Klementina kisietett a tanteremből és anélkül, hogy bárkivel is szóba állt volna a vécére sietett, ahol befogta a száját és akkorát üvöltött a tenyerébe, amekkorát csak tudott. Csupán a vakszerencsének köszönhette, hogy nem ölte meg a kis Linettet. Ha pontosan akart volna fogalmazni, akkor azt mondta volna, hogy a „kis rohadék, elviselhetetlen, iszonyat kis Linettet, aki képes volt minden egyes órán az idegösszeomlás szélére kergetni őt. Megfigyelő tudósként tíz éve épült be a tanári karba. Földi álcájában megélt már mindent, amit egy tanár megélhetett. A megfigyelés zökkenőmentesen haladt, az adatok szépen gyűltek. Míg fel nem bukkant az egyik osztályban Linett, a tanárgyilkos szörny.
Eleinte megpróbálta komoly és felelősségteljes idegenként kezelni helyzetet. Hátha példát nyújt azoknak az amúgy kedve földi kollégáknak, akik nem rendelkeztek olyan idegrendszerrel és intellektussal, mint ő. Egy hét sem telt el, és rá kellett döbbennie, hogy kudarcot vallott. Lehetetlennek tűnt ugyan, de idegrendszere kezdte felmondani a szolgálatot. Először csak enyhe nyomást érzett a mellkasán. később már komoly szorongást diagnosztizált nála a Hold túlfelére telepített bázisuk üzemorvosa. Egy hónap telt el és nem tudott szabadulni a gyilkos gondolatoktól.
– Azt hiszem, hogy megölöm – mondta sírva a pszichológusának, amikor végre szabadságra ment fel a Holdra.
– Nem teheted. Megfigyelő vagy – mondta az orvos.
– Ha tehetem, ha nem, akkor is kicsinálom. Talán ha megenném.
– Nem eheted meg.
– Akkor csak a nyelvét harapom ki, hogy ne tudjon többé megszólalni.
– Nem lehet.
Klementina fejében megfordult a gondolat, hogy talán előbb a pszichológust kéne eltennie láb alól, de végül nem mozdult.
Linett viszont nem kegyelmezett. Egyre pokolibb és pokolibb módszereket talált ki arra, hogy megkeserítse az életét. Ökölbeszorított kézzel oktatott, miközben a legvadabb fantáziák kergették egymást a fejében. De mégsem tett semmit. Megfigyelő volt. Tudós.
Amikor kilépett a vécéből, egy tanár kollégája nézett rá sajnálkozó pillantással.
– Linett?
Klementina csak bólintott. A nő futó öleléssel biztosította részvétéről.
– Én egyszer el akartam ütni a parkolóban – mondta a nő és kisietett a mosdóból.
Klementina sírt egy kicsit majd kiment az udvarra, ahol sok száz gyerektorok üvöltött fába szorult féregként az ég felére. Mélyeket lélegzett, hogy visszanyerje az önuralmát. Ekkor pillantotta meg őket. Linett és két barátja gumizott a bejárat közelében. A mozdulatsor borzongatóan ismerősnek tűnt. Óvatosan közelebb lopta magát a három lányhoz. Éppen Linett ugrált a gumik között. Mindhárman egyszerre kántálták a rigmust.
Méghozzá a vészkimenekítési protokoll pontos szövegét. Azt az ősi nyelven írt kódot, mely évezredek óta segítéségre volt minden kutatónak, aki szorult helyzetbe került munkája során.
Libabőrözött a karja. Talán rosszul hallott. Vajon honnan ismerték a jelszót, ki, mikor, milyen okból árulta el nekik? Új kör következett, és a szöveg, szótagról szótagra megismétlődött a mozdulatokkal együtt.
Ezer éve nem használta a protokollt, melyet éppen arra dolgoztak ki, hogy bárhonnan azonnali kimenekítést kérhessen egy terepen lévő kutató. A lányok újra és újra elismételték a szöveget. De honnan… hogyan…?
Klementina most már minden idegszálával őket figyelte. A szótagok stimmeltek, a mozdulatok pedig…
Elmosolyodott.
Aztán felnevetett.
Végül várt.
A lányok új körbe kezdtek. Most éppen a pokoli Linett volt soron. Elkezdték a szekvenciát.
– Ántákátészó flóóre, omane omane o neo neo tititi o teo teo tititi, ómandzsófix.
– Miért nem csinálod végig? – kiáltott oda Linettnek.
– Mi van? – kiabált vissza a lány.
– Miért nem csinálod végig?
– Végig van csinálva.
– Nem. A legvégén egy teljes fordulatot kell ugranod. Akkor van vége.
– Persze! – fintorgott a lány.
– Persze. De ha nem tudod megcsinálni…, akkor mindegy – legyintett Klementina és elindult az épület felé.
Újra hallotta a rigmust, megállt, de nem fordult meg. Végül bekövetkezett, amire olyan régen várt. Linett két társa visítani kezdett. Megfordult. Linettnek híre hamva sem volt. Klementina mély és egészséges levegőt szívott be tüdejének legmélyébe. Az udvar már most barátságosabbnak tűnt. És az is marad, mert Linettet persze visszaküldik hamarosan a bázisról, de már soha nem lesz az, aki eddig volt.
Hála minden földi istennek.
X

Elfelejtetted a jelszavadat?

Légy Közösségi Olvasó!