Szülők-gyerekek

A vacsora szerény volt, de korántsem szűkös. Visvakarm irányított mindent, mert a három fehér ember, aki megjelent nála semmit sem tudott a szabályokról, viszont illemtudónak tűntek és ez bőven elegendő volt. Tamang volt a tolmács, és a beszélgetés így majdnem zökkenőmentesen zajlott. Amikor végeztek az étellel Visvakarm rátért arra, ami miatt most már órák óta furdalta a kíváncsiság.

– És mi célból járnak itt? – kérdezte.

– A hegy miatt – válaszolta az, aki Charlesnak nevezte magát.

– Melyik hegy? Errefelé sok van.

– A legnagyobb hegy. A Mount Everest.

– Az melyik?

A vendégek között támadt egy kis megbeszélni való.

– Csomolungma – mondta végül az, akit Edwardnak hívtak.

– Maguk hogy hívják?

– Mount Everest.

– Furcsa név – bólintott Visvakarm. – Pláne, hogy van már neki neve egy ideje. Nem tudtam, hogy van még egy másik is. És mit jelent?

– Micsoda? – kérdezte a Charles nevű.

– Az, hogy Mount Everest.

– Az egy név. Everest.

– Isten egyik neve?

Charles megrázta a fejét. – Nem. Egy felfedező neve.

– Ember?

– Ember – bólintott Edward is.

– Mi úgy hívjuk, hogy a Világ anyja. Furcsa, hogy maguk a Világ anyját egy olyan egyszerű emberről nevezték el, mint saját maguk. Vagy maguk nem egyszerű emberek?

Erre nem érkezett válasz. Visvakarm bosszúságot érzett, de bár ügyelt rá, hogy ez ne kerítse hatalmába, de nem tudta megállni azt, hogy ne folytassa.

– Miért nem volt jó az a név, ahogy hívják?

A három fehér nem válaszolt azonnal. Látszott rajtuk, hogy komolyan megfontolják a választ, és ez mulatságosnak tűnt. Elpárolgott a haragja.

– Nem akartunk tiszteletlenek lenni. Nekünk új volt ez a hegy – mondta körültekintően Charles.

– Hiszen itt áll amióta világ a világ. Meg kellett volna kérdezni, hogy mi a neve, és nem elnevezni egy egyszerű emberről.

– Nem… nem akartunk…

– Igen. Tiszteletlennek lenni – legyintett Visvakarm. A bosszúst játszotta, de már nem volt az. – De miért nem volt jó a régi név?

– Azért… mert… – Edward elhallgatott. – Mert ilyenek vagyunk. Mindenki elnevezi azt, amit lát és még nincs neve, vagy nem tud róla, hogy van. De még akkor is, ha tud róla, de… ilyenkor… – hebegett, de Visvakarm nem szakította félbe – ilyenkor úgy érezzük, hogy most már a miénk. Közünk van hozzá.

– A maguké? – kérdezte Visvakarm. Az Edward nevű elvörösödött. – A Világ anyja a maguké.

– Nem úgy… nem úgy gondoltuk… hanem…

– Az nem a maguké. És ha az lenne, akkor mihez kezdenének vele? Elviszik innen? – nevetett fel Visvakarm.

Az Edward nevű a Charles nevűre nézett, mintha valami fontos következe, amire számítottak.

– Fel akarunk mászni rá.

– Mit mondott, Tamang? – nézett tolmácsára Visvakarm.

– Azt, hogy fel akarnak mászni rá.

– Minek?

– Nem tőlem kérdezze, uram.

– Minek? – nézett Visvakarm a Charles nevűre.

Tamang megkérdezte.

– Mert meg akarjuk hódítani.

– A Világ anyját? Hogy?

– Úgy, hogy felmászunk rá.

– És attól meg van hódítva?

– Akkor elmondhatjuk, hogy eljutottunk oda.

– Hova?

– A tetejére.

Visvakarm hitetlenkedve nézett segítőjére.

– Ezt mondta – tárta szét a kezét Tamang.

– De miért akarják elmondani, hogy jártak a Világ anyjának a tetején? Akkor mi lesz? – kérdezte Visvakarm miközben Charles arcát nézte, hátha furcsa vonásaiból kiderül valami az igazságból.

– Uram. Ha felmegyünk rá, akkor…

Visvakarm kivárt.

– Akkor… elmondhatjuk, hogy…

– Hogy eljutottak oda – ezt értem. – De miért akarják elmondani? Mi lesz, ha ott lesznek?

A Charles nevű egyre elkeseredettebben nézett az Edward nevűre.

– Akkor miénk lesz a dicsőség.

– A dicsőség? Azért, mert felmentek oda?

– Igen, uram.

– És ha felmennek és maguké lesz a dicsőség, akkor mi lesz?

– Akkor büszkék leszünk – szólalt meg az eddig csendben figyelő harmadik. Ő Georgenak hívta magát a bemutatkozáskor.

– Büszkék?

– Igen, uram.

– Akkor azért mennek oda, hogy büszkék legyenek?

– Hogy a népünk büszke legyen.

– A népük? Nem csak maguk?

– Nem. Nekünk is jár a dicsőség, de ha megmásszuk, akkor a népünknek is jár.

Visvakarm bólintott és egy ideig gondolataiba mélyedt. Senki sem szakította meg a csendet.

– Mekkora a népük?

– Sok millió.

– Sok millió embert akarnak büszkévé tenni.

George bólintott. Visvakarm is bólintott.

– Azt tudják, hogy büszkének lenni múlandó öröm és rá lehet szokni?

George bólintott.

– De így is fel akarnak menni.

Mindhárman bólintottak.

– Ha nem sértjük meg a Világ anyját. Szívesen mutatunk be neki áldozatot, vagy adunk adományt.

Visvakarm felnevetett.

– A Világ anyját egyáltalán nem érdekli, hogy ki mászik fel rá. Az áldozatot pedig maga intézi. E felől ne aggódjanak. De ha a kolostornak adnak valamit, azt megköszönjük.

A fehér vendégek hevesen bólogatni kezdtek. Látszott rajtuk, hogy ismerős terepen jártak.

Visvakarm bólintott, majd mélyen a George nevű férfi szemébe nézett.

– Azt tudja, hogy a hegy könnyen magához kérheti az életét? Nem az Everest. Az nem tenne ilyet. De a Világ anyja igen.

– Igen. Tudom – bólintott a férfi.

– És ez megéri némi büszkeségért?

George bólintott.

– Nem. Nem éri meg – intett nemet fejével Vasvakarm. – De nem én vagyok az, aki megakadályozza magukat. Nekem csak az a dolgom, hogy elmondjam: a büszkeségért nem éri meg.

A George nevű újra bólintott, de látszott rajta, hogy azt hiszi, ezt ő jobban tudja.

Visvakarm két gyors mondattal berekesztette a vacsorát.

Négy nap múlva indult tovább az expedíció.

Visvakarm – bár nem volt szokása – kikísérte az expedíciót a kolostor kapujáig. Elbúcsúztak. A fehér idegenek udvarias meghajlással intettek búcsút. A teherhordók elindultak és pár perc után már a völgy tetejénél jártak.

– Tamang?

– Igen, uram?

– Kaptak enni?

– Igen.

– Adtunk nekik az útra is.

– Jó.

A csapat kitartóan kígyózott a nagy hegy felé.

– Meg fognak halni.

– Meg. Miért adta az áldását, uram?

– Miért? – nézett Tamangra őszinte meglepetéssel Visvakarm. – Hogy ne adtam volna? Hiszen gyerekek.

*

George Everest életének legnagyobb részében földmérőként dolgozott Indiában. 1843-ban hazatért Angliába, majd lovaggá ütötték. A XV. csúcsot 1852-ben a világ legmagasabbjaként azonosította Everest utóda Andrew Scott Waugh, aki elődje, főnöke, mestere tiszteletéül Mount Everest-nek nevezte el. Maga Everest azt mondta, hogy jobb lenne azt a helyi nevén nevezni, mivel az „everest” szót tisztességesen le sem tudják írni, és ki sem tudják ejteni hidiül. De mivel úgy hitték, hogy a hegynek nincs neve, ezért Waugh javaslatára mégis így kezdték nevezni. Csak 1907-ben derült ki, hogy a hegynek már van neve (Csomolungma = Világ anyja), sőt kiderült, hogy 1733-ban francia hittérítők térképén ott állt már a hegy a saját tibeti nevével. Az angolok és a franciák összevesztek, hogy ki fedezte fel a hegyet. A tibetiek, akik pár ezer éve már felfedezték, nem szálltak bele a vitába, mondjuk nem is kérdezték meg őket, sőt, nem is nagyon voltak kíváncsiak a véleményükre. Valójában még az sem tisztázott, hogy maga Everest látta-e saját szemével a róla elnevezett hegyet.

Az első megmászásra tett kísérlet 1924-ben történt. George Mallory és Andrew Irvine indult el a csúcsra. Útjuk során megálltak a világ legmagasabb pontján működő Rongbuk tibeti buddhista kolostorban, ahol a szerzetesek igen nehezen értették meg, hogy mi értelme van felmászni a Világ anyjára.

George Mallory és Andrew Irvine valószínűleg feljutott a csúcsra, és ereszkedésük közben érte őket a halál, de erre konkrét, tárgyi bizonyíték nincs, csak ráutaló jelek. Bár Mallory testét megtalálták (1999) a csúcs alatt, de nem találtak nála fényképezőgépet. Irvine testét nem találták meg a mai napig, így jelen pillanatban még mindig Hillary az, aki kb. 30 évvel később elsőként a csúcson járt.

Ő képviseli ma is az emberiség büszkeségre vágyó gyermeki részét.