A boldogság két útja

Kiállt a verandára. Az óceán egész nap háborgott. Harcolni kéne. Ez a gondolat jutott eszébe. Harcolni kéne, harcolni kéne. A billiárd is harc. Este talán Ciprianival lejátszik egy partit. Egy műháborút, hamis ütközettel. Persze, hiszen az nem harc, hanem játék. A harcban valódi tétek vannak, igazi veszteség.
Nagyot sóhajtott.
Ez hiányzik. A harc.
Cipriani lépett a teraszra. Egy üveg bort hozott.
– Felség!
– Add csak ide!
Cipriani töltött.
– Magadnak is – mondta az inasnak.
– Nincs pohár, felség!
– Akkor hozzál! Vagy én hozzak?
Az inas letette a tálcát, és eltűnt az ajtóban.
Harcolni kéne, jutott eszébe immár harmadszor a gondolat. A harc maga az élet. A tigris is harcol, a sasok is, és az emberek is. Ő pedig harcos volt.
Cipriani újra megjelent, töltött magának. Az óceán felől hideg szél ért el hozzájuk.
– Felség!
Hátranézett. Cipriani megemelte poharát. Viszonozta a köszöntést, de még nem ivott.
– Mondd, Cipriani, te boldog vagy?
– Nem tudom, hogy az mit jelent.
– Azt hiszem, kétféle boldogság van.
– Azt nem tudtam.
– Én sem. Most jöttem rá.
– Az egyik boldogság az, amikor rájössz, hogy nem vagy önmagad. Hogy független vagy attól, amit tettél, amit teszel vagy tenni fogsz. Hogy mindez körítés, csak sallang, semmi más. Amikor kiderül, hogy mindez csak egy nagy semmi – mutatott előre az acélszürke háborgó óceán felé.
– Értem uram.
– Nem hiszem, Cipriani, nem hiszem. Tudod, hogy lehet elérni ezt az állapotot?
– Nem, felség – válaszolta az inas.
Nem mert inni, míg a gazdája nem kortyolt bele a borába.
– Úgy, hogy hirtelen értelmetlenné válik minden. Azok jutnak el ide, akik soha nem értek el semmit, vagy éppen mindent elértek, és ezért vált értelmetlenné az életük. Megértik, hogy a cselekvés csak színház, és maga az élet az, ami számít csupán. Kevesen vannak ilyenek.
A feltámadt szél bevágta a villa egyik ablakát. Összerezzent a zajra. Vihar lesz.
– Felség!
– Tessék, Cipriani.
– Ön megértette, hogy csak az élet számít? – kérdezte az inas.
– Én? Nem. Csak olvastam róla.
A villához vezető úton egy lovaskocsi kaptatott felfelé. A Liverpool Fényén érkező szállítmányt hozta fel a villához.
– És tudod, hogy melyik a másik boldogság, Cipriani?
– Nem tudom, felség.
– A másik boldogság azoké, akik úgy éltek, mint te meg én. Az a hétköznapi emberek boldogsága.
– Uram, ön minden, csak nem hétköznapi.
– Pont olyan vagyok, mint te. Élünk bele az életbe. És akkor vagyunk boldogok, ha azt érezzük, hogy van értelme az életnek, hogy azt tesszük, amit tenni akarunk, hogy boldogan elmerülünk a harcba.
A szekér bevette az utolsó kanyart a villa előtt. Ponyváját kegyetlenül rázta az óceáni szél.
– És tudod, hogy mikor boldogtalan az ember?
– Nem, felség.
– Aki meglátta, hogy az élet a cselekedeteken túl van, az akkor boldogtalan, ha ezt elfelejti. Ha belemerül megint az életbe, és az elsodorja, mint egy faágat a folyó. De az, Cipriani, aki mindig is az élet sűrűjében találta meg a boldogságot, éppen akkor lesz boldogtalan, ha nem teheti azt, ami életben tartotta, ha nem merülhet el abban, ami őt azzá tette, aki. Érted ezt? Kész ördöglakat. Kinyithatatlan.
– Nem értem, uram.
– Vegyünk engem. Az a helyzet, Cipriani, hogy én boldogtalan vagyok. Jól tudod, hogy miért. Mert egész életemben a tettek vezéreltek. A csaták, a harc, a győzelem. Ha újra boldog akarok lenni valaha is, akkor újra harcolnom kell, újra csatába kell állnom, és hóditanom kell, mert számomra ez a boldogság, de ezek ott – észak felé intett, éppen oda, ahol a vihar készülődött – mindezt elvették tőlem. Ezért vagyok boldogtalan. Pedig boldog lehetnék a másik úton. Csak fel kéne fognom, hogy mindez nem számított semmit, a megnyert csaták, a meghódított terültek nem számítanak, hogy nem ez az élet értelme, hogy a cselekedeteim, mindaz, amit elértem csupán díszlet, lényegtelen aranyfüst.
– Felség, az ön élete minden csak nem lényegtelen – mondta Cipriani határozott, már-már felháborodott hangon.
– Ugye?
– Igen, felség! Nincs ember a földön, aki ezt vitatná.
– Az a baj, hogy én is így érzem. De akkor marad nekem a kettes számú boldogság, hiszen amíg nem látom lényegtelennek az életem, addig nem lehetek a másik módon boldog. Tehát vagy újra harcba szállok, vagy lemondok a boldogságomról végleg.
– Ne tegye, uram! A politika változik. Hírek jönnek a kontinensről.
– És te? – kérdezte az inast, mintha meg sem hallotta volna a szavait.
– Parancsoljon, uram?
– Te boldog vagy? Megértetted, hogy az emberi élet viszontagságos útja csupán árnyjáték magához az élethez képest?
– Nem uram.
– Akkor te is olyan vagy, mint én.
A szekér ponyvája megadta magát a viharnak és darabokra szakadt a szélben. A villa egyik ablaka darabokra tört.
– Soha nem leszek olyan, mint felség.
– Nem, persze. És mondd, Cipriani, te boldog vagy?
– Uram, ha nekünk az adatik meg, hogy addig legyünk boldogok, amíg azt tesszük, ami örömet ad, akkor boldog vagyok. Mindig is felségedet szerettem szolgálni, és lám, most is ezt teszem.
– Jó neked! – bólintott a válaszra, majd felnevetett azon, amit mondott. – Tudod, Cipriani, nekem a harc lenne a boldogságom, de arról le kell mondanom.
– Ne adja fel, uram!
A szekér felért. A kocsis káromkodva hajtotta át lovait a villa előtti téren.
– Nem rajtam múlik, Cipriani. A boldogságom nem rajtam múlik, hanem a lehetőségeken. Ez ennek az boldogságnak a hátulütője.
Elhallgatott. A vihar elérte a sziget északi csücskét.
– Igyál a boldogságodra, Cipiriani. Én nem iszom az enyémre.
Az inas felhajtotta a kupát, ő pedig kiöntötte borát a veranda előtti fűre. Nem baj, gondolta, kell ennyi a keserűségnek. Este billiárdoznak, és akkor majd maga felé dönti meg a poharat.
– Cipriani! – szólt az inas után. – Most irigyellek.
– Ne tegye, uram.
– Én akkor is irigyellek. Bárcsak senki lehetnék semmi célokkal, hogy életem végéig boldogságban élhessek.
– Felség, ne mondjon ilyeneket!
– Pedig komolyan gondolom.
És abban a pillanatban komolyan gondolta.
– Szeretnék így meghalni. Boldogan, mint te. És mindegy, hogy mi az, ami boldoggá tesz.
– Soha nem fog meghalni, felség, vigyázok magára.
– Az jó, Cipriani, az jó.
A vihar elérte a villát. Behúzódtak a verandáról.
*
1821. május 5-én halt meg Bonaparte Napóleon Szent Ilona-szigeti száműzetésében. 52 éves volt. Bár nem eldöntött tény, de nagy valószínűséggel arzénnel mérgezték meg apránként. Ezt erősíti meg az a tény is, hogy ciprusi szolgája, Cipriani mérgezett bort ivott, melybe belehalt. Ezt követően Napóleon meg volt győződve arról, hogy mérgezik. Valószínűleg igaza is volt.
Bonaparte Napóleon több, mint 60 ütközetben és csatában vett részt, vagyis többen, mint Nagy Sándor, Hannibál és Julius Caesar együttvéve. Élete a hódítás volt, és bár hatalmas ujjlenyomatot
hagyott hátra a világ történelmén, valószínűleg boldogtalanul halt meg.