük. A Szajna felől hideg fuvallat érte el őket. Émile reszketni kezdett, de állta a szelet. Körülöttük az épülő torony beépítésre váró elemei várakoztak, mint halszálkák a tányér szélén.
– Milyen ajándékot? – kérdezte dideregve. – Legalább egy kis abszintot hozhattunk volna.
– Ami karácsonyra illik egy gyereknek – vigyorodott el Maurice. – Kaphatna valami titkos ajándékot!
– Te miről beszélsz?
Maurice nem válaszolt, de felöltője alól előkerült egy aranyszínű fémlap.
– Ez mi? – kérdezte Maurice. Most mutatott először érdeklődést érkeztük óta.
– Ez, barátom, egy ajándék a gyereknek. Végül is karácsony van.
– Milyen ajándék?
– Apró, de fontos ajándék. A kölyök nevet kap.
– Te miről beszélsz – nevetett fel Émile.
– Arról, hogy szegény árvának eddig nem volt neve. Hát most kap egyet. Hivatalosan, végérvényesen.
– Maurice, úgy tudom, hogy van neki neve: Eiffel torony.
– Nem, barátom, rosszul tudod – ingatta fejét, Maurice, és felmászott az egyik szegecses halszálkára. – Ennek a kis szerencsétlen kölyöknek soha nem volt hivatalos névadója. Soha. Árva, mint egy fészkéből kiesett fióka. De ezen most segítünk – jönnél már, vagy nekem kell téged felhurcolnom ide?
Émile nagyot sóhajtott, de fele annyira sem volt rossz kedve, mint pár perccel korábban. Ő is mászni kezdett. Amikor Maurice mellé ért, újabb fuvallat kapta el őket, és Émile kalapja megadta magát az erőszaknak.
– Így a jó! – kiáltotta Maurice, és saját kalapját is feldobta a szélbe.
– Te bolond vagy! – szögezte le Émile.
– Lehet. Azonban én most, ebben a szent pillanatban, karácsonyi ajándékként nevet adok ennek a lányak.
– Milyen nevet?
– Arra gondoltam, hogy legyen Adèle.
Émile mereven bámult barátjára.
– Nem jó? Mármint, hogy a kedvesed után…? – kérdezte félve Maurice.
Émile megrázta a fejét, és átölelte barátját.
– Akkor jó? – kérdezte Maurice.
– Hülye!
– Tehát jó! Remek – bontakozott ki az ölelésből Maurice. – Jó így? – kérdezte Maurice, és a sárgán csillogó lapocskát barátja orra alá tolta.

EME TORONY ELIDEGENÍTHETETLEN, HIVATALOS NEVE: ADÈLE
NÉVADÓ SZÜLŐK: MAURICE KOECHLIN és ÉMILE NOUGUIER
1888. DECEMBER 25.

Émile könnyes szemmel bólintott. Maurice is bólintott, és a lapot a harmadik emeleti kezdőív fő traverzgerendájának résébe tolta, melybe úgy illeszkedett, mintha oda tervezték volna. Tulajdonképpen oda is tervezték.
– Tehát! – kiáltott fel Maurice. – Ezennel én, Maurice Koechlin apa, és a jelenlévő Émile Nouguier, szintén apa, eme ifjú hölgyet visszavonhatatlanul és örökre elkeresztelem Adèlenek. A név nem vonható vissza, bármilyen utólagos elnevezés semmisnek és érvénytelennek tekintendő. Továbbá. Adèle köteles nevének titkát megőrizni legalább kétszáz…
– Hét! – hördült fel Émile.
– Ja, nem, tehát négyszáz évig, mely idő leteltével árulhatja csak el azt bárkinek. Vive Adèle! Vive! Vive! Vive!
Az utolsó szavakat már Émile is hangosan kiabálta. Az éljenzés felszállt egészen az első emeletig, onnan pedig elfújta a Szajna felől kerekedő szél.
*
Az világhíres Eiffel tornyot, mely nem csak Párizs, de az egész világ ikonikus épületévé vált valójában az Eiffel vállalat két mérnöke Maurice Koechlin és Émile Nouguier tervezte. Az ötletet eleinte Eiffel nem tartotta érdemlegesnek, de végül mégis elfogadta, sőt hamarosan meg is vásárolta tőlük a szabadalmat, és csak ezt követően kezdett gazdát keresni a toronynak. Elsőként Barcelona polgármesterét kereste fel, aki elutasította. Ezt követően hatalmas pénzeket költött reklámra és PR kiadásokra, melynek nyomán végül Párizs befogadta a tervet, és megkezdődött az akkor már “Eiffel” torony építése.