Volt benne valami kosz. Nem a medencében, sőt a parton is minden makulátlan volt. A helyzetben volt valami, ami idegesítette.
A medence partján ücsörgött. Az üdülőfalu még nem ébredt fel, csak ő volt a vízparton. Emberrel aznap reggel még nem találkozott, leszámítva egy távoli golfkocsi utasait. Újra felvette öléből a könyvet, melyet az előbb tett le, amikor észrevette a koszt.
Néhány oldal múlva egy idősebb férfi ereszkedett a vízbe néhány méterre tőle. Na, a békének annyi, gondolta. Egy ideig nézte a vízben tempózó férfit. Egyészen jól úszott. Neki is ott lenne a helye. Végül is nem csak olvasni jött ki kora reggel. Első szándéka az úszás volt, de a víz hőfoka eltántorította amúgy sem izmos elhatározásától. Ekkor kötött ki a könyvnél. És tessék, jön valaki, aki szemmel láthatóan öregebb nála, és gond nélkül csobban egyet. Még csak nem is tétovázott, amikor a vízbe ereszkedett. Némi lelkiismeretfurdalás után újra rászánta magát az olvasására, de nem jutott sokáig.
Megint ott volt a kosz.
Becsukta a könyvet.
A férfi éppen előtte rúgta el magát a faltól. Vagy úszó volt, vagy úszóedző, mert gyönyörű fordulót rettyintett itt az egy fős nézőközönségnek.
A kosz most már kifejezetten zavarta. Olyan volt, mint régen a tévéközvetítéseknél, amikor még az éterből érkeztek a jelek, és a készülékek az ég felé nyújtózó antennáktól kaparintották meg a képeket. Ha felhő volt, vagy elsétált valaki a doboz előtt, a kép hullámossá vált, vagy csak kásás lett. Ezt a kását érezte most. Kosz volt. Mentális kosz.
A medence túlfelén, a vízszinttel egymagasságban kinyitott a bár. Hamarosan tele lesznek a nyugágyak, fél óra sem telik majd bele, és félrészeg férfiak lebegtetik magukat a vízben. Bárt tenni egy medencébe hülyeség. Egyértelműen hülyeség.
Azt latolgatta, hogy behúzódik a szobába, de meggondolta magát. Nem futhat el. Ki kell bírnia.
Már megint a kosz!
– Nem! – kiáltott fel hangosan.
A bárpultos felé nézett ugyan, de nem nagyon törődött vele.
Nem, gondolta most már magában. Ez a kosz nem maradhat itt.
Feljebb húzódott a nyugágyban.
Egyáltalán, hogy került ide?
Miért érzi magát szarul? Nem szerette ezt a szót, de a helyzetet ennél jobban nem írhatta le semmi. Szarul volt. Ideges, nyugtalan hangulata összekoszolt mindent. Holott minden rendben volt. Minden a legtökéletesebb rendben volt! Egy álomszállodának álomparkjában ücsörögött egy álommedence partján. Még a könyv is jó volt. Hamarosan Anka is felébred, és együtt elsétálnak elkölteni egy álomreggelit.
Minden rendben van, és ő olyan, mint egy íj túlfeszített idege.
Talán az a baj, hogy túl jó dolgom van, gondolta. Felnevetett. Hát ilyen hülye is csak én lehetek! Az okoz bajt, hogy nincs baj. Elmerengett a felismerésen.
Vagy az is lehet, hogy nem érdemelem meg ezt az egészet. Nem vagyok én sem elég okos, sem elég gazdag, de még szép sem, hogy ilyen helyen ücsörögjek. Különösen szép nem vagyok.
És persze ezért büntetem magam. Aki nem szép, nem okos, nincsenek milliárdjai, az nyilvánvalóan csaló. Nem érdemel ilyen kényelmet. Semmit sem érdemel, csak kínt és nehézséget. Egy ilyen ember csak attól lehet boldog, hogy nem annyira rossz a helyzet, mint lenni szokott, de a jót, vagy a tökéletest nem érdemli!
Az öreg újra csodás fordulót mutatott be az orra előtt.
Talán ha hazamenne… Ha otthon elbújna a kanapé mélyén és azt fogadná el, ami tényleg jár neki. Szóval a semmit.
– Ennyire hülye azért én sem lehetek – hümmögött maga elé.
És akkor mi van, ha ott van a kosz? Egészen jól el lehet lenni itt a medence partján egy kis mentális hányingerrel. Majd elmúlik délre. Vagy iszik egy sört ő is a bárnál, és lenyomja az egész kellemetlenséget egy kis alkoholos buborékkal.
Vagy meg sem mozdul és hagyja, hogy ez a megmagyarázhatatlan háttérzaj szétmarja az egész napját, és az összes gondolatát.
– Nem! Abból nem eszel – dörmögte az orra alá.
– Baj van? – szólalt meg váratlanul valaki a közelben.
Körbenézett, de nem látott senkit.
– Itt vagyok! – mondta újra a hang. A medencében úszó öreg volt. Csak a feje látszott ki a vízből. Talán pihent két hossz között.
– Nem – legyintett az öreg felé.
– Pedig úgy tűnik.
– Nem. Minden rendben.
– Hát ne is legyen egy ilyen csodás helyen – mosolyodott el az öreg, és a nap felé fordult, hogy süttesse pár percig az arcát.
– Maga nem érzi? – kérdezte az öreget, és ő maga sem értette, hogy miért elegyedik szóba egy vadidegen emberrel.
– Mit? – nézett vissza az öreg. Nem tűnt meglepettnek.
– Ezt a koszt. Folyamatosan érzem.
– Takarítanak.
– Nem kint, bent – mutatott a fejére.
– Á! Az a kosz – mosolyodott el az öreg.
– Igen. Maga is érzi, vagy csak én vagyok ilyen hülye?
– Ha ettől meghülyülnének az emberek, akkor itt mindenki bolond lenne.
– Gondolja?
– Tudom. Egyébként mit érez? – könyökölt ki a medence szélére az öreg.
– Számtalan dolgot. Nem érdemlem meg ezt a helyet, kicsi vagyok, már előre félek, hogy vége lesz, és rettegek attól a pillanattól, hogy haza kell menni. Ilyen hülyeségek. A felét nem is tudom megfogalmazni. Mindenesetre koszos érzés. Olyan, mint a zsizsik a régi tévékben. Hangyás lesz tőlük a kép.
– Hát az.
– Maga is érzi?
– Megesik. Nem vagyok megvilágosodva – mondta az öreg, majd intett, és úszni kezdett.
Tizenöt hosszig számolt, de az öreg nem hagyta abba. Ez alatt kétszer akart beugrani az öreghez, de végül csak a medence széléhez kuporodott és várt.
– Maga tudja, hogy mi ez? – kérdezte az öreget, aki tizenkilenc hossz után állt le.
– A zsizsik?
– Az!
– Hát saját maga. A sok kacat a fejében – válaszolta az öreg mélyeket fújtatva.
– Én vagyok?
– Bizony ám! A múltja, a jelene és a jövője, ami bent kavarog. Persze, hogy zavarja az adást az a sok minden.
– Ez az! – hajolt közelebb az öreghez. – Tényleg zavarja az adást. Mint egy légköri zavar. Mit csináljak?
– Mivel? – nézett rá meghökkenve az öreg.
– Azzal, ami zavar. A levegőben lévő elektromossággal. Hogy szüntessem meg?
Az öreg öblösen, felszabadultan nevetett fel. A nevetés végighullámzott a medencén, visszacsapódott a környező bungalók faláról. A bárban rendezkedő pultos vidáman intett feléjük. Új nap kezdődött az édenben.
– Mit akar megszüntetni?
– A zavart az éterben. Hogy tiszta képet fogjon az antenna.
Az öreg most már úgy nevetett, hogy kicsordult a könnye.
– Most mit nevet?
– Amit meg akar szüntetni az maga az antenna – válaszolt végül az öreg még mindig kuncogva. – Az adás tökéletes. Az antenna ilyen béna! De ha kidobja az antennát, akkor egyáltalán nem lesz kép.
– Nem?
– Hát nem. Úgyhogy szét ne verje se a tévét, se az antennát! Ilyen szép helyen nem érdemes öngyilkolászni.
– De másoknál…
– Ugyan már! Mindenki így van ezzel. Én még nem láttam tiszta képet – legyintett az öreg.
Tátott szájjal próbálta felfogni az öreg szavait. Úgy érezte, hogy megindult vele a világ, és soha nem áll le. Az öreg hamiskás mosollyal várt.
– És a maga antennája? – kérdezte végül az öreget.
– Az enyém nagyon vacak.
– És mit csinál vele?
– Semmit!
– Semmit? – nézett az öregre kitágult pupillákkal.
– Semmit. Tudja az van, hogy amíg az ember az antennát piszkálja, és a gombokat tekergeti, addig nem nézi az adást. Márpedig én elég öreg vagyok már ahhoz, hogy egy percet se hagyjak ki.
– Akkor csak úgy…
– Persze. Nézem így a tévét a zsizsikkel együtt. Tudja, ha azt is úgy nézi, mint az adás részét, akkor negyed annyira sem idegesítő az egész. Szóval lazuljon el és ne zavarja, hogy néha zavaros a kép. A lényeg, hogy van adás. Néha a zsizsik is egészen érdekes. Na, úszom, mert megfagyok – intett mutatóujjával a víz felé az öreg, és már ott sem volt.
Visszatelepedett a nyugágyra. Fejében szélviharként gomolyogtak a gondolatok. Az öreg szavai, saját koszos érzései. Minden egyszerre mozgott, és ő mindezt látta. A medencét, az öreget, a gondolatait, és a háttérben lapuló koszt.
– Na, úsztál? – szólalt meg mellette Anka.
– Nem.
– De jól vagy?
– Miért kérded?
– Ahogy ébredtél, szívem… Mintha vérmedvékkel álmodtál volna egész éjjel.
– Minden oké! – állt fel a nyugágyról.
Az ebédlő felé eszébe jutott, hogy a medence mellett hagyta a könyvét. Talán ellopják, mire visszaér. Visszanézett a nyugágyra. A könyv ott hevert a törölközőjén. Egy lélek sem volt a közelében, de ő egy kicsit mégis aggódott.
– Menjünk vissza? – kérdezte Anka.
– Nem. Dehogy, csak kicsit hülye vagyok.
– Jó neked, hogy csak kicsit – nevetett fel Anka.
Ő is elmosolyodott.
Hát, igen. Zsizsikes ez a kép. De ez az ő zsizsike.
X

Elfelejtetted a jelszavadat?

Légy Közösségi Olvasó!