Az iroda zárva volt, amikor megérkezett. Leült a szemközti kávéház teraszára és várt. Olvasni akart, de képtelen volt odafigyelni, így csak hagyta, hogy teljen az idő. Néha eszébe jutott, hogy ez az egész baromság, hogy ennyi pénzt elkölteni ilyen hülyeségre kész pazarlás, de a gondolatok elszálltak, és maradt az izgalom.
Hamarosan már ott lesz. Benne a közepében. Nem lesz kecmec, élőben beszél velük, bőrén érzi majd a perzselő indulatokat, a harc előtti feszült légkört. Aki nem vállalkozik ilyesmire, az nem mondhatja el magáról, hogy „igen, én tudom, milyen volt ott, ahol az üknagyi élt és harcolt”.
Végül kinyitott az iroda. Az önműködő rolók megmozdultak, ezer led fénye kelt életre.
– Na, akkor gyerünk! – hörpintette fel a maradék feketét.
– Már vártuk – mosolyodott el a pultos kislány.
„Vártál a frászt! Fél órája még otthon szöszmötöltél a sminkeddel”. Visszamosolygott a lányra, de nem szólalt meg.
– Elsőként fussunk végig gyorsan a hivatalos kérdéseken.
– Fussunk!
A lány egy formanyomtatványt pöccintett kettejük közé. Bár jól látta a szöveget, a lány mégis olvasni kezdett.
– Akkor tehát ön, Kirfelder Teodóra?
– Az bizony én vagyok.
– Remek. Ezennel kijelenti, hogy az éves utazási keretét nálunk szeretné felhasználni?
– Kijelentem.
– Kijelenti, hogy az időutazás minden szabályával tisztában van, arról oktatást kapott?
„Édesem, én már akkor időutaztam, amikor te még ki sem tudtad mondani ezt a szót.”
– Kijelentem.
– Szupi! Tisztában van azzal, hogy a választott idő és hely a „katasztrófaturizmus” C kategóriájába tartozik, és ennek következtében esetlegesen ki lesz téve fizikai és pszichikai sérüléseket okozó hatásoknak?
– Tisztában vagyok.
A lány lapozott. – Aha! Ez is szupi! Akkor már csak be kell fizetni…
– Már befizettem.
A lány zavartan pöckölgette a keresőmezőket egy ideig.
– Ja, igen… Akkor tessék ott várni – mutatott egy fal mellett álló fotelre. – Hamarosan jön egy munkatársunk, aki felkészíti az útra.
„Mert már nagyon vártatok rám, ugye?”, gondolta, de ismét nem mondott semmit. Nem érdemes. A városban csak ez a cég foglalkozott „katasztrófaturizmussal”. Jobb volt nem felbőszíteni őket, mert akkor utazhat egy órát a vasúton, hogy egy hasonló irodában kössön ki.
Tíz perc múlva egy idősebb férfi tépte fel az ajtót.
– Annyira, de annyira sajnálom! – futott oda hozzá. A kezét nyújtotta. – Ezer bocsánat. Egy párt készítettem fel a hetvenedik kerületben, és egyszerűen nem vergődtem velük zöld ágra. Soha többé nem megyek házhoz. Soha többé!
A férfi idegesen simította át gyérülő, ősz hajszálait. – Mikor utazik?
– Ezt maga kérdezi? – nézett rá megdöbbenve Teodóra.
– Ki más?
– Azt hittem, hogy maga szakértő, én pedig az, aki utazni fog.
– Most mit pattog itt?
Teodóra megrökönyödve tátotta ki a száját, hogy mondjon valamit, de képtelen volt kinyögni bármit is.
– Na, mi van, mama?
– Mama? Hogy beszél maga velem?
– Maga libsi, ugye? – húzta el a száját a férfi. Undor áradt belőle.
– Az mi a jófene?
– Biztos az. Azok kérnek ki mindent magunknak. Nem bírják a nevelést.
– Azt kérdeztem, hogy mi az a „libsi”.
– Tetteti, ugye?
– Mi van? Vagyis… Tudja, mit? Nem érdekel. Én megyek innen. És fel fogom jelenteni magát.
– Akkor náci. – A férfi köpött egyet. – Jó, hogy nem akar lelőni.
– Mi az a náci? Honnan vesz ilyen szavakat?
– Szivárványos mi? A nőket szereti, mi?
– De hát nő vagyok! Persze, hogy szeretem őket.
– Pfúj! Kikezdte az asszisztensemet? Micike! Magára mászott? – nézett a pult mögött álló lányra az öreg.
– Nem. Azt hiszem nem – csipogta a lány.
– Hát helyes. És miért nem kezdett ki vele?
– Tessék? – hüledezett Teodóra.
– Azt kérdeztem, hogy miért nem kezdett ki vele. Talán csúnya?
– Nem. Dehogy. Én nem mondtam ilyet.
– Adjon neki egy csókot!
A lány sikkantott egyet, de nem mozdult.
– Jesszusom, nem adok!
– De adjon!
– Jöjjön már, Teodóra, egy csók nem nagy ügy! – tárta szét kezét a lány.
– Mondtam, hogy nem adok. Minek képzel maga engem?
– Akkor maga náci.
– Nem tudom, hogy az micsoda.
A férfi felegyenesedett. Hátra tette mindkét kezét, és csendben nézett Teodórára, aki egyre inkább azon a véleményen volt, hogy álmodik.
– Maga szereti a gyerekeket? – kérdezte végül a férfi.
Teodóra nagyot nyelt: – Igen. Azt hiszem.
– Magának nincs gyereke?
Teodóra úgy érezte, hogy vádolják valamivel.
– Nincs – suttogta.
– Szép… És ha lenne, akkor mit tanítana neki?
A férfi hátratett kézzel járkálni kezdett Teodóra előtt.
– Történelemet, matekot, biológiát, irodalmat…
– Történelmet, irodalmat. Jó! – torpant meg a férfi. – Akkor válaszoljon egy kérdésre. Petőfi libsi vagy náci volt?
Teodóra akkorát nyelt, hogy a zajt talán még az utcán is hallották.
– Nem ismerem ezeket a szavakat.
– Attól még el tudja dönteni. Nos? Petőfi…
– Nem ismerem azt az embert.
A férfi megtorpant. Perzselt a tekintete.
– Nem ismeri Petőfit?
– Bocsánat!
– A tizenkilencedik század nagy költője.
– Dehát az majdnem háromszáz éve volt!
– Egy gondolat bánt engemet! – kiáltotta a férfi.
Hosszú csend következett.
– Micsoda? – kérdezte remegő hangon Teodóra.
– Ágyban, párnák közt halni meg.
– Atyaisten! Hova kerültem?
– Na? Libsi? Náci? Döntse el már, hogy melyik oldalon áll!
– És ha egyiken sem?
A pofon élesen csattant Teodóra jobb orcáján.
– OLYAN NINCS! – üvöltötte közvetlen közelről az öreg Teodóra arcába. Fröcsögött a nyála. – VÁLASZTANI KELL!
Teodóra sírva fakadt.
Sűrű csönd következett. A férfi zihálva meredt Teodóra arcába.
– Talán náci…Nem!… libsi…. Nem tudom!
Arcát kezeibe temette. Táskája lecsúszott a földre. Megállíthatatlanul zokogott.
Meleg, atyáskodó kezek fogták meg két vállát.
– Asszonyom! – szólalt meg a férfi kedves, lágy hangon. – Én nem ajánlom ezt az utat magának. Befizette, tudom, és nincs jogom megakadályozni, de higgye el, nem magának való hely az, és nem magának való idő. Pont a harcok előtt pár nappal? Egy óráig sem bírná. Hogy képzelte?
– Az ükmamám is ott…
– Felejtse el az ükmamát! Felejtse el az egészet! Sokkal biztonságosabb útjaink is vannak a brossúrában. Jöjjön, átnézzük az egészet alaposan.
– Mi? – nézett fel könnyes szemmel Teodóra. – Én oda akarok…
– Ne akarjon! Kegyetlen hely.
– Akkor is! Meg kell nézzem! – állt fel Teodóra. Potyogtak a könnyei, úgy kapta fel táskáját a földről. – Menni akarok.
– Asszonyom…
– Oda akarok menni. A harcok előtt egy nappal akarok megjelenni.
A férfi lassan megrázta fejét. A lányra pillantott. – Micike, a hölgy aláírta a nyilatkozatot?
– Alá – bólintott a lány. Meg volt szeppenve.
– Igen, aláírtam – lépett a pulthoz a nő. – Mit kell tennem?
A férfi némán mutatott az pult melletti ajtó felé. Teodóra letörölte a könnyeit, és határozott léptekkel jutott el az ajtóig.
– Látnom kell – fordult a férfi felé.
– Biztos?
– Biztos.
– De lehet, hogy nem jön vissza.
– Látnom kell – mondta a nő, és kinyitotta az ajtót.
Bent két laborköpenyes technikus várta.
– Nos? Utazunk? – kérdezte az egyik.
– Utazunk – bólintott Teodóra.
– És hová lesz az út? – pillantott az adatlapra, majd füttyentett egyet. – Az igen! Asszonyom, maga nem fél semmitől.
– Látnom kell – válaszolt Teodóra keményen, és belépett az időgépbe.
A technikus a pulthoz fordult, matatott rajta valamit. – És választott már?
– Mármint?
– Libsi vagy náci lesz?
– Majd kialakul! – vont vállat Teoadóra, és becsukta a szemét.
X

Elfelejtetted a jelszavadat?

Légy Közösségi Olvasó!