Már az ágyában hevert. Tehát valahogy lejuthatott a teraszról.

– Hol találtad a fürdőszobát? – kérdezte valaki a feje fölött. Virginia nézett vissza rá.

– Mi? – nézett fel a nőre ködös tekintettel.

– Mi a száma a fürdőszobádnak?

– Ezt nem szép tőled – szólalt meg Oliver valahonnan a távolból.

– Megpróbáltam – válaszolta a nő, aztán csend lett.

/

Másnaposan ébredt. Csak homályosan emlékezett arra, hogy Oliver és Vivien ágyba teszi és betakarja. Amennyire tudta, rendbe szedte magát. Kisietett a közös fürdőbe, ahol kollégák üdvözölték meglepő kedvességgel.

– A megmentőnk másnapos – vigyorgott fogkrémes szájjal egy alacsony nő a tükör előtt.

– Nem vagyok megmentő.

– De másnapos igen.

– Az… hát eléggé.

– Akkor lehet, hogy megmentő is vagy – bólintott a nő és gargalizálni kezdett.

– Nincs véletlenül egy cipőd?

– Nincs. Vagyis van, de rád nagyon kicsi lenne. Viszont van egy papucsom. Azt oda tudom adni. Nekem nagy – mondta és azonnal kilépett egy sárga-kék csíkos műanyag papucsból, mely valóban groteszkül nagynak tűnt aprócska láfejéhez képest.

Prudencia hálásan bújt bele a lábbelibe.

– Köszönöm!

– Nem kell. Nekem van másik – mosolygott a nő. – Siess. Reggeli!

Prudencia gyorsan megmosakodott és visszarohant a szobájába. Izmaiban érezte az előző napi futkározást, de valahogy ez most nem zavarta. Az izomláz nem betegség, mondogatta mindig apja. Igaz volt. Akkor is, ha az öreg soha egyetlen métert sem futott egész életében. A szobájában felnyalábolta a könyveit, kiegészítette Olivertől kapott kezdőkészletét néhány színes filccel és krétával, majd az ebédlőhöz sietett. Ismeretlenek köszöntek neki a folyosón, és ez jó érzéssel töltötte el. Valahogy minden melegebbnek tűnt, mint egy nappal korábban.

Az ebédlőben sokan voltak, de még korántsem ért be mindenki.

– Hogy vagy? – érdeklődött Oliver.

– Szemetek vagytok. Először a frászt hozzátok rám, aztán leitattok. Nem szép dolog.

– De hasznos. Befogadtak – mutatott körbe Oliver. – És ez itt nagyon fontos. Ez mindennél fontosabb.

– Mert vannak itt olyanok, akiket nem fogadtak be?

– Vannak. És nekik nem könnyű. Leginkább ők lesznek azok, akik lelépnek vagy egy első emeletes egyenruhában bukkannak fel újra. Akit befogadott a falka, annak egészen jó itt, még akkor is, ha közben szar minden. Azt hiszem, hogy ez a második legnagyobb csapda ebben az intézményben.

– A második?

– Persze. Az elsők a kölykök. Aztán jövünk mi magunk. Jó valahova tartozni. A közös cél összehoz. Ez csapda a javából, de hát nincs mit tenni. Ez van. Enélkül még rosszabb lenne, szóval önként belesétálunk. Végül is ez a saját csapdánk. Akkor is belemegyünk, ha ez nekik is jót jelent.

– Kiknek? – kérdezte Prudencia.

Oliver az ajtó felé biccentett, ahol egy öltönyös férfi állt a kiadópult mellett. Kezében aktatáska, arcán unott nyugalom. A hörcsög volt az.

– A höri – súgta Prudencia.

Többen kuncogni kezdtek a környéken.

– Fohászkodjunk – mondta a férfi miközben arca elé emelte a maszkot.

– Fohászkodjunk! – ismételték el a tanárok, és térdre ereszkedtek.

Megkezdődött a halk beszélgetés.

– Oliver, a hétvégén mi lesz? – kérdezte Prudencia.

– Mi lenne? Munka. Akkor jönnek a szabadon választott kötelező gyakorlatok. tübb, mint gondolnád. Miért kérdezed?

– Haza akarok menni.

Oliver mosolyogva csóválta meg a fejét.

– Nem hiszem, hogy összejönne.

– Miért?

– Mert túl sok a munka. Persze nem szabad munkának hívni. Errefelé úgy nevezik, hogy szabadon alakítható rekreációs időkeret.

– Aha. És ez mit jelent?

– Hát, ha összeteszed betűszónak, akkor nagyjából ki is jön a lényeg.

Prudencia gondolkodott, majd kuncogni kezdett.

– Szar?

– Pontosabban szarik! – az intézet vezetése nem túl erős betűszavak terén. Rajtuk röhög mindenki. Ők meg tűrik. Náluk van az ostor, és úgy vannak vele, hogy hadd röhögjön a hülyéje, legalább elfoglalja magát.

– Jó, és ez egyébként mint jelent?

– Micsoda?

– A szarik.

– Nem tudod? – nézett rá tettetett meglepődéssel Oliver.

– Nem azt. A másikat.

– Hogy nem sok időd lesz hazamenni. Mehetsz, de ha nem vagy itt a szombati továbbképzésen, vagy a vasárnap délutáni ünnepségen, akkor egyenest mehetsz a Z szintre.

– Olyan van?

– Nincs. De neked csinálnak egyet.

– És mi az az ünnepség?

– Majd meglátod. Elég… intenzív. Azt még túl kell élned, hogy teljesjogú tag legyél.

– Hát kösz – fujtatott egyet Prudencia.

– Nincs mit.

A hörcsög megunta a szertartást, mert elpakolt és amilyen gyorsan tudott, elszelelt a színről. Végre ehettek. Prudencia másnapossága ellenére jó étvággyal esett neki a reggelinek.

– Azt hittem, hogy nem tudok majd lenyelni egy faltot sem.

– A kocogás jót tesz. Amikor erre rájöttek fent, rá is erősítettek a dologra. Brosúrák, tanfolyamok. Fuss az életedért. Mondjuk ez is hülyén hangzik, de mi értjük, hogy ők hogy értették, vagy talán tényleg szó szerint értik. Ki tudja? A lényeg, hogy úgy tesznek, mintha direkt ezért rendezték volna így.

– És nem?

– Nem. Egyetlen dolog biztos: nem ez volt a cél. ez az épület elég furcsa ahhoz, hogy ők se uralják. De attól még kihasználják a lehetőségeit. Egy vérbeli hatalom a szerencsére is úgy tekint, mintha egy neki fenntartott eszköz lenne csupán. És ebben ők elég jók.

A reggeli után egy rövidke liftezést követően Prudencia már a beosztási tábla előtt körmölte le az aznapi adagot.

– Ma sem fogok andalogni – futotta át a beosztását.

– Senki nem andalog. Csak az a kérdés, hogy mennyire lihegsz az óra elején. A lihegés garantált, csak a mértéke nem az. Na pá! – mondta vidáman Oliver és futásnak eredt.

Prudencia is kilépett a folyosóra. Futó léptek zajai töltötték be a teret.

– Hát akkor, gyerünk! – mondta és ő is futásnak eredt.

&

Délre fáradt volt ugyan, de nem elviselhetetlenül. Megtartott több matekórát, egy kémiát, egy biológiát, és belekóstolt a fizika világába is. Egyikhez sem volt köze, de mindegyikkel tudott mit kezdeni, és ezt komoly sikerként könyvelte el. A szekér kimozdult a sárból, és nyögvenyelően ugyan, de haladni kezdett. Ennél most többre nem is vágyhatott. A déli adminisztráció alatt megette a reggeliből gondosan félretett adagot, mely erővel és energiával töltötte fel, aztán újra futni kezdett. Az órák gyorsak voltak és kisebb egyenetlenségekkel ugyan, de gond nélkül lezajlottak. Egy alkalommal még arra is volt ideje, hogy lefékezzen a komótosan sétáló Timur mellett.

– Hát maga? – kérdezte mosolyogva.

– Már tegeződünk, ha jól tudom – válaszolt fesztelen könnyedséggel Timur.

– Hát te? Nem futsz?

– Nem. Nincs rá szükség. A-s vagyok. Azoknak már nem kell rohannia.

– Ja. Ezt nem tudtam.

– Hát most tudod. Ha A-s lennél, akkor maximum egy főfolyosónyi a távolság, amit meg kell tenned egy nap.

– Irigyellek.

– Ne tedd. Vannak érdemek, amire nem büszke az ember, csak elviseli. És vannak büntetések, amire a legtöbben felnéznek. Minden attól függ, hogy milyen játékot játszunk. Egyébként hogy vagy?

– Egész jól. Már tudom, hogy mi az a kovalens kötés.

– Remek. Jó pap holtig tanul. Egy jó tanár pedig még utána is.

– Aha. Nekem most mennem kell – bólintott Prudencia és futni kezdett.

– Prudencia! – kiáltott utána Timur.

– Tessék – torpant meg.

– Ha ez elmúlik, akkor mindenképpen hozzám gyere elsőként. Ne Oliverhez, ne Kasparhoz, hozzám!

– Ha mi múlik el?

– A lendület.

– Most jövök bele.

– Így van. Aztán majd ki is jössz belőle. Nem is kell sok idő. Ha elfogyott a lelkesedés, azt érezni fogod, és akkor gyere hozzám. Értetted?

– Nekem nem szokott elfogyni a lendületem.

– De itt el fog. Ebben biztos vagyok. És az elég veszélyes pillanat. Keress meg azonnal, ha érzed!

Prudencia bólintott majd útnak eredt. A hátán ugrándozó égszínkék hátizsákban – ezt Karolina cuccai között találta – ritmusra kezdtek ugrálni a papucsok, melyek futásra alkalmatlanok voltak ugyan, de a tanteremben remek hasznukat vette.

@

A délutáni órák is gond nélkül lezajlottak.

Eljött a takarítás ideje. Elena újra a semmiből bukkant elő. A vízzel teli vödröket egyensúlyozva lépett elő a folyosó sarka mögül, ahol Prudencia éppen befejezte az utolsó óráját.

– Te honnan tudod mindig, hogy merre járok? – kérdezte Prudencia, amikor a nő lefékezett előtte.

– Megnézem az órarendedet.

– Értem – bólintott Prudencia és átvette az egyik vödröt. – És ha éppen a suli másik felén végzel? Akkor hogy érsz ide?

– Akkor sehogy.

– De mégis ide érsz.

– Eddig mázlim volt – vont vállat a nő. Arcán egy felhő suhant át, amit Prudencia nem tudott hová tenni.

A délután csendes munkával telt. Elena a szokásosnál közlékenyebb volt, de ezt most Prudencia egyáltalán nem bánta. Jobban telt vele az idő.

#

– Ma nincs meccs? – kérdezte Kaspart, amikor végre visszajutott a saját folyosójukra.

– Dehogy nincs. Csak nem hazai. Ilyenkor tévén nézzük – biccentett az ebédlő felé a férfi. – Nemsokára kezdődik. A tegnapi meccs visszavágója. Az ellenfél állítólag vért ivott.

– Visszavágó? Nem tegnap vágtak vissza?

– Tegnap a tegnapelőttiért vágtak vissza. Ma meg a tegnapiért. Valójában csak négy meccs volt a szezonban. Az elsők. A többi mind visszavágó. De ez a mai fontos. Elsők lehetünk a csoportban.

– Az jó?

– Az nagyon jó. Ha elsők vagyunk, akkor nyilván jók vagyunk, nem igaz?

– De. Gondolom.

– És ha jók vagyunk, akkor örülünk, és ha örülünk, akkor minden rendben van. Szóval fontos a mai meccs, hogy minden rendben legyen. Gyere el!

– Ki nem hagynám! – vigyorodott el Prudencia.

Visszasietett a szobájába, majd a közös fürdőszobában lezuhanyozott – végre papucsban – és úgy sétált vissza a vacsorához.

A csarnokot még soha nem látta ilyen fényes kivilágításban. Az ajtó fölötti hatalmas falfelületen csillogó vászon lebegett. A kép éles volt, a pályán melegítő játékosok hatalmasnak tűntek. Prudencia a pulthoz lépett.

– Van vacsora? – kérdezte Ineztől.

– Van. Neked dupla, a tegnapi miatt – mondta nevetve a nő. – És gratulálok. Jól ment, pedig Virginia a legjobb színész közöttünk.

– Ez kicsit félelmetes, hogy erről mindenki tudott.

– Itt mindenki tud mindenről. Persze senki nem mond semmit, de attól még tud. – Inez kiosztott egy méretes adagot, mellé egy nagy szelet süteményt is a tálcára tett.

– Süti?

– Péntek van. Sütinap. Ez még finom is.

– Csokitorta?

– A hivatalos neve Iskolaszentszelet. Azt nem tudom, hogy melyik iskolaszent milyen részéből szeletelték le, de attól még finom.

Oliver mellé ült. Jól esett számára a férfi magabiztossága, otthonos, megnyugtató érzés volt a közelében tartózkodni, és már ezért is komoly hálát érzett. Egyébként férfiként sem volt reménytelen eset. Sőt. De Prudencia úgy döntött, hogy a sőt szó gátja mögött zubogó gondolatfolyamot még nem bontja meg egy ideig.

A meccs elkezdődött, a világítást lekapcsolták. Csak a pult és az asztalok fölött égtek félárbocon a fények. A konyha nem zárt be a mérkőzés alatt, és ez különösen jó hangulatot adott az eseménynek. A tanárok hangosan, magukból kikelve szurkoltak, és bár eddig kifejezetten utálta a focit, ő is megengedett magának néha egy-egy buzdító szót.

– A végén még vezérszurkoló leszel – jegyezte meg Oliver, aki nem vette le a szemét a vászonról.

– Azt kétlem. Ahogy messiás sem leszek.

– Majd meglátjuk.

– Majd meg. Oliver, te bele akarod beszélni a gyereket a hasamba, ahogy a többiek is.

– Azt nem beszélni szokták. Ugye nem így tanítod bioszon?

– És ha igen?

– Végül is – vont vállat a férfi. – Nem hiszem, hogy sokat számítana. Majd rájönnek tapasztalatból, hogy mit kell csinálni.

– Gondolod?

– Ha a cserebogarak rájönnek, akkor ők is.

– De azért az más. Ők emberek. Nekik tudniuk kell.

– Miért kéne?

– Mert a tudás…

– Tudás, ugyan – legyintett egyet Oliver.

– Igen. Tudás. Az ember tudásra vágyik.

– A tudásvágy egy szokás, amiről le lehet szokni. És ők le is szoknak.

– Hát én nem fogom leszoktatni őket.

Oliver megfordult és Prudencia szemébe nézett.

– Már most is azt teszed – mondta komolyan, és újra a vászon felé fordult.

– Nem igaz.

– De igen. Hiszen kémiát tanítasz és matekot, és nem azt, amihez értesz.

– Az más!

– Nem más, fogadd el! A gép része vagy. Azt teszed, amire gyártottak, és senkit nem érdekel, hogy közben mit gondolsz.

– Ez nem igaz! Téged érdekel. Itt mindenkit érdekel.

– De a gépet nem. Annak az számít, hogy működsz-e vagy sem. Mások a dimenziók, Prud. Hívhatlak Prudnak? A keresztanyámat így hívják.

– Hívhatsz, és majd összeérintjük azokat a dimenziókat.

– Mondtam, hogy messiás vagy – válaszolta Oliver, majd talpra ugrott, mert a csapat ellen szabadrúgást ítéltek, és üvölteni kezdett. – Barom!

Prudencia felállt és a pulthoz sétált. Meglepődve tapasztalta, hogy az Oliverrel folytatott szóváltása felzaklatta.

– Van még egy szelet az iskolaszentből? – kérdezte Bendegúzt, aki idő közben leváltotta Inezt a posztról.

– Neked mindig – nyújtott át egy hatalmas adagot a férfi.

– Már te is kezded?

– Én nem mondtam semmit – kacsintott rejtélyesen Bendegúz.

Prudencia nem ment vissza az asztalokhoz. Egy közeli betonoszlopnak támaszkodva nézte az első félidő drámai végkifejletét. Nem akarta ugyan, sőt, kifejezetten tiltakozott az érzés ellen, de belül már lelkesen szurkolt a csapatnak. Végül is ők a 23-asok. Ezek a kölykök ülnek délelőtt a padokban. Hozzájuk tartozik.

– Menj innen – szólalt meg egy női hang a tarkója mögött.

Prudencia megpróbált megfordulni, de egy erős szorítás a felkarján megakadályozta a mozdulatban.

– Ki vagy?

– Nem számít. A lényeg, hogy menj innen. Menekülj, és soha ne nézz vissza.

Prudencia hosszú ideig hallgatott.

– Értetted? – kérdezte az ismeretlen.

– Igen, de nem tudom, hogy mit válaszoljak.

– Semmit. Menj innen szó nélkül.

– És hagyjam itt a kollégákat?

– Igen.

– És a diákokat?

– Igen. Már menthetetlenek. De te még friss vagy. Te még visszamehetsz. Holnap szombat. Megy egy busz reggel. Ha eléred, akkor soha többé nem kell visszajönnöd.

– És hagyjak cserben mindenkit.

– Ez nem cserben hagyás. Ez életösztön. Ha a halottakkal maradsz, te is halott leszel.

– Ők nem halottak.

A nő hosszú ideig nem válaszolt.

– Itt van még?

– Holnap reggel menj egyenesen a buszhoz. Jegy nélkül is felvesznek. Korán indulj és senkinek se szólj.

– Ők nem halottak. Élnek és segítségre szorulnak.

– Ne vigyél magaddal semmit. Ha kérdezik, mondd azt, hogy sétálni indultál a mezőkre, mert egy hete nem voltál levegőn.

– De miért mondta, hogy halottak?

– És felejtsd el, hogy itt voltál. Menni fog. A fasorig nehéz lesz, de amint rákanyarodsz a főút felé, a mezőn át már érezni fogod, hogy egyre könnyebb. Csak addig kell kibírnod. Sok szerencsét! – mondta a hang. Prudencia érezte, hogy megmozdul valami mögötte. Amikor megfordult, nem látott senkit. A csarnok feneketlen sötétje elnyelt minden formát.

(folyt. köv.)