Valér az underdog

Köszönettel!

Varga Lóránt

Közösségi író, az „Egykutya”, a „Hőhullám” „Kővel kő nélkül” színdarabok, az „El Camino: kis titkok könyve”, a „Minden út Rómába”, a „Széttört vázák” a „Tia” könyvek és „965 novella” írója.

És most a történet:

Valér korán kezdett a munkához. Kint a hajnal még a másik oldalára fordult, de ő már a konyhában állt. A rádió – ősöregek Netfluxa – halvány nyekergéssel szórta magából a hangokat, a dallamok és szövegfoszlányok összekeveredtek a sütőből kiszökő illatokkal és különös, ünnepi elegyet alkottak a levegőben. Dúdolni kezdett – ez sem volt hangosabb a rádió zajánál – majd beleszagolt a lábosba.

– Aha! – bólintott elégedetten.

Az illat nagyanyját idézte, aki egy korábbi évszázadban szagolt bele utoljára bármilyen lábasba. Rádió már akkor is volt. Akár a Nagyi is lehetnék, tűnődött el egy másodpercre Valér. Az ételek lassan és komótosan haladtak a vacsora felé, de a bizonyos dolgoknak idő kell, mintha maga az idő is egy elengedhetetlen fűszer lenne.

Dél környékén már nem volt annyi dolga. Néha a tűzhelyhez lépett, hogy ellenőrizze a folyamatokat. Már csak aggódó szülő volt, ahogy óvatosan rápislantott kamasz gyerekére. Csak semmi erőszak. Most már nem nevelheti őket, amit elrontott, az már el van rontva.

– Minden azon múlik, hogy mi a cél – mondta néha Nagyi, amikor nem volt elégedett az étellel, mellyel egész nap foglalatoskodott. – Mert végül is alapvetően a szándék különbözteti meg a jó és rossz ételt. Az íz mindig csak a második.

– Azért az íz is számít – válaszolta Valér. Fiatal volt és értetlen.

– Igen, persze, de a szándék teszi az asztalra… és… És az is menti meg, ha valamit elrontottál – mondta nevetve.

Igaza volt, gondolta Valér és újra benézett a sütőbe, ahol éppen a hús készülődött. Minden sínen volt. Teríteni kezdett. Régimódi teríték volt. Ez is a múltat idézte. Megállt az asztal előtt és eltűnődött azon, hogy vajon hogy néz ki mindez egy olyan ember szemében, aki már az internet korában látta meg a napvilágot. Elképzelni sem tudta a dolgot.

– Ez van! – dünnyögte és újra a konyhába ment. A tányér nem sülhet túl, de a kacsa igen.

Délután ötre érezte, hogy a lábai már kissé feldagadtak, de mindez nem igazán zavarta, volt már ilyen és remélhetőleg lesz még elégszer. Hat előtt pár perccel felhúzott egy kupicával és kitette az asztalra a frissen sült pogácsákat. Csábító volt a látvány és ennek lett egy áldozata is.

– Jó – bólintott elégedetten.

Aztán várt. Csak apró kis ellenőrzések, melegen tartás, aprócska módosítások.

A család végül hétre érkezett.

– Szia! – ölelte át Valért a lánya, Johanna.

– Szia. Jól vagytok?

Leültek a nappaliba. A gyerek nekiesett a pogácsának, és ez így volt rendjén. A Papipoginak ez a szerepe: csapdába csalja a gyanútlant. Beszélgetni kezdtek. Johanna férje rendes fickó volt. Vajon mit gondolna rólam, ha rájönne, hogy „fickónak” hívom, tűnődött el egy pillanatra Valér. Talán azt hiszi, hogy ezt a szót nem is ismerem, ahogy én sem hittem, hogy a Nagyi ismer bizonyos szavakat. Különös, hogy az ifjúság alapból elavultnak tekinti az öregkort, az idősek pedig éretlennek a fiatalságot. És mindez már megint az idő miatt. Ahogy a hús a sütőben, úgy viselkedik az ember az időben: nyers, jó, túlsült.

– Vacsi? – kérdezte Johanna.

– Vacsi – bólintott mosolyogva Valér.

A gyerek a nagyszobában játszott.

– Utána lesz az ajándékozás, ahogy szoktuk, jó? – állt fel Johanna. Még mindig szép lány, gondolta futólag Valér, miközben ő is feltápászkodott.

– Persze.

– A miénket már betettem a fa alá.

– Aha!

– És a tiéd? Nem láttam ott semmit.

– Az enyém a sütőben van. A Nagyi menüje – válaszolta Valér szinte félvállról.

Johanna egy pillanatra megtorpant. Valérra nézett, majd elé lépett. Valér karjai között érezte a kislányt, akit valaha pelenkázott.

– Nem baj? – kérdezte Valér.

– Viccelsz? A Nagyi menüje?

Valér bólintott.

– Az teljes?

Új bólintás következett.

Johanna szemébe könny szökött.

– Azt azért tudnod kell, hogy az unokádnál lehet, hogy alulmaradsz a legóval szemben – súgta Johanna a szemét törölgetve, mivel a nappali ajtajában felbukkant a fia.

Valér komolyan bólintott: – Tisztában vagyok vele, de majd meglátjuk. És tudod… valakinek veszítenie is kell.

A konyhából ósdi, de attól még örök slágert recsegett feléjük a rádió.

*

December harmadik péntekje: „Uderdog nap”

Underdog-nak nevezzük azokat, akik egy verseny, megmérettetés (főleg sport) során egyértelműen esélytelenebbnek, gyengébbnek számítanak.

Hogyan ünnepeld?: Vállald bátran a szerepet és ne törődj az eredménnyel. Pláne, ha a Nagyi menüjéről van szó.