Az évértékelő beszéd lement. Az igazgatótanács megelégedéssel vette át a bónuszokat. Nem szó szerint. A bankszámlától érkező csipogások jelezték, hogy mindenki megnyugodhat, a pénz ott van, azt már senki sem veheti el.
– Hölgyeim és uraim! – mondta ünnepélyesen az igazgatótanács elnöke. – Akkor térjünk rá kedves kötelességünkre.
– Együnk? – kérdezte a pénzügyi igazgató.
Nevettek. Az is nevetett, aki a kérdést feltette, pedig ő komolyan gondolta. Még jó, hogy nem bukott le.
– Nem. Arról kéne döntenünk ebéd előtt, hogy mit adjunk a népnek. Tudják: vállalati adakozás, filantrópia, a szociális érzékenység kimutatása. Ilyesmi. A többi fogalom is le van írva, felolvasom, ha valakit érdekel. Szóval: mit adjunk a népnek?
– Melyiknek? – kérdezte a PR igazgató.
– Akármelyiknek. Úgy általában, a népnek.
– De most komolyan kérdezem. Melyiknek? Mert adóilag nem mindegy, ha például egy külföldi népnek adunk valamit – vetette közbe a pénzügyi igazgató.
– És jogilag sem – tette hozzá a jogi részleg vezetője.
– Jó. Akkor pontosítsunk: a mi népünknek.
– Mielőtt tovább mennénk, tisztázni kéne, hogy a teljes népnek adunk, vagy csak egy részének. És persze, hogy mennyit – szólalt meg most először az igazhatótanács elnökhelyettese. Ő volt az egész társaságból a legszűkszavúbb, de a leginkább gyakorlatiasan gondolkodó ember. Ezért egyszerre szerették és utálták is. Időszaktól és helyzettől függően.
– Nem úgy gondoltam, hogy a teljes népnek. Az sok millió ember. Mondjuk egy kis részének.
– A parasztoknak például? – kérdezte a marketing főosztály vezetője.
– A nép paraszt, nem? – vont vállat a vezérigazgató.
– Átvitten igen, nem átvitten csak az a része, amelyik az agrárszektorban tevékenykedik.
– Aha. Akkor inkább ne legyenek ők. Városban vagyunk, vagy mi. Szóval adjunk valamit a városi népnek. Ötlet?
– De melyik városnak? – kérdezte megint a pénzügyi igazgató. Kicsit idegesítő volt, hogy ennyit tud kérdezni. Az ebéd meg már kihűl. – Az összes sok lenne. Javaslom, hogy legyen az, ahol tevékenykedünk.
– Az több száz város – jegyezte meg az elnökhelyettes.
– Akkor nem tudom. Valamelyiknek – vont vállat az elnök.
– Én arra szavazok, hogy ennek. Mármint ahol most vagyunk. Szép kis város. Megérdemli – mondta a jogi osztály vezetője.
– Te nem itt élsz? – kérdezte a marketinges.
– Na és?
– Jó. Csak kérdeztem.
– Na. Ne személyeskedjünk! – vetett véget a vitának az elnök. – Döntöttem. Ennek a városnak adunk. Mármint nem a városnak, mert az nem ember, és mi az embereket szeretjük, hanem azoknak a parasztoknak, akik itt élnek.
– Átvitt parasztok – szólt közbe a marketinges.
– Nyilván. Mi más?
– Még így is sokan vannak – jegyezte meg az elnökhelyettes. – Egyáltalán. Mennyi pénzünk van erre?
– Azt én tudom. A bevétel egy százaléka – válaszolt azonnal a pénzügyes.
– Az nem sok egy kicsit? – kérdezte a pénzügyi igazgató.
– Leírhatjuk az adóból.
– Akkor is soknak tűnik.
– Sok?
– Sok!
– Akkor legyen fél százalék. Az is elég sok. Tehát az egész városnak adunk fél százalékot és kész. Kell valami transzparens, vagy fényreklám, hogy adtunk. Ingyen nem adunk.
– Én inkább egy intézménynek adnám. Az mindig jól veszi ki magát. Örülnek. Benne vagyunk a civil társadalomban. Jól mutat a sajtóban – hajolt előre a PR-os.
– Utalni is könnyebb, mint a népnek külön-külön – jegyezte meg a pénzügyi igazgató.
– Intézmény… – tűnődött el az elnök. – De nem lehet cég. Az bénán néz ki.
– Valami civil szervezet? – kérdezte a marketinges. – Olyan sok van belőlük. Pénzük semmi. És amikor adunk, úgy örülnek, mint a kismajmok. Az nagyon jól veszi ki magát. Már az, amikor örülnek. Nagyon látványos. A majmokat egyébként nem szeretem.
– Ha látványos, az jó – bólintott az elnök. – Valami konkrét javaslat?
– Legyenek benne gyerekek – bökte ki az elnökhelyettes.
– Most majmok, vagy gyerekek?
– A gyerek az jó. Az nagyon jó – helyeselt egyszerre a marketinges és a PR-os.
– És mi lenne, ha beteg lenne? – kérdezte a pénzügyes.
– A szervezet?
– Nem. A gyerekek.
– Az is jó. Az még látványosabb – csapott az asztalra a marketinges. – Mi fogjuk megmenteni őket! Akár csinálunk egy filmet is, ahogy megmentjük. Mondjuk legyen egy szegény, beteg nép-kisfiú. Csak van olyan szervezet, aki ezekkel foglalkozik?
– Ezt kórháznak hívják – jegyezte meg az elnökhelyettes.
– Magánklinika? – kérdezte a PR-os.
– Nem. Kórház. Az olyan, mint a magánklinika, de átvitt parasztoknak.
– A kórház nem jó – ingatta fejét az elnök. – Nem szeretek rágondolni.
– És nem pozitív – bólintott a marketinges.
– Úgy van. Valami pozitív kéne, amiben gyerekek vannak.
– Óvoda.
– Óvoda? Az lehet. Arra szívesen gondolok – bólintott az elnök.
– És ott is bármikor lehetnek beteg gyerekek. Csak akkor még nem olyan betegek. És mondhatjuk, hogy mi előztük meg a bajt – lendült bele a marketinges.
– Úgy van. Preventívek vagyunk. És látszik, hogy szeretjük a gyereket – lelkesedett a PR-os is.
– Én nem szeretem – jegyezte meg a pénzügyes.
– Ezt majd ne mondd – kacsintott felé az elnök. – Rendben. Akkor legyen egy óvoda. Melyik?
– Van cégóvodánk. Egy csomó – mondja az elnökhelyettes.
– Az nem ciki? Mármint, hogy magunknak adjuk a pénzt.
– A többit is magunknak adtuk – vont vállat a helyettes.
Lett egy kis csend. Mérlegeltek.
– Ne legyen a miénk. Válasszunk egy másikat. Találomra.
– Én tudok egyet. Szegények – tette fel a kezét a pénzügyes. – A takarítónő gyereke oda jár. Villamossal.
Mélységes csönd lett.
– Az jó lesz – súgta az elnök. – Jó. Akkor ezt megbeszéltünk. És mit adjunk nekik?
– Pénzt ne. Azt mindenfélére elköltenék – mondta határozottan az pénzügyi igazgató.
– Okos!
– Nem. Ez tapasztalat. Olyan kell, amit nem lehet elkölteni. Ami ott van.
– Amire rá lehet írni, hogy mi adtuk – bólogatott a marketinges.
– Úgy van.
– És ami kifejezi a hitvallásunkat.
Újabb csönd lett.
– Mármint…? – kérdezte az elnök.
– Mármint valami pozitív dolgot, amit mi gondolunk.
– Éhes vagyok – jegyezte meg a pénzügyes.
– Az nem hitvallás, hanem tény – rázta meg fejét az elnök. – Legyen mondjuk valami magasztos. Mondjuk az, hogy szeretjük az állatokat. Én szeretem. Van egy kutyám.
– Az állat jó. A gyerekkel együtt meg egyenesen főnyeremény – helyeselt a marketinges.
– És kéne valami globális üzenet is – szólt közbe az elnökhelyettes. – Mint a környezetvédelem, vagy a klímaválság.
– Klímaválság ide vagy oda, ha megyek nyaralni, akkor nekem legyen jó idő, mert mérges leszek – súgta a pénzügyi igazgató az elnökhelyettesnek. Nevetgéltek egy kicsit.
– Na. Akkor mit adjunk? – kérdezte az elnök. – Valami üzenetértékű kéne. Állat. Klíma. Óvoda. Tessék gondolkodni, mert addig nincs ebéd.
A tárgyaló csendbe borult.
– És mi lenne, ha adnánk nekik egy… – harapta el a mondat végét a marketinges.
– Mit? – csapott rá azonnal az elnök.
– Hát. Nem tudom, hogy jó ötlet-e. Mert a beszerzés talán problémát okozhat.
– Mondd már, hogy mit!
– Ha adnánk az óvodának egy… jegesmedvét?
Tátva maradtak a szájak.
– Az… hát… iszonyatosan jó – súgta a PR-os.
– Igen. Bólogattak a többiek is. Ez ezer légy egy csapásra – bólogatott hevesen a pénzügyes. – A jegesmedve kihalófélben lévő állat. Vagy nem?
– De – válaszolták többen is.
– Na. És puha! A gyerekek szeretik.
Most már egymás szavába vágtak a jelenlévők.
– Kész ikon. Mármint a globális felmelegedés ikonja.
– És benne van a klímaválság.
– Az hasonló, mint a globális felmelegedés.
– Mindegy.
– És mindezt egy óvodában, ahol szeretik és etethetik.
– Mivel fehér, lehet rá festeni. A logónkat mondjuk.
– Vagy belenyírjuk a szőrébe.
– Vagy a gyerekek festik rá a logónkat.
Már kiabáltak.
– És ilyen még nem is volt!
– Ez az! – ugrottak többen talpra.
– Együnk már! – üvöltötte a pénzügyes.
– Igen. És ha nincs étel, akkor a menzán meg is lehet enni! – ujjongtak a többiek.
– Nem úgy értettem, de mindegy!
– És…???
– És!!!
– Istenem, de jók vagyunk a néppel!
– Rohadt jók!
Már mindenki talpon volt. Átölelték egymást. Öklök csaptak a levegőbe.
– És mindez fél százalékért! – visította a pénzügyes.
– Szeretlek! – ölelte át az elnökhelyettes. – Jó emberek vagyunk!
– A legjobbak! – kiabálták egyszerre a mennyezet felé, mely fölött ott volt az ég is.
Ugrálni kezdtek.
– A legjobbak! A legjobbak!
Aztán elmentek enni.
*
február 27. Nemzetközi Vállalati Filantrópia nap. Nemzetközi jegesmedve nap.
**
2018-as felmérésben 250 olyan több-milliárd dolláros cég vett rész, melyek összesített éves bevétele több, mint $7.9 billió (egy billió = 1000 milliárd) dollár volt.
2018-ban összesített adakozásuk elérte a $25.7 milliárd dollárt, mely átlagosan 0.94 százaléka volt az adott cég adózás előtti nettó jövedelmének. Ez 2016-ban még csak 0.83 százalék volt, szóval ez csodálatos növekedést jelent az adakozásban.
A vállalati filantrópia kivirágozni látszik, az emberiség meg van mentve.
Oberon álma 2. rész(8)
A szócikk(5)
Az archívum 2. (befejező) rész(5)
A recept-senki(5)
A nagyfiú(5)
Mindenki Augusztusz bácsija(4)
Tanulni arany(4)
A betelefonáló(4)
Részletkérdés (felolvassa: Molnár Anna)(4)