A SZÁJ megmondta

A kapcsoló a szekrényben lapult, a szekrény kulcsa pedig a zsebében. Ketten mentek be az épületbe. Az előtér csendes volt. Nem véletlenül vártak hajnal háromig. Ilyenkor még a legelvetemültebb enbiánusok is alusznak. Megnézte a kezében villogó kijelzőt. Nem mert megszólalni. Úgy érezte, hogy a hangok összetörnék az éj adta biztonságot, a falak menten megnyílnának, és enbiánusok ezrei kúsznának elő odúikból. A monitor felvillantotta a térképet, melynek nyomán a lépcsőház melletti ajtóra mutatott. Társa biccentéssel nyugtázta az információt, és tette a dolgát: univerzális kulcsot halászott elő a zsebéből, mely halk ciripeléssel kódolta ki a szervízajtó biztonsági rendszerét. A zár kattant, és ők sietve léptek be az ajtón.
– Innen már jobb lesz – szólalt meg a társa. Igaza volt. Innen már tényleg jobb lesz. Az ajtón túl már ők voltak az urak. Egy enbiánus sem jöhetett utánuk megfelelő kód nélkül.
Elindultak a halvány szervízfényekkel megvilágított folyosón.
Hamarosan túl leszünk rajta, futott át fején a gondolat. Nagyot sóhajtott. Elképzelte, ahogy a feje fölött enbiánusok ezrei alusszák édesded álmaikat. Egyikük-másikuk horkol. Sőt, a legtöbbjük horkol. Mindig is utálta azokat, akik horkolnak álmukban. Nemtörődöm, érzéketlen embereknek tartotta mindet, akik nem tisztelik mások nyugalmát. Nem csoda, hogy gyűlölte az enbiánusokat, akik közül – a statisztika szerint – alig volt olyan, aki ne horkolt volna álmában. Csoda, hogy nem zengett tőlük a ház. Megállt.
– Mi van? – torpant meg mögötte a társa. Öreg róka volt. Nem sok vizet zavart.
– Csend!
Fülelt. Talán a hangszigetelt beton ellenére is idehallani a horkolást. Igen. Mintha mélyen, monoton módon valóban zúgna az épület.
– Hallod? – nézett az öregre.
– Mit?
– Horkolnak.
– Ez a lift-generátor.
– Nem! Az mélyebben szól – válaszolta határozottan, és választ nem várva indult tovább.
Gyorsan kell cselekedniük. Amint felfedezik a lekapcsolást, kitör a pánik, és persze keresni kezdik a hiba okát. Befejezik undorító horkolásukat, életre kelnek, majd zavaros malacarccal kirajzanak lukaikból. De nem szabad lebecsülni őket. Az nagy hibát követ el, aki akár egy enbiánust is semminek néz. És mégis, sokan követik el ezt a hibát. Aztán már késő a megbánás, a baj megesett. Mert aki egy enbiánus csapdájába esik, azzal bármi megtörténhet. Nem egy olyan esetről hallott, amikor egy normális gondolkodású, megbízható igaz ember vált szennyé, kiégett, nyomorult enbiánussá. Mert ezek úgy terjesztik a kórt, mint régen patkányok a leprát. Elég, ha néhány mondatot suttog a füledbe egy enbiánus, és máris fertőzötté váltál. Hányszor hívta fel erre mindenki figyelmét a SZÁJ? Ezerszer. De mindhiába. Mert az ember akaratlanul is nyílt, őszinte és kedves. Így van megszerkesztve. Elfelejti az intelmeket, és odafordul, ha szólnak hozzá. De akkor már késő! Az enbiánus suttog és fertőz. Persze gondolatokkal, de azok a legveszélyesebb dolgok. Veszélyesebbek egy sokkolónál, egy baltánál is. Ezt is mondta a SZÁJ: „Óvakodj minden enbiánus gondolattól, mert romlottá válsz!”. Márpedig csak egy ostoba ember akar romlott lenni.
A folyosó végén állt a kapcsolóterem. Benyitottak.
Az épület szervízszobája érzékelte a jelenlétüket, és felkapcsolta a világítást. A konzolhoz lépett. Gyorsan átfutotta a statisztikát. Igen. Ebben a fészekben ezerkétszáz enbiánus odú van. Ez legalább dupla annyi enbiánust jelent. És ezeddig nem történt semmi, de semmi az ügyükben. A SZÁJ eddig jóságos volt, de mindennek van határa. Az, aki nem képes ellátni társadalmi kötelességét, nem érdemel könnyítést. Aki aláássa a közösség értékeit, az ne várjon könyörületet. Valamit valamiért. Ezt mondta a SZÁJ is. Márpedig a SZÁJnak igaza van. Ezt a vak is láthatja.
– Akkor kezdjük! – mondta, és leült a konzol elé.
Az eljárás egyszerű volt, csak követni kellett a protokollt. Gyorsan járt a keze. Elősként sorra állította készenléti helyzetbe az emeleti állomásokat, majd ugyanezt tette a főelosztókkal is. Öt perc alatt érkezett el az utolsó lépésig, ahol egyetlen kattintás választotta el a lekapcsolástól.
– Akkor ennyi. Én ezt itt bekattintom, és futás – kacsintott társára.
– Te, biztos ez? – kérdezte a másik.
– Biztos. Ezek nem érdemelnek adatot. Örüljenek, hogy az áramot nem kapcsoljuk le. A SZÁJ szerint már az is engedmény, hogy nem zavarjuk el őket. Márpedig a SZÁJ igazat mond.
– A SZÁJ igazat mond – bólintott rá az öreg nem túl meggyőzően.
– Akkor? Kapcsoljam?
Az öreg nem válaszolt, és az így meggyűlő csendben megint hallotta az undorító horkolást.
– Nem igaz, hogy nem hallod, ahogy horkolnak.
– Ez még mindig a generátor – vont vállat az öreg.
– Nem az.
– Szerintem az. Szinuszosan búg.
– Nem! Ez enbiánus hang.
– Nem az.
– Honnan tudod? Mostanában beszéltél enbiánussal, hogy így meg tudod különböztetni?
Az öreg nem válaszolt?
– Beszéltél?
– Kapcsold, azt menjünk!
– Beszéltél?
– Jól van már. Beszéltem eggyel.
Nem jutott szóhoz. Hogyan? Hogy nem vette észre, hogy egy félőrült, nem beszámítható emberrel jött el egy ilyen feladatra? Már az is szerencse, hogy az öreg nem buktatta le az előcsarnokban. Nem kiabálta tele az épületet, hogy az enbiánusok előkússzanak koszos kis odúikból, és suttogjanak neki még annál is koszosabb, fertőző gondolatokat. A SZÁJ megmondta, hogy figyelni kell, hogy ezek csak a rosszat hozzák, hogy mindent felhígítanak, szétrohasztanak, hogy egyetlen szavuk sem igaz, mert a céljuk a halál, céljuk a romlás, céljuk a pusztulás. A SZÁJ megmondta. És ő nem volt elég éber. Egy enbiánussal sétált ma egész nap.
– Most mi van? – kérdezte az öreg.
– Semmi – válaszolta kimérten.
Nem veheti le róla szemét. Egyetlen másodpercre sem. Ha szem elől téveszti, az öreg biztosan leüti. Elég szerszám van nála. Talán a kódolót állította nagyfeszültségre. Igen. Ezért nem adta ki a kezéből. Itt akarja megölni a tett helyszínén. De ebből nem eszik! Védekezni fog. Ütni, ha kell. A SZÁJ megmondta: ezek mind hazugok, ezek mind gyilkosok!
– Kapcsolod, vagy csináljam én? – kérdezte az öreg. Sunyi szavai voltak. Hazug, savas, gonosz baktériumokkal teli szavai voltak.
– Nem! – kiáltott fel. – Én csinálom!
– Mit üvöltesz?
– Nem üvöltök – mondta, és a konzol felé fordult. Az egeret a kikapcsoló gomb fölé helyezte. Egy kattintás, és a ház le lesz választva. Kétezernél is több enbiánus némul el, és veszti erejét. A gondolat kellemes, bizsergető melegséggel árasztotta el. Érezte, ahogy idegrendszerét átitatja a magabiztosság, helyesség hormonális fürdője, az érett, felelős gondolkodással járó biológiai ajándék, mely egyben igazolja azt, hogy a világ jobb lesz, a társadalom szebb és az élet szép. A SZÁJ megmondta: ha úgy cselekszel, ahogy kell, akkor jól érezed majd magad. Igaza volt. A SZÁJnak mindig igaza van.
Kattintott.
A kijelzőn lefutott a parancssor, az al- és főközpontok inaktívvá váltak.
– Igyekezzünk! – mondta és felpattant a székről.
Úgy futott, hogy az öregnek esélye se legyen utolérni.
– Várjál már! – hallotta maga mögött, de nem lassított.
Elérte a csarnokra vezető ajtót. Lassítás nélkül nyitotta ki és futott át az előcsarnokon. A feje fölötti valahányadik emeleten valaki elkiáltotta magát. Mindjárt vége a horkolásnak, barátocskáim!
– Hé! – kiáltott fel az öreg újra a háta mögött. Már ő is a csarnokban volt.
Ahhoz képest, hogy milyen idős, egészen jól bírja a tempót. Fokozta a tempót, és úgy érkezett meg az autóhoz, hogy kezével kellett tompítania a lendületét. Beszállt, bezárta az ajtókat és beindította a motort.
– Ne hülyéskedj már! Mi van veled? – ért oda az öreg is. Szakadt róla a víz. Ilyenek ezek az enbiánusok: izzadékony, szánalmas lények.
– Nyisd ki az ajtót!
– Nem! Te enbiánus lettél – kiáltott vissza.
– Frász lettem.
– De az vagy.
– Te hülye vagy! – csapott a szélvédőre az öreg.
Legszívesebben kiszállt volna, hogy megverje, de ő nem egy állat, mint ezek, ő nem csapkodja egy kocsi szélvédőjét sem.
– Beszéljük meg! – lépet hátra az öreg egy lépést.
– Beszélni? Te beszélni akarsz velem?
– Persze!
Elszörnyedve nézett az öregre. Az enbiánusra, aki a szavaival mérgez, a gondolataival fertőz. A SZÁJ megmondta.
– Majd ha fagy! – kiáltotta és gázt adott.
A kanyarban még látta, amit a házban egyre több lakásban kapcsolják fel a világítást. Néhányan már az utcára is kijöttek. Nem baj. Legalább lesz kivel beszélgetnie az öregnek.
*
“Akik rá tudnak venni, hogy abszurd dolgokban higgy, rá tudnak venni kegyetlenkedésekre is.”
Voltaire /Questions sur les Miracles à M. Claparede, Professeur de Théologie à Genève, par un Proposant: Ou Extrait de Diverses Lettres de M. de Voltaire/