Beült az értekezletre. A kollégák már felkészültek a hétfő délelőtti borzalmakra, amikor a világon mindenki – különösen a főnökök – meg akarják osztani azt, ami a hétvégen beléjük szorult. És sok minden szorult beéljük az már biztos. Mély levegőt vett, és maga elé tolt egy céges irattömböt, hátha valamit fel kell majd jegyzetelnie. Tapasztalatból tudta, hogy szinte soha nem történik ilyesmi, de persze nem lehet tudni. A hétfő ördöge nem alszik. Nem. Az beszél. Megkezdődött a szeánsz. Felvezették az újdonságokat, ennek volt némi értelme. A legtöbbje ésszerűtlen volt és ostoba, de legalább tényleg új. Megpróbált odafigyelni és valamennyire sikerült is. Egyszer majdnem úgy érezte, hogy talán le kéne írnia valamit, és nem alibiből, hanem mert tényleg fontos lehet, de aztán meggondolta magát. Amit most hallott, az ötven módon fog eljutni hozzá még a mai napon. Ki az a féleszű, aki az e-mailek és emlékeztetők világában úgy véli, hogy az élőszereplős értekezleteknek még van létjogosultsága? Mindegy. Tűrt, és várta a pillanatot. Már érezte a közeledtét. Mindig ugyanakkor jött és mindig ugyanúgy. A jelek egyérteleműek voltak. A világ ködössé vált, kissé hullámzott a kép, majd egyetlen pillanat alatt történt minden. Mélyet sóhajtott, de nem hangosan. Nem tudta eldönteni, hogy miért ő, és miért éppen hétfő reggel nyolc harminc és fél tíz között történik meg vele a dolog. Talán valami kiváltság volt. Talán átok. Mert persze ha ki tudná használni, akkor király lehetne. Hogy miként, azt még nem tudta megmondani, de hogy kidolgozott volna valami csodás módszert, az biztos. De így. Most tényleg, mit kezdjen vele? Érezte, hogy felidegesíti magát, ami nem tesz jót az értekezletnek, mert annál keservesebben telik. Az órájára nézett. Éppen kilenc volt. Fél órája zajlik az értelmetlenség. Megpróbált odafigyelni, hogy miről folyik a diskurzus. Ahogy sejtette. Már a mentális szado-mazo szakasz elején jártak, ahol a kényszeresen beszélni vágyó kollégák elmondták, hogy mi miért nem jó, mi fáj nekik, mi az, ami miatt nem lehet megtenni valamit, aminek egyébként nincs is értelme. És csak mondták és mondták annak az egyértelmű és módosíthatatlan tudásnak a birtokában, hogy az ég világon semmi sem történik majd a szavaik nyomán, semmi sem fog megváltozni, mert az ő hangjuk a légyfingnál is halkabb, és ezért mindez csupán nyafogás, nyávogás, falra hányt borsó, a semminél is kevesebb, melynek egyetlen egy értelme van: mások hallják, hogy valaki nyűglődik. Gyűlölte az értelmetlenséget, márpedig ez egy ego által elkövetett százkarátos időgyilkosság volt, semmi más. Belemélyedt szomszédjának fájdalmas mondataiba, aki éppen azt ecsetelte, hogy milyen rossz rendszert követnek éppen, ahelyett, hogy….
Megtörtént.
Megint és megint ugyanúgy. Semmi változás. Ahogy az lenni szokott. Lopva az órájára pillantott. Kilenc negyvenöt. Tehát negyvenöt perc. Negyven öt perc!!! Alig láthatóan megcsóválta a fejét, és halványan elmosolyodott. Vajon miért ő, és mit lehetne ezzel kezdeni? Mielőtt belemerült volna a válaszba, az értekezletnek hirtelen vége szakadt. A főnöknek mennie kellett valahova, a többiekből pedig elfogyott a panaszkodáshoz szükséges hangulat. Felállt. Újra az órájára nézett. Negyvenöt perc. Ennyit ugrott előre az időbe. Ha ezt valahogy ki tudná használni! Még az asztalához leülve is ezen morfondírozott. Aztán elsodorta a munka és különleges időutazásának kérdése újra háttérbe szorult.
*
December 8. „Tegyél úgy, mintha időutazó volnál” nap.
