A negyedik út

Marcello elkészült a kiáltvánnyal. Büszke volt a munkájára. Nem volt benne csel, üres frázisok. Nyíltan, bele a közepébe. A nép számít. Csak a nép. Firenze népe mindenek fölött. A város így is lázongott. Büszke emberek társasága, akik nem félnek meghallgatni az igazságot. Ő megírta a beszédet, és büszke volt rá.
A templomnál átvágott a Via del Leonin, és bevetette magát a szemközti szűk utcába. Senkivel sem akart találkozni, míg haza nem ér.
– Mik a hírek, Marcello? – kiabált utána Guido Frescovira.
Próbált úgy tenni, mintha nem hallott volna semmit, de Guido harsány volt, és hangosan tudott fütyülni.
– Sietek! – kiáltotta vissza.
– Mit kiabálsz? – kérdezte Guido vigyorogva. Már mellette állt.
– Guido, sietek – mondta kurtán.
– Nem baj! Hogy áll a beszéd?
Tudhatta volna. Az egész város várta ezt a beszédet, melyben leleplez mindent, melyben pőrén, fehéren és feketén megmutatja ennek a városnak a magasságos nyomorát, bevilágít a palota olyan szobáiba, ahol földi halandó nem járhat, de ahol minden korhad, romlik az aranyfüstbevonat alatt. Mindenki tudta, hogy erre készül, és mindenki erre várt, mert amikor kitálal, akkor jönnek az új idők, a szelek, melyek talán fényesek is lehetnek.
– A beszéd jól áll – bökte ki végül.
– Mutasd!
– Nem! – horkant fel hangosan Marcello.
– De! Mutasd szépen! – erősködött Guido és egy jól irányzott mozdulattal kikapta kezéből a papírtekercset.
– Ne! – kiáltotta Marcello. Félt Guidotól, aki mindig megmondta a magáét, aki mindig mindent jobban tudott.
Guido szótlanul olvasta el a kiáltványt, majd aggódva nézett Marcellora.
– Marcello! Ezt nem mondhatod el.
– Pedig el fogom mondani. Bernardot le kell leplezni.
– Ezt akkor sem mondhatod el. Így nem.
– Mert?
– Mert ezt nem értik meg. Ezek rágalmak. Ez túl durva.
– Mi durva van ezen? Bernardo nem Firenzei és kész. Ezt mindenkinek tudnia kell. Firenze a firenzeieké. És Bernardo hazudik.
Guido újra elolvasta a szöveget. – Legalább ne mondd, hogy hazátlan. Van hazája.
– Spanyolhonban.
– Akkor mondd azt, hogy eltévedt.
– De hát nem tévedt el…
– Figyelj! Egy csomó jelzőt ki kéne húzni.
– Nem húzok!
– De kihúzod!
Egy órán át vitatkoztak. Guido győzött. Mindig ő győz. A szöveg huszonöt jelzővel lett szerényebb.
– És most jó? – nézett barátjára Marcello.
– Most jó! Most pont azt mondtad, amit akartál, de mindenkinek be fogja venni a gyomra.
– Én nem egy emészthető mesét akartam írni…
– Most jó! – vágott közbe Guido. – És hálás leszel nekem, hogy még időben megtaláltalak. Olvasd fel azt a mondatot!
Marcello megköszörülte a torkát, aztán úgy kezdett szavalni, mintha ezren hallgatnák: – „Firenzeiek! Bernardo Tibellini egy idegen. Nem az, akinek mondja magát! Máshonnan jött, nagy ellenségünk szülötte, és nemtelen célok vezérlik!”
– Ez az! Jó lesz! – bólintott Guido.
A Loggia dei Lanzi árkádjai alatt fogták el. A polgárok szeme láttára kísérték be a palotába, melynek fényes csarnokairól akart a nép előtt beszélni, persze most már jelzők nélkül, mert Guido az összest kihúzta a szövegből.
Piero Nicola, a Tízek egyike egy félreeső kis szobában fogadta. Éppen reggelizett. Marcello térde megremegett, amikor meglátta a hajlott hátú, ártatlannak tűnő öreget. Ez az ember egyedül nagyobb hatalommal bírt, mint Velence, pedig Velence erős volt, mint egy oroszlán.
– Na, fiam – nézett fel a kés mögül Nicola, melyről egy méretes sonkaszeletet kapott be éppen.
– Uram…
– Olvasd csak fel az a beszédet.
– De uram, az a népnek szól – tiltakozott Marcello.
– A nép én vagyok.
– Ön nem a nép, uram.
– A nép én vagyok! – zárta le a vitát Piero Nicola.
Remegett kezében a papír, miközben felolvasta a kiáltványt. Ha Piero Nicola a nép, akkor a nép félelmetes egy teremtés. Félelmetesebb, mint azt valaha gondolta volna.
– Aha! – bólintott Nicola és egy újabb sonkaszeletet kapott a szájába. – Kicsit sok benne a fölösleges szó.
– De uram…
– Mondom: sok a szó. A nép nem szereti a sok jelzőt, és kifejezetten utálja a bonyolult szavakat. Ideges lesz tőle.
– Majd a nép eldönti, uram, hogy sok-e benne a szó – válaszolta Marcello.
Össze kell szednie a bátorságát. Ha most nem áll ki az igazság mellett, akkor hogy áll ki a térre, a palota elé?
– Nem – ingatta fejét a Tízek egyike. – A nép soha nem tudja, hogy mi a jó neki. A vezetők dolga, hogy tudják. Márpedig én azt mondom, hogy sok a szó. Húzzon ki párat!
Marcello nem válaszolt.
– Úgy értem, most! – mondta halkan Piero Nicola.
– Nem akarom – válaszolta Marcello. Vigyázott rá, hogy ne remegjen a hangja.
– Na, jó, figyeljen! – sóhajtott Piero Nicola, és eltolta magától a tálat. – Úgy fogalmazok, hogy megértse. Három lehetőség közül választhat. Az első az, hogy kihúz néhány szót, ahogy kértem. Megteszi nekem, a népnek?
Marcello érezte, hogy ruhája gallérján meggyűlik a veríték.
– Melyiket kéne kihúznom?
– Lássuk csak! Adja ide azt a papírt!
Marcello átnyújtotta a javításokkal teli vázlatot. Nicola böngészni kezdte az oldalt. Na, itt van egy jó kis mondat! „Firenzeiek! Bernardo Tibellini egy idegen. Nem az, akinek mondja magát! Máshonnan jött, nagy ellenségünk szülötte, és nemtelen célok vezérlik!” Ebből húzza ki, azt hogy „idegen”, azt, hogy „nem”, és ezt, meg ezt, meg ezeket a szavakat.
– De akkor úgy hangzik a mondat, hogy… – nézett Marcello Piero Nicolára.
– Egyszerű és igaz mondat lett belőle. Olvassa csak fel!
Marcello elfúló hangon olvasni kezdett. A kihagyott szavak helyett nagyokat nyelt haragjában: – Firenzeiek! Bernardo Tibellini az, akinek mondja magát! Jött, és nagy célok vezérlik!
– Ez az! Mennyivel jobb, nem? – csapott az asztalra Piero Nicola. Csillogott a szeme.
– De uram. Ez hazugság. A népnek tudnia kell, hogy…
– A népnek nem kell tudnia semmit – legyintett Nicola.
– Semmit?
– Tudja, mit? Igaza van, barátom. Helyesbítek: a népnek azt kell tudnia, amitől jobban érzi magát.
Marcello alig hitt a szemének, de Pietro Nicola kacsintott egyet.
– És ha az egy szemenszedett hazugság?
– Ha az a javára szolgál, akkor azt kell tudnia.
– Nagyuram, én ezt nem olvasom fel.
– Akkor mit olvas fel?
– Azt, amit megírtam.
– Akkor jön a második lehetőség. Apropó, hogy van a kedves családja?
Csend nehezedett a szobára.
Az öreg folytatta. Úgy csevegett, mintha egy pohár bor mellett beszélgetnének: – Úgy hallom, hogy a kis Beatrice mostanában betegeskedik. A gyerekek a legfontosabbak, ugye? Bár amennyibe mostanában egy orvos kerül, ez már nem csak szülői kérdés, hanem gazdasági is. Az ember szerencsésnek érezheti magát, ha meg tudja fizetni. Porpora doktor jár magukhoz, ugye? Mennyit kér egy kezelésért? Mert ha nincs pénz, akkor nehezebb a gyógyulás. Pláne, ha az embernek huzamosabb ideig el kell hagynia a várost. A család családfő nélkül olyan… mint a Dávid szobor tök nélkül. Magának egyébként tetszik az a szobor? Nem túl szép? A népet szerintem hergeli a szépség. Szerintem ez a Michelangelo eltúlozta a dolgot.
Marcello torka elszorult.
– No? Akkor melyik szavakat hagyja benne?
Nem jött válasz. Marcello kinézett az ablakon. A Piazza della Signorián pezsgett az élet.
– Maga ismeri ezt a Bernardo Tibellinit, akit annyira nem szível? – törte meg a csendet Pietro Nicola.
– Annyit tudok róla, hogy spanyol, és nem Firenzét szolgálja.
– Pedig de! – pattant fel az asztal mellől Nicola és körbesétálta az asztalt. – Bizony, ő Firenze legnagyobb jótevője.
– De hát egy spanyol kém.
– Az csak a látszat. Valójában Bernardo miatt áll még Firenze. Ő tartja a hátán az egész várost. Megállás nélkül dolgozik értünk. Szinte bele is betegszik a munkába. És persze ad és ad. Feláldozta a testvérét, a bátyját, az egész családját, csak hogy megmentsen minket. És mindezt csendben. Álruhában. Szerényen. Végtelenül szerényen. Ezt az ember akarja maga pellengérre állítani.
Marcello tátott szájjal hallgatta Nicolát, aki a szónoklat végén újra leült az asztalhoz.
– Nagyuram! Én ezt nem hiszem.
– Pedig ez a harmadik út. Bernardo útja. És ő mindig megsegíti azokat, akik vele együtt harcolnak Firenzéért. Bernardo Tibellini soha nem hagyja cserben azokat, akik segítik őt, Firenze néma, szerény védelmezőjét.
– Tibellini a nép védelmezője? – suttogta Marcello. Apró mozdulatokkal csóválta a fejét.
– Mi más lenne? Elképesztő sokat tett Firenzéért.
– És erről Firenze tud?
– Elfelejtette? Firenze én vagyok. És én tudom, hogy mit köszönhetek neki.
Marcello az asztalhoz lépett, kezébe vette a papírtekercset.
– Nos, fiam? Melyik út lesz? – kérdezte Pietro Nicola.
Marcello nem válaszolt. Némán gyalogolt le a kapuig a két katona mögött, némán vágott át a Piazza della Signoria zsúfolt tömegén, némán gyalogolt be a Via delle Farine szűk falai közé.
Otthon Mariettát a konyhában találta.
– Mennyire szereted Firenzét, Marietta? – kérdezte falfehér arccal.
Rettegve várta a választ.
*
Május 3. A nemzetközi sajtószabadság napja. 1469. május 3-án született Niccolò Machiavelli. Machiavelli, aki nem csak politikai, de szépírói munkássággal is büszkélkedhetett, 1513-ban írta meg híres művét, a Fejedelmet. Aki nem merült el a mű szépségeiben, úgy hiheti, hogy a szerző a „Cél szentesíti az eszközt” elvével a politikai gátlástalanságot élteti. Ez azonban nem így van. Machiavelli mindig a „jó célt” tartotta a legfontosabbnak. Annyit állított csupán, hogy néha a jót nem makulátlan eszközökkel lehet csak elérni, és ilyenkor azokat kell alkalmazni arra, hogy a jó megvalósulhasson. Aztán telt múlt az idő, a gondolatból kimaradt a jó cél, de a nem makulátlan eszközök bátor használata valahogy nem kopott ki a gyakorlatból. Ez van. Ilyenek vagyunk.