A kertészek délutánig tették a dolgukat. Prudencia Jónással beszélgetett. Teendője nem sok volt. Inkább érezte magát díszletnek, mintsem résztvevőnek. Többnyire Jónással beszélgetett. A bokrok áttelepítése jó ütemben zajlott. Delila gyakorlottan irányította a csapatot, és csak néha kért segítséget az apjától.

– Miért adta be ide Delilát? – kérdezte Prudencia, miközben a fölötte rohanó felhőket nézte.

– Ezt hogy érti?

– A 23-asba? Már elnézést, hogy én, mint tanár mondom, de azért ennél szerintem vannak jobb iskolák is. Delila értelmes, okos lánynak tűnik, és nem is sportoló.

– Szaki lesz – biccentett Jónás és egy ideig nem válaszolt. – Tudja, nincs sok pénzünk. Talán ki tudnánk szorítani annyit, hogy egy jobb iskolába járassuk, de úgy döntöttünk, hogy nem ezt az utat választjuk. Annyink soha nem lesz, hogy egy igazán jóba járjon, ahol még van oktatás, már elnézést, hogy… – Prudencia legyintett. – Viszont átértékeltük a dolgokat és úgy döntöttünk, hogy itt megkapja, ami neki kell. Mármint a kertet. Messze itt van a legnagyobb park közel s távol. Itt aztán megtanulhatja a szakmát.

– Tőlem biztosan nem.

– Tőlem tanulja, otthon. Ez a mi menekülőutunk. Az iskola csak díszlet. Kihozzuk belőle azt, amit lehet. Aztán majd elmegy valahova, ahol papírt is kap hozzá. Az persze majd sokba fog kerülni, de már gyűjtünk rá.

– És a többiek?

Jónás vállat vont.

– Mindenki a maga gyerekének a kovácsa, ha élhetek ilyen képzavarral. Őket sem hajtom el, de a legtöbbnek semmi esélye. Persze lesz majd érettségije mindegyiknek, hiszen azt már mindenkinek kötelező adni.

– Azért még nem tartunk ott – szólt közbe Prudencia.

A férfi jóízű nevetése egészen a gyerekekig elhallatszott.

– Maga még nagyon kezdő itt. Higgye el, itt mindenki végezni fog. Akkor is, írni és olvasni sem tud. Akkor is, ha teljesen hülye, már elnézést, a kifejezésért. A 23-as, mint a többi iskola a közelben, csak egy statisztikagyár. Senkit sem érdekelnek az eredmények. Senkit nem érdekel, hogy mi lesz belőlük. A lényeg, hogy a gyerekek megakadás nélkül menjenek át a rendszer belein, mint valami híg fos. Nem hiszem el, hogy ezt eddig nem vette észre.

– Én nem… – hebegte Prudencia a szó hallatán, majd tartott egy kis szünetet, míg összeszedte a gondolatait. – Én nem tartom a lányát híg székeltnek.

– Fost mondtam.

– Annak sem. És a többieket sem.

– Pedig azok. Az iskola szerint azok. És ezt minden szülő tudja, akit érdekel a gyereke sorsa.

– És?

– Mi és? Azt kérdezi, hogy mit tesznek ellene? Semmit. Mit tehetnének? Nincs más választásuk. Ide nem járnak olyanok, akik megengedhetnék maguknak a magániskolát. Nincs más, viszont ez kötelező. Szóval beadják a gyereket és reménykednek, miközben valahogy megoldják a helyzetet, mint mi Delilával. Nem egy szülő visz hétvégeken vagy délutánonként szakoktatást, hogy legalább azt az egyet megtanulják itt bent, amit ők tudnak. Én nem vállaltam. Nem vagyok híve az ingyenmunkának. És persze ott vannak azok, akiket ez az egész nem érdekel. Akiknek teljesen mindegy, hogy a gyerek tanul-e vagy sem. Az elején bemennek, a végén kijönnek. A dolog le van tudva, legalább nincs otthon a kölyök. Hogy mit szed magára útközben, az nem érdekli őket. Éppen számukra van kitalálva ez az iskola.

– Úgy beszél, mint egy tanár.

– Úgy beszélek, mint akit érdekel a saját gyereke.

– Mindenkit érdekel a saját gyereke.

– De nem mindenkit érdekel, hogy mi történik vele az iskolában. A lényeg, hogy ne legyen vele gond. És hát… nincs is. Szóval minden rendben – kuncogott egyet Jónás.

– Engem érdekel.

– Örülök neki. Ezek szerint még bírja a senkiföldjét.

– Senkiföldje?

– Persze. A tanárok ott vannak. Az egyik lövészárokból azok lőnek magukra, akik működtetik ezt a háborút, hogy tegyék dolgukat, és lelövik magukat, ha visszavonulnának, szemből pedig lő az ellenség: a közöny, a nemtörődömség, az elvárás, a tudatlanság. Pontosan ezért nem leszek soha a bajtársa. Engem csak Delila érdekel, senki más. Még maga is csak addig, míg a lányom ide jár. Aztán mi elvonulunk. Már elnézést a cserbenhagyásért. Ez mostanában egy ilyen világ. Mindenki a sajátjaiért küzd, mert nem tehet mást. Így vannak leosztva a lapok.

Prudencia a férfi szemébe nézett. Jónás bocsánatkérőn mosolygott rá: – Még mindig leléphet.

– Maga nem ismer engem – mosolygott vissza rá Prudencia.

– Ez igaz – bólintott a férfi komolyan. – Lassan lejár az idő – tette hozzá, és elfüttyentette magát.

A gyerekek befejezték a munkát és egy csapatba gyűltek össze a kiásott bokrok gödreinél. Most bombatölcséreknek látta azokat Prudencia, és a hátában érezte a rászegeződő gépfegyvert.

/

A maszkos nő a nyitott ajtóban várta. Prudencia elbúcsúzott a gyerekektől, majd követte a nőt a lifthez, ahova már egyedül szállt be.

Lent nagy volt az élet. Kollégák nevetgéltek hangosan. A legtöbb ajtó tárva nyitva állt. Prudencia hirtelen újra a kamaszkori kollégiumában érezte magát, és az érzés felhőtlenné varázsolta a jelent.

– Helló, Prudencia! – intett felé Oliver, aki Kaspar társaságában ücsörgött egy a folyosó közepére kitett asztalnál. Némi tea, bor és sajt segítette a hangulatot. – Kérsz valamit? A bor finom. Kaspar hozta.

– Ti már most alkoholisták vagytok, én pedig elindultam felétek – nevetett fel Prudencia.

– Ezt már megbeszéltük. Alkoholisták azok lesznek, akik már nem tudnak hova menekülni. Mi tudunk. Ott van a cinizmus és a beletörődés. Mindkettő az alkoholizmus előtt van, szóval ne aggódj. Egyébként este meccs lesz!

– Nahát! Most megleptél.

– De az komoly. Ha nyerünk, akkor nem kell pótselejtezőt játszanunk, hanem egyenesen mehetünk a normál selejtezőbe.

– Ja, az más! Akkor megyek – csóválta meg fejét Prudencia.

– Helyes! Utána pedig nálam lesz egy kis party. Oda is hivatalos vagy.

Prudencia bólintott.

/

A szobája melegnek és otthonosnak tűnt. Az ember igénye olyan képlékeny, mint egy kézmeleg gyurma, gondolta, majd felnyalábolta az ágyra kitett ruháit, és újra kifordult a folyosóra. Elhaladt a még mindig hangosan beszélgető asztal mellett és sietve célozta meg az egyszemélyes fürdőszobáját.

– A fürdődbe mész, ugye? – szólt ki rá az egyik szobából Virgínia. – Merre van?

Prudencia nem válaszolt és meggyorsította a lépteit.

– Csak próbálkoztam – visszhangzott utána Virginia kiáltása.

Öt perc gyaloglás után váratlanul megfordult, de senki sem követte.

A fürdő érintetlen volt és hívogatóan illatos. Órákon át ült a kádban. A forróvíz kilazította és feloldotta csomóra kötött idegeit. Aztán mosott, majd egy ideig csak állt a tükör előtt és saját arcába bámult.

– Nem vagyok se forradalmár, se messiás – mondta hangosan és egészen közel hajolt a tükörképéhez. – Ezt jól jegyezd meg.

Nem érkezett válasz és ezt pontosan annyira vette beleegyezésnek, mint ellenkezésnek.

– A francba! – mondta végül és elfordult önmagától.

Rendet rakott, kitakarított és úgy hagyta ott a helyiséget, hogy legközelebb is legyen kedve újra elzarándokolnia ide. Ha lesz egyáltalán legközelebb.

– Majd meglátjuk – mondta hangosan miközben becsukta a fürdőszoba ajtaját.

/

A meccs izgalmas volt. A csapat brillírozott, és bejutott a normál selejtezőbe, bár Prudencia nem igazán értette, hogy ez mitől jobb a pót-selejtezőz képest. Mindegy, a lényeg, hogy jobb. Nem kell neki mindenről tudnia.

Olivernél az összejövetel jó hangulatban telt és majdnem hajnalig tartott.

– Holnap nincs valami kötelező szeánsz? – kérdezte éjféltájban.

– Délelőtt semmi – legyintett Olivér. – Ha lenne, akkor azt előre közlik. Csak délután lesz ünnepség.

– Ünnepség? És mit ünneplünk?

– Azt majd megmondják. Mindig mást. A lényeg, hogy legyél ott – kacsintott rá Oliver. – És milyen volt a kertészekkel?

– Tanulságos.

– Elmehettél volna.

– Ezért volt tanulságos – bólintott Prudencia és a férfira kacsintott. Oliver nem feszegette tovább a témát.

/

Vasárnap délelőtt hosszú ideig nem bújt ki az ágyból. Úgy döntött, hogy a reggelit kihagyja. A folyosóról beszüremkedő zajok otthonosak voltak. Újra kollégiumban érezte magát. Bekapcsolta a tévét és egy ideig céltalanul böngészett a műsorújságban. A hivatalos iskolai csatornákon főként semmitmondó műsorok követték egymást. Fél órán át bámult egy vetélkedőt – talán valamelyik esti adás ismétlése volt –, aztán olvasott egy kicsit a Karolina által hátrahagyott könyvek egyikéből. A krimi elviselhető stílusban íródott így lekötötte a történet.

/

Az ebédnél rábukkant Oliverre, akivel kellemesen elbeszélgetett a kollégák magánéletéről. Oliver meglepően jól értesült volt a témában.

– Itt mindenki jól értesült, majd észre fogod venni – szabadkozott a férfi, és ezt el is hitte neki. Kis közösség. Idővel egymás témái lesznek az emberek. Ez óhatatlan.

/

Az ünnepség délután hatkor kezdődött abban a csarnokban, ahol – ki tudja milyen régen volt – először találkozott a kollégáival. A beállított széksorok előtt most egy hosszú színpad állt, rajta üres székek és egy szónoki állvány várakozott. Amint a társaság lecsendesedve helyet talált magának, a lift ajtaja kinyílt – innen érkezett meg Prudencia is az elsőm napon –, és tizenegy maszkos alak sétált ki rajta. Nők, férfiak vegyesen ültek fel a pulpitusra. Az egyikük állva maradt és a szónoki állványhoz lépett.

– Kollégák! Megkezdjük az ünnepséget, melynek első pontja, a Tanrendtartás új változatának felolvasása.

– Ez nagy buli lesz – súgta Prudencia.

– Csak várd ki a végét – kacsintott rá Oliver.

A szónok fennhangon olvasni kezdett. Prudencia rövid időn belül elvesztette a fonalat.

– Most nem lehet beszélgetni, mint a reggelinél? – kérdezte súgva.

– Ünnepségen nem. Itt csöndben kell maradni. Az benne trükk, hogy figyelni kell. Ugyanis, ami itt elhangzik, az néha nagyon fontos tud lenni. És ha nem figyelsz, akkor hiába mondod utólag, hogy te nem tudtál róla, ők azt válaszolják majd, hogy de igen, mert itt elmondták. És igazuk is van.

– Ez kínzás.

– Nyilván.

– És miért hívják ünnepnek?

– Na látod, ezt senki sem tudja. Egyes elméletek szerint azért, mert ez igenis ünnep. Csak nem nekünk, hanem nekik.

A pulpituson eközben helycsere történt.

– Volt valami? – hajolt az előtte ülő Virginiához Oliver.

– Semmi komoly. Apróságok – súgta vissza a nő. – De most már figyelj, kérlek, nem vagyok a titkárnőd.

– És most felkérem a Tanfelügyeleti Osztály vice-főpedellusát, hogy adja elő a második ünnepi napirendi pontot. Egy termetes férfi állt fel a középső székek egyikéről. Maszkja nagy volt és egészen az mellkasáig elért. Ruhája egészségtelenül feszült nagyra hízott testén.

– Kollégák! Elsőként boldog ünnepeket kívánok maguknak. A hivatalos résszel gyors leszek. A nem is olyan régen bevezetett HEKTIKA rendszer előzetes tapasztalatait osztom meg magukkal. A „helyes kommunikáció tanári katekizmusa” példásan működik a bevezetése óta. A mutatóink az egekbe szöktek, és az iskolai elégedettségi indexe is meglódult, méghozzá felfelé – nevetett fel hangosan a férfi saját vicce hallatán. A tanárok többsége is nevetni kezdett.

– Egy kicsit te is nevess! – nézett Prudenciára Oliver vigyorogva.

– Ez komoly?

– Persze. A fizetésed függ tőle, szóval nem baj, ha látják, hogy a vicével együtt lógsz a szeren.

Prudencia tágra nyitott szemmel nézett a harsányan nevető kollégákra.

– Ez nekem nem megy.

– Nem baj, majd gyakoroljuk.

– A HEKTIKA rendszerét azóta is fejlesztjük és finomítjuk – folytatta a vice-főpedellus. – Ennek értelmében a következő módosításokat eszközültük ki a szabályzati pontokban, hogy ezzel is javítsuk iskolánk helyzetét és hírnevét. Egy: a szülőknek minden estben és helyzetben igazuk van. Kérem ezt tudomásul venni és e szerint érintkezni iskolánk diákjainak családtagjaival.

– És ha nincs? – kérdezte valaki hátulról.

– Ki volt az?

Válasz senkitől sem érkezett.

– Nyilván nem meri megmutatni magát – bólintott a vice-főpedellus. – De azért én válaszolok még erre a gyáva kérdésre is. Innentől nincs olyan, hogy a szülőnek nincs igaza. Tehát: mindig igaza van. Mégis hogy növeljük iskolánk hírnevét és elismertségét, ha oktalanul és igazságtalanul ledorongoljuk a diákjaink szüleit? Elmondom: sehogy. Ez egy olyan érv, melyet nem lehet félvállról venni és melegen ajánlom a kollégáknak, hogy ne is vegyék úgy. Ennek folyamodványa a következő pont. Kettő: a diáknak mindig igaza van.

A sorok között morgás támadt.

– Kollégák! Gondolkodjanak logikusan. Ha a szülőknek igazat adunk, akkor a gyerekeiknek nyilván igazat kell adnunk. Ez logika, kedves kollégák. Hiszen egyetlen felháborodott szülő sem jön be úgy, hogy azt ne a gyereke bujtotta volna fel. Ha elejét vesszük ennek és már nekik igazat adunk, akkor a problémát már csírájában kezeltük. Ezzel természetesen növeljük az iskolába járási kedvet, iskolánkat befogadó, nyílt és toleráns intézetként válik ismertté, és gyarapítjuk a létszámot is. Ez mindannyiunk elemi érdeke, hiszen a tanulók számától függ az anyagi helyzetünk, így fennállásunk biztonsága is. Márpedig mindannyiunk érdeke, hogy iskolánk virágozzon és növekedjen. Aki ezt nem látja be, annak javaslom az azonnali távozást, hiszen nem tűrhetjük, hogy valaki az iskola és saját kollégái ellen tevékenykedjen. A fenti két pont tehát ezentúl saját jól felfogott érdekeink kedvéért is kötelezően betartandó.

Alig hallható suttogás hullámzott végig a sorok között.

– Ezt nem hiszem el – súgta Prudencia.

– Nem is kell. Elég betartanod.

– De ez… nonszensz.

– És még nem is voltál osztályozó értekezleten. Az az igazi szürrealizmus.

– Kollégák! – emelte meg a hangját a vice-főpedellus. – Akkor most a hivatalos ünnepi közlendők után jöjjön egy kis szórakozás. Van szerencsém bejelenteni, hogy iskolánk vezetősége úgy döntött, idén a jövőhéten lesz a Karácsony.

– Hurrá! – ugrott talpra egy apró férfi Prudencia háta mögött és tapsolni kezdett. Többen követték a példáját. Ujjongva, lábukkal dobolva éltették a bejelentést.

Többen felnevetettek.

– Ezt nem értem? – nézett értetlenül Prudencia Oliverre.

– Mit nem értesz? Jövő héten karácsony.

– De hiszen ősz van.

– Most mondták, hogy a vezetőség így döntött. Ha így döntött, akkor jövő héten lesz a karácsony. Lehet, hogy bajnoksági kupahét lesz. A fentiek is szeretnek ám szurkolni, nem csak mi.

– Ezért, most egy karácsonyi előünnepséggel kedveskedünk a kedves kollégáknak – beszélt tovább a mikrofonba a vice-főpedellus.

A tapsolók tovább tapsoltak.

– Jól van, elég – intett feléjük a férfi.

Az ujjongás befejeződött.

– Ezek tényleg örültek? – kérdezte Prudencia.

– Azt nem lehet tudni. Az irónia néha annyira kifinomult tud lenni, hogy senki sem különböztetheti meg azt a valóságtól.

– A karácsony közeledtével természetesen adódnak plusz feladatok is, de ezekről inkább nem beszélnék, mert nem akarom megölni a karácsony szellemét – mondta a vice-főpedellus és elnevette magát.

A legtöbben nevetni kezdtek. Prudencia is felnevetett.

– Látod, megy ez – mondta Olivér.

– Azért nevetek, mert ezt nem hiszem el – mondta nevetve Prudencia.

– Az mindegy.

– Most azonban kezdődjék a buli, melyet iskolánk áldozatos munkatársai szerveztek meg önöknek, hogy a szívükbe lopják az ünnep meghittségét – szónokolta emelt hangon az előljáró és egy taps kíséretében ellépett a pulpitustól.

Az emelvényen ülők egyszerre álltak fel. Székeiket felemelték és lesiettek a színpadról.

A lift ajtaja kitárult és négy diák lépett ki rajta. Perceken belül hangszórók és egyéb berendezések kerültek fel a pultra, majd rémisztő váratlansággal egy ósdi sláger kezdődallama hasított a levegőbe.

– Tánc! – kiáltotta mikrofon nélkül a vice-főpedellus. A csarnok fényei negyedállásba kapcsoltak, valahonnan egy discolámpa kevert neonfényt a félhomályba.

– Ezt nem értem! – nézett körbe zavartan Prudencia ahogy körülötte egyre többen találtak magunknak párt.

– Jössz táncolni? – nyújtotta kezét mosolyogva Olivér.

– Ez komoly?

– Komoly. Tök jól táncolok.

– Nem az…

– Gyere! – kapta el Prudencia derekát a férfi.

Lassú, szinte ritmustalan imbolygásba fogtak.

– Mi most mit csinálunk?

– Táncolunk – mondta a férfi.

– De parancsra?

– Persze. Ha nem akarsz nulla koronát kapni.

– De hiszen ez…

– Nem, ez nem megalázó. Ez túlélés. És fogd fel a jó oldalát. Mindjárt karácsony és mi itt táncolunk boldogan.

– De nincs karácsony.

– Most mondták, hogy van. Egyszerűbb elfogadnod.

– És nem vagyok boldog – folytatta Prudencia.

– Pedig lehetnél. Változtasd meg azt, amit meg tudsz változtatni és fogadd el azt, amit nem tudsz megváltoztatni. Ez a boldogság titka.

Prudencia megállt, de nem eresztette le a férfi kezét.

– Oliver. Ez a legostobább mondás, amit valaha is hallottam. Gyűlölöm.

– Pedig van benne ráció.

– Nincs benne semmi. Se bölcsesség, se igazság. És tudod, hogy miért?

– Kíváncsi vagyok.

– Azért, mert semmi sem örök. Sem az, hogy mit tehetünk meg, sem az, hogy mit nem tehetünk meg. Mert soha nem tudhatjuk, hogy mit nem tudunk megváltoztatni, ha nem próbáljuk előtte megváltoztatni. A jelen tele van ismeretlennel és a feladat nem az, hogy előre eldöntsük, melyikket kell elfogadni és melyikkel kell törődni, hanem az, hogy kipróbálj mindet, mindent, még a leglehetetlenebb és legmegváltoztathatatlanabb dolgokat is. Ettől ember az ember. Ettől megyünk előre. A te mondásod a szolgáké, a beletörődőké, a megalkuvóké, azoké, akik semmi mást nem akarnak, csak valahogy megúszni a dolgokat – mondta kipirult arccal Prudencia. – Én ezt soha nem fogadom el.

– Mit? – kérdezte mosolyogva a férfi.

– Ezt az egészet! – intett a körülöttük táncoló, beszélgető, önfeledten nevetgélő párok felé Prudencia.

– Mondta a megváltó – súgta Oliver.

– Én nem…

– De – bólintott a férfi és egy csókot nyomott Prudencia homlokára, majd átfogta a derekét és visszalibbentette abba az álomszerű, furcsa imbolygásba, ahonnan még az ósdi sláger is különösnek tűnt.

(folyt. köv.)