A meccs elkezdődött és a legtöbben már a pályára figyeltek. A Prudencia körül maradt néhány kolléga önfeledten beszélgetett egymással. Különös, jó hangulat uralkodott a teraszon, mintha valamin túl lennének, vagy éppen valami jó dolog várakozna a sarkon.

– Ez iszonyatos volt – mondta Prudencia.

– Iszonyatos, de hasznos – jegyezte meg kis kacsintással Virgínia. A nő még most is félelmet keltett Prudenciában. – Ne félj, nem vagyok fenti.

– Akkor második emelt sincs?

– De az van. Meglehetősen ködös elméleteink vannak arról, hogy kik dolgoznak ott, de emelet biztosan van. Néha leereszkednek onnan páran. Fura alakok. Nem értik, vagy talán nem is akarják érteni azt, ami itt folyik. Bamba, vagy talán ravasz szemmel néznek ránk, hallgatnak, majd visszamennek. Az is lehet, hogy marslakók – nevetett fel a nő.

– Nem azok – csatlakozott hozzájuk Oliver is, aki eddig alkoholra vadászott a terasz túlsó felén. Most két pohárral tért vissza. – Bor. Nem is rossz – nyújtotta át az egyik műanyag poharat Prudenciának.

– Még egy nap és alkoholista leszek – csóválta meg fejét Prudencia és koccintott egyet a férfival.

– Az alkoholizmus egy jól működő menekülőút, sok kétségbeesett és sarokba szorított ember használja.

– Én nem vagyok kétségbeesve.

– Még.

– És sarokba sem vagyok szorítva.

Virginia felnevetett. Erős, határozott hangja volt, hangszalagjai rímeltek a karizmaira.

– Majd leszel. Olinak igaza van. Az alkohol segít. Nem sokat, de azért segít.

– Azért csak nem… – rázta meg fejét Prudencia. Nem tudta eldönteni, hogy a nő Oliverrel egyetemben komolyan gondolja-e, amit mond.

– De igen – folytatta Oliver immár komoly arccal. Ez a csapdába esett ember megküzdési stratégiája. Hiszen minden ember arra vágyik, hogy boldog legyen. Gondolom, ebben megegyezhetünk.

Prudencia bólintott. Lent valami történhetett, mert a tanári kar nagyobbik hányada üvöltözni kezdett.

– Rendben. Hogyan lehetsz boldog? – kérdezte Oliver.

– Ez most komoly? Itt fent, a teraszon átbeszéljük a boldogságot? – kérdezte Prudencia mosolyogva.

– Miért? Mi bajod a terasszal? Ez egy nagyon jó hely. Gondolkodni pedig mindenhol jó. Tehát van egy ember, aki boldog akar lenni.

– Legyen az egy tanár – fűzte hozzá Virginia.

– Legyen – bólintott még mindig mosolyogva Prudencia .

– A boldogság fogalma elég tág lehet – magyarázott tovább Oliver. – Egyezzünk meg abban, hogy az ember akkor boldog, amikor jól érzi magát. Amikor úgy érzi, hogy élni jó, hogy van jövő, a jelen izgalmas és szép, hogy nincs nélkülözés, de vannak célok, élvezi azt, amit csinál, és látja is értelmét. Ilyesmi.

– Hát… jó legyen – tárta szét karját Prudencia. Legszívesebben hozzáfűzött volna egy tucat gondolatot, de valahogy nem érezte magát annyira összeszedettnek, hogy ezt meg is tegye. A bor hatni kezdett.

– Csodás – folytatta Oliver. Ez ember mindig erre az állapotra hajt. Éjjel-nappal, télen-nyáron boldog akar lenni.

– Jó.

– És mi van azzal az emberrel, akit ebben megakadályoznak? Mi van akkor, amikor kiderül, hogy a jelen nem túl jó, és a jövő sokkal sötétebb rengetegnek tűnik, mint amiben most bolyong?

– Az az ember nem lehet boldog?

– De lehet, csak nehezebb dolga van. Sokkal nehezebb dolga van. Tudod, mi a remény?

– Ez egyre jobb – kortyolt a poharába Prudencia. – Mi a remény?

– A remény egy gondolat, mely azt közli velünk, hogy van még esély a boldogságra. Ezért fontos. Nem ad semmit, semmi kézzel foghatót. Egyetlen dologra alkalmas: elvi esélyt ad arra, hogy még lehetsz egyszer boldog, függetlenül attól, hogy mennyire nagy szarban vagy éppen most.

– Erre iszom! – emelte fel poharát Virgínia.

– Ezért a remény a legnagyobb segítség és a legnagyobb csapda is lehet. Segítség, ha tényleg létezik egy boldogabb jövő. És csapda, ha az már régen elveszett, de te még hiszel benne. A reményt ne keverd össze az igazsággal, de még a valósággal sem. Éppúgy hazudhat, ahogy a szín tiszta igazat is mondhatja. De egy biztos: amíg ott van, addig az ember küzd. Néha eredménnyel, néha hasztalanul.

Lent a hazai csapat gólt lőtt. A terasz felrobbant lelkesedésében. Oliver a poharát a pálya felé emelte.

– Jó. Ez… – Prudencia azt akarta mondani, hogy mindezzel ő is tisztában van, de végül be kellett látania, hogy valójában még soha nem gondolkodott el komolyan a boldogság és a remény mibenlétéről. – Azt hiszem, hogy erről még soha nem gondolkodtam el így – vallotta be egy kis vállrándítással. – És szerintem be is rúgtam.

Oliver újra töltött.

– Nem baj. A lényeg, hogy értsd. A remény erőt ad, hogy haladjunk előre. Azt nem tudjuk, hogy a kijutunk-e a rengetegből, vagy éppen egyre mélyebbre fúrjuk be magunkat oda, ahonnan már nincs kiút, de a lényeg, hogy haladunk.

– Előre?

– Arra, amit mi előrének gondolunk – bólintott a férfi. – De akkor mi van, ha ez a remény lassan halványodni kezd? Ha abban a bizonyos rengetegben már alig pislákol valami a fák között a távolban. Ha szinte nem is látszik, olyan halvány a fénye?

– Hát akkor… akkor a francba a reménnyel – ürítette ki a poharát Prudencia.

Oliver újra töltött.

– Úgy van.

– És ez a vég?

– Nem. A remény elvesztése még nem a vég. Még nem haltál meg. Mit tesz ilyenkor az ember?

– Oliver, te egy filozófus vagy?

– Nem igazán. De Timurral elég sokat beszélgetünk ilyesmiről. Tehát, mit tesz ilyenkor?

Prudencia elgondolkodott. Alig tudta elhinni, hogy a férfi komoly választ vár tőle, és mégis, valahol fontosnak tűnt a téma, sokkal fontosabbnak, minthogy azt könnyedén elhessegethesse magától.

– Nem tudom, mint tesz. Valamit.

– Így van. Helyes megállapítás. Tesz valamit. Mert az ember mindig tesz valamit. Ez a lényege: a cselekvés. Cselekvés nélkül nincs élet. Szóval az ember tesz valamit. És mit tesz?

– Iszik? – kérdezte Prudencia és belehörpölt a poharába, majd alig láthatóan megnyalogatta a műanyag pohár éles pereme alatti részt, a gesztus különösnek, szinte földönkívülinek tűnt.

– Ez az egyik megoldás. A lényeg, hogy tesz valamit. Mit tehet? Lázadhat az ellen, ami van.

– Az jó.

– Jó. Néha működik is – bólintott a férfi. – Ha lázadsz, akkor van esély megváltoztatni a jelent. Persze az is benne van a pakliban, hogy nincs esélyed és úgy lázadsz. Akkor majd elbuksz.

– Kösz.

– Mondtam, hogy a reménynek semmi köze nincs a valósághoz. A lázadás tehát az egyik út. Látod, itt a 23-asban sokan lázadunk. Vagyis úgy teszünk, mintha lázadnák.

– De közben nem?

– Közben nem igazán.

– Lázadunk, de úgy, hogy semmiben ne essen kár – nevetett fel újra erős hangján Virginia.

– Igen. Ez nem igazi lázadás. Inkább hőbörgés a szabályok betartásával. Az első emeletet nem érdekli az egész. Nekünk jó, mert fenntartja a reményt, nekik jó, mert valójában semmin sem kell változtatni.

– Akkor mindenkik boldog – vigyorgott Prudencia.

Viktória nevetve koccintott vele egyet. A műanyag poharak alig hallható neszezéssel súrlódtak egymáshoz. Az irónia nesze volt.

– Nem boldog, de amíg a boldogság reménye ott van, addig, mint láttuk, mindenki teszi a dolgát, ahogy eddig. Amíg azt hiszed, hogy ki tudsz jutni a rengetegből, addig nem gyújtod fel magad körül az erdőt kockáztatva azt, hogy bent égjél. Nem. Addig a fák között préseled magad előre.

Prudenciának eszébe jutott egy régi rajzfilm. Gyerekkorában ment a tévében. Árnyjáték volt. Egy alak vágott át a tüskés dzsungelen, míg végül nem tudott tovább haladni és örökre elakadt. Még most is látta maga előtt az árny-bokrok között vergődő árny-alakot. Rettenetesen félt attól a filmtől. Megborzongott az emléktől.

– Ezt tesszük. Nem akarunk erdőtüzet: törünk az erdő feltételezett széle felé. De nem igazán haladunk, és ez megnyugtatja azokat, akik nem szeretnék, hogy kijussunk belőle.

– Most az első emeletről beszélsz?

– Nem tudom, hogy pontosan hol laknak.

– Hát, gyújtsuk fel az erdőt – kiáltotta el magát Prudencia. – Gyújtsuk fel, gyújtsuk fel! – kántálta párszor. Néhányan átvették a rigmust, majd lent gólt rúgott a csapat, mely elsöpörte és átformálta a lelkesedést.

– Nem igazán akarjuk felgyújtani. Senki sem akarja jó érzéssel felgyújtani azt az erdőt, amiben együtt él a többiekkel. Az ember nem ilyen. Mit tesz tehát, ha nem akar gyújtogatni?

– Én akarok gyújtogatni – kiáltott Prudencia. Érezte, hogy kellemetlenül viselkedik, de most nem igazán törődött vele. Élvezte a bor által megadott könnyűséget.

– Nem. Most csak részeg vagy. A legtöbben eszünk ágában sincs gyufát fogni a kezünkbe. Nem így vagyunk nevelve.

– Én igen.

– Én is! – kurjantotta el magát Virginia.

– És mégis itt állunk a tetőn – mutatott körbe Oliver. – Mert felgyújtani valamit nem könnyű. Akkor minden ég, nem csak a kifelé vezető út, hanem minden. Körülötted minden. És te is. És mindenki más is lángra kap. A tűz pedig nem válogat. És ezért aztán szinte senki sem gyújt meg semmit. Küzd egy olyan erdőben, amit szépen lassan úgy tele ültettek, hogy soha nem juthat ki belőle senki. És ekkor mit tesz?

– Még tesz valamit? – kérdezte Prudencia kikerekedett szemmel. Érezte, hogy viselkedése egyre vállalhatatlanabb, de nem tudott mit tenni. A mai nap élete egyik legkeményebb napja volt. A lába sajgott, a tudata pedig megtépázottan csapongott ide-oda.

– Tesz. Az az ember, aki nem tud kitörni a rengetegből, mert túl sok a fa, és nem tudja meggyújtani az erdőt, mert nem akarja a pusztítást, az még egyetlen egyet megtehet.

– Mit már?

– Magát kezdi el átalakítani.

Prudencia megpróbált mélyeket lélegezni, hogy felfogja a szavak értelmét. Lent valami komoly dolog történhetett, mert a tanári kar döntő többsége káromkodni kezdett. Poharak repültek a pálya felé.

– Figyelek! – próbált fegyelmet erőltetni magára Prudencia.

– Azok, akik számára eloszlott a remény arra, hogy kijussanak, mást nem tehetnek. Csak magukat változtathatják meg. Megpróbálják addig módosítani önmagukat, míg a rengeteg, melyből eddig ki akartak szabadulni kellemesnek, de legalábbis elviselhetőnek tűnhet számukra.

– Vagyis hazudik – csóválta meg fejét Prudencia.

– Az ember mesteri módon hazudik magának. Minél értelmesebb, annál komolyabb hazugságokra szüksége. Egy egyszerű embert könnyű rávenni arra, hogy hazudjon önmagának és elhiggyen valamit, ami nem igaz. Egy értelmesebb embernek ehhez hosszabb időre van szüksége. Bonyolultabb és furmányosabb okfejtésekre kényszerül, hogy elhitesse magával: jó itt a sötét rengetegben.

– Hát, én erre nem lennék képes – rázta meg fejét Prudencia.

– Ugye? Nekem sem megy – karolta át Virginia.

– Igen. Ez nem könnyű. De vannak hozzá segédeszközök – biccentett Oliver a terasz szélén kiabáló tanárok felé mosolyogva –, de azok sokszor csak átmenetiek, és nem igazán működnek. Persze van, akinél bejön. De ha mégsem tudjuk magunkat meggyőzni arról, hogy minden rendben van, hogy mindennek úgy kell lennie, ahogy van, ahogy azt nekünk elmondták, ha ezt valahogy nem nyeljük le…

– Hát nem – suttogta Prudencia .

– … és nem akarunk erdőtüzet sem, mert nem az a természetünk, akkor csak egyetlen kiút maradt: a tompítás.

– A tompítás?

– Igen – emelte fel a poharát üdvözlésképpen Oliver. – A tompítás. Tompítani kell az érzékszerveket ahhoz, hogy ne látszódjék olyan élesen az áthatolhatatlan dzsungel. Mert ha nem látszik, akkor nem is fáj annyira, hogy letettünk a kijutásról. Tompítani kell mindent. A pia jó erre. A drog is, bár azt itt a suliban nem lehet kapni.

– De lehet – súgta Prudencia fülébe Virginia.

– Tompítani kell – folytatta Oliver. – A tompítás a sarokba szorított, tehetetlen, reményt vesztett ember utolsó eszköze arra, hogy valahogy mégis boldog legyen. Ha nem is sokáig, de amíg a szer kitart. A pár órás könnyűség is boldogabb állapot, mint az örökké tartó reménytelenség. Ha egyhelyben jársz, és látod, hogy ennek semmi értelme, akkor tompítani kell. És ha elég tompa vagy, akkor arra a rövid időre a futás valódi előre haladásnak tűnik, a rengeteg körvonalai elmosódnak, az egész valahogy könnyűvé válik. Nem csoda, hogy amikor kijózanodik az ember, minden duplán olyan rondának, sűrűnek és áthatolhatatlannak tűnik. És te csak jársz egyhelyben, és amint kijózanodsz, rájössz, hogy pokoli fáradt vagy, de nem jutottál sehova, és inkább újra tompára varázsolod magad, mert az jobb, az nem fáj és nem érzed annyira a fáradságot. Aztán majd egyszer olyan fáradt leszel, hogy még a szert sem vagy képes bevenni, és akkor vége az egésznek.

– Ott halok meg én, az árnyak között – suttogta Prudencia.

– Igen, az erdőben. Minél sűrűbb az erdő, annál több a hazug és a halott. Mert csak így lehet kibírni. Nem az ő hibájuk, az erdő ilyen.

Prudencia érzete, hogy lábaiból kifut az erő.

– Jól vagy? – karolta át Virginia.

– Nem.

Oliver egy műanyag széket kerített valahonnan, majd újra elsietett. Virginia Prudencia mögé állt, nehogy lebucskázzon a székről. Előttük a meccs újabb fokozatba kapcsolt. Egészen a teraszig hallatszott a lenti nézők lelkesedése.

– És én? – kérdezte Prudencia.

– Mi van veled?

– Én is…?

– Nem. Prudencia, te baromira nem – simította meg Prudencia arcát Virginia. – Soha nem leszel tompa. Túl sok benned az élet.

– Hát nem tudom. Most elég tompa vagyok.

– Azt is ki kell próbálni. Ha bejön, akkor persze működik, de ez embertől függ. Vannak olyanok, akik még ott is lehetőséget vélnek felfedezni, ahol más csak egy szürke betonfalat lát. Szerintem te ilyen vagy.

– Hát nem – rázta meg fejét Prudencia hevesen, és ettől forogni kezdett a világ körülötte.

– Ezt nem te döntöd el. Ez kívülről látszik. Évek óta várunk egy olyan emberre, mint te vagy.

– Ezért próbáltál berángatni?

– Ezért. Minden erőmmel, de te nem hagytad magad.

– Nagyon fáj tőle a lábam.

– Elnézést. Tudnunk kellett.

– És ha erősebb vagy?

– Nem hiszem, hogy akkor önszántadból velem jöttél volna.

– Hát nem is – rázta meg újra a fejét Prudencia, és a világ újra meglódult körülötte. – És akkor mi lett volna, ha kötélnek állok? Ledobtok a tetőről?

– Nem történet volna semmi.

– Komolyan?

– Komolyan: semmi. Egyetlen egy dolgot leszámítva.

– És mi az?

– Az, hogy mindenki tudta volna, hogy döntöttél. Ennyi. Ennél nem is kell több. Itt fent is vannak ilyenek.

– Most, itt?

– Most, itt.

Prudencia mély levegőt vett.

– Azt hiszem, hogy hányni fogok.

– Nem baj. Fogom a fejed. Az első tanítási napot ennél jobban nem teljesíthetted volna.

– Komolyan?

– A legkomolyabban mondom. Legenda lettél.

– Aha! – bólintott Prudencia, előrehajolt és kiadta a gyomra tartalmát.

Néhány, a terasz párkányánál szurkoló kolléga megfordult és üdvrivalgásban tört ki a látvány nyomán.

– Ez az!

– Gyerünk, Prudencia, adj bele mindent.

– Hát én egy minta legenda vagyok – krákogta Prudencia, amikor végzett a vacsora kiadásával. Máris határozottan jobban érezte magát.

– A legendáknak is van emésztése – tért hozzájuk vissza Oliver. Egy kólát nyújtott át Prudenciának, aki hálásan tapasztotta a palack szájára az ajkait.

– Ropi! – nyújtott át egy zacskót, miután Prudencia végre kinézett a palack mögül.

– De jó! – kapott be néhány szálat Prudencia.

– Egyébként nyertem egy csomó tékát – mondta Oliver Virginiának.

– Arra fogadtál, hogy kitaccsol? – kérdezett vissza a nő.

– Igen. Biztos voltam benne. Túl érzékeny.

– Aljas vagy.

– És gazdag.

– Ha jól értem… ti fogadtatok arra… hogy… – próbálra megformálni a szavakat Prudencia.

– Igen. De ez a beavatás része. Virginia is fogadott.

– És nyertél? – nézett fel rá Prudencia.

– Nem. Azt hittem, jobban bírod.

– Mert magadból indultál ki – nevetett Oliver.

Virginia vállat vont.

– És most, hogy átmentem a vizsgán, mi lesz?

– Mi lenne? Holnap tanítás.

– Vagy éjjel elvisznek, mint Babettet.

– Dehogy visznek – nevetett fel Virginia. – Nem megy az olyan gyorsan. Értékes tanerő vagy. C-s. Amíg nem bomlasztasz, addig használnak. Ez semmi sem volt. A legjobb matektanár vagy itt évek óta.

Prudencia felnevetett. Az sem zavarta, hogy szájában meggyűlt a nem oda tartozó anyag. Hosszasan és kétségbeesetten nevetett. Aztán újra gólt lőtt valaki. A hangokból ítélve most az ellenfél. A tömeg másért lett izgatott, vagy éppen „tompa”, jutott Prudencia eszébe a szó.

– Nincs egy cipőd véletlenül? – nézett fel Prudencia Virginiára.

– Nincs. De harisnyát tudok adni. Abból van dögivel. Találtam egy szobát tele harisnyával. Majd megmutatom neked is. Rengeteg van. Sok az új, de van használt is. Azokat nem veszem fel. Legalábbis míg vannak újak. Ki tudja, hogy kin volt korábban? Talán valami fentin.

Prudencia köszönetet bólogatott. A lába előtt bűzleni kezdett a tócsa. Oliver jelent meg egy vödörrel és egy műanyag seprűvel. Fellocsolta, majd elkotorta a maradványokat.

– Készültél? – kérdezte Prudencia.

Egy marék ropit tömött a szájába és kólát ivott hozzá.

– Nem. Elég eső esik, hogy ne lentről kelljen felhozni a vizet. Mindig van itt víz és söprű. Nem te vagy az egyetlen, aki túlzásba viszi a tompítást. Egyébként vezetünk. Hála ég! Érdemes lesz megnézni a második félidőt.

– Ezek után?

– Az ember nem maradhat mindig józan, nem igaz?

– Dehogynem. Hozok még inni – mondta Virginia. – Neked, Prudencia?

– Micsoda? – kérdezte Prudencia kikerekedett szemmel. – Ja… nem. Húsz évig semmit.

– Húsz évig? Na, azt majd meglátjuk – távozott nevetve a nő. – Annyira azért te sem vagy legenda.

– Majd meg látjuk – bólintott Prudencia.

– Hogy vagy? – lépett mellé Oliver.

– Kezdek józanodni.

– Az jó. Az… hasznos – mondta a férfi és a párkányhoz sétált. Lent a gyerekek már kifutottak a második félidőre.

(folyt. köv.)