A szökés

Az üldözők már látótávolságban voltak. Persze nem szó szerint – puszta szemmel egy hold is mikronnyi méretűnek látszik egy fényév távolságból –, de ahhoz elég közel, hogy a műszerek az utánuk száguldó flotta minden egyes hajóját pontosan regisztrálják.
– Uraim – szólalt meg Porfir parancsnok, bár észrevette, hogy több nő is van a jelenlévők között. – Addig ebből a szobából senki sem távozik, míg a következő problémára megoldás nem születik. Akinek pisilnie kell, most menjen ki. – Senki sem mozdult. – Jó! Tehát, mi várható?
Porfir kemény ember hírében állt, és ezt az általános vélekedést a közvetlen beosztottjai csak megerősíteni tudták.
A hajó eligazító termében nyolcan tartózkodtak. Négyen a parancsnokságot képviselték, ketten a műszaki és tudományos állományt, és egy nő a hajó utasainak nevében ücsörgött az asztal legtávolabbi csücskében.
– Foglaljuk össze újra! – nézett Porfir a parancsnokhelyettesre.
Inge megköszörülte a torkát, és beszélni kezdett: – A támadás nagyjából két nap múlva várható. Akkor érnek be minket.
– Ez biztos? – kérdezte Porfir.
– A jelenlegi sebességük szerint igen. 49 óra és 20 perc múlva érnek lőtávolba.
A több négyzetméteres hajóablak mellett elsuhant egy fénycsík. Mikro-aszteroida. Az űr ártalmatlan és szép intermezzoja, már ha van a hajónak megfelelő pajzsa.
– Mennyi az esélye annak, hogy támadni fognak?
– Száz százalék – szólalt meg a taktikai tiszt.
– Ezt honnan tudjuk?
– Onnan, hogy az elmúlt ezerhatszázhuszonöt kapcsolatfelvétel minden egyes esetében azonnal, felszólítás nélkül támadtak. Nem volt kivétel. Mindig teljes fegyverzettel csapnak le, és minden esetben a megsemmisítés a céljuk.
Porfir kibámult az ablakon. Pontosan tudta, hogy mivel áll szemben, de mindenkinek hallani kellett a részleteket. Még Micikének is, aki a hajó polgári utasait képviselte. Micike. Porfirnak tetszett a név. Volt benne valami ősi, egyszerű. Valamikor biztos jelentett valamit. Jobb lett volna nyelvésznek tanulni, gondolta. Most nem lennének ilyen gondjai.
– Tehát, ha beérnek, akkor támadnak. És mi?
– Mi pedig meghalunk – mondta JuSu, a taktikai tiszt. Android volt. Nem várt tőle senki érzelmes kijelentéseket.
– Ez mennyire biztos?
– Ezerhatszázhuszonöt az egyhez, hogy túléljük. Eddig minden egyes támadás a megtámadott hajó pusztulásával járt. Nem volt kivétel.
– A harc tehát nem opció.
– Úgy van – bólintott JuSu. – Más megoldást kell találjunk ahhoz, hogy túléljük.
Az ablak előtt egy vastag mikrozápor húzott el. Egy pillanatra mindenki kifelé bámult. Ezt egyetlen űrhajós sem fogja megszokni. Vannak dolgok az életben, melyek akkor is megállásra kényszerítik az embert, ha kétszáz évig él.
– De szép! – szólalt meg a misztikus nevű Micike, aki valószínűleg még soha nem járt a hajó eligazító termében.
– Milyen lehetőségeink vannak? – nézett vissza az ablaktól Porfir.
– Alapvetően három opció közül választhatunk – szólalt meg Albert Bohr. Már a névből lehetett tudni, hogy szülei tudós pályára szánták. Valószínűleg némi génsegítséget is kapott a fogamzáskor, de a tudósok már csak ilyenek: saját világukat élik.
– Figyelünk! – bólintott Porfir.
– Előzetesen le kell fektessem önök előtt a tényt, hogy nincs kellemes megoldás. Vagyis csak fájdalmas alternatívák között választhatunk. Sajnálom!
– Értettük, sorolja!
Albert Bohr kinyitotta a maga elé helyezett mappát, és belenézett a jegyzeteibe.
– Valójában egyetlen megoldásunk van arra, hogy a hajó túlélje a támadást, ez pedig az, hogyha gyorsabbak vagyunk az üldözőinknél. Ennek elérésére dolgoztunk ki néhány alternatívát.
– Tehát elérhető? – vágott közbe Porfir. Direkt szakította félbe a tudóst, hogy éreztesse a többi jelenlévővel az állítás fontosságát.
– Igen. Még van erre lehetőség.
– Még?
– Összesen két óránk van arra, hogy valamelyik most vázolt alternatívát kivitelezzük.
– Azért csak nem pontosan két óra? – szólt közbe Örtemisz, a hajó polgári parancsnoka.
– Két óra és hat perc áll rendelkezésünkre, hogy gyorsítsunk. Két óra hét perckor már nem tudunk elszökni előlük – szólt közbe JuSu.
– Akkor tehát két óra hat percünk van – nyugtázta Porfir.
– Már csak két óra öt perc – emelte fel kezét JuSu.
– Jó! Tehát mik az alternatívák?
– Valójában azt kell elérnünk, hogy több energiánk maradjon a meghajtásra – válaszolt Albert Bohr. – Erre lehetőségünk van akkor, ha a hajó hasznos területének ötven százalékától elvonjuk az energiát.
– Mennyire? – kérdezte Inge.
– Teljesen. Minden egyes joule számít. A lényeg, hogy lekapcsoljuk a hajó felét. Az életfenntartó rendszereket, mindent.
– És akik ott laknak? – kérdezte Porfir.
– Azok átköltöznek a hajó másik felébe. Szűkös lesz, de nem lehetetlen. A hajó minden lakóterében megháromszorozódna a létszám.
– Rendben. Ez máris jó. Nyilván a sárga besorolás fölötti lakókörzetek kivételt képeznek – bólintott Örtemisz.
– Nem! – ingatta fejét Albert Bohr, majd egy csak számára látható kijelzőn gyors számításokat futtatott át ujjbegye alatt. – Amennyiben kihagyjuk a sárga vagy a fölötti besorolású lakrészeket, úgy négyezerkilencszázhárom ember számára nem jut hely.
– Csak meg lehet már oldani valahogy. Lakjanak a folyosón.
– A folyosó és egyéb nem lakókörzet energiaellátása ebben az esetben 0.12%-al megugrana, mely már nem elegendő a szökési sebességhez. Ebben az esetben érdemes rátérni a második megoldásra – mondta Albert Bohr, majd nagyot nyelt, és elcsuklott a hangja.
– Vagyis? – kérdezte Porfir.
– Innen átveszem – szólalt meg az eddig csendben várakozó ZuSu. Ő is android volt, a tudós állomány egyik kiemelkedő tagja. – A második megoldás, mely természetesen kombinálható az elsővel, a hajó létszámának kellő mértékű csökkentése.
– Ezt hogy kell érteni? – kérdezte egészen halkan Inge.
Porfir kibámult az ablakon. A zártkörű eligazításon is pont ilyenkor vette át a szót ZuSu. Akkor Inge helyett ő tette fel pont ezt a kérdést.
– A létszám csökkentése kettős előnnyel jár – beszélt tovább szenvtelenül ZuSu. – 20,268 db személy felhasználásával egyrészt a szökéshez 3.6 googlejoule tartalék energiát kapunk, másrészt a hajó energia terhei 42%-al csökkennek.
Csend borult az eligazítóra.
– Várjunk! – támaszkodott két kézzel idegesen az asztalra Inge. – Most arról beszélünk, hogy nagyjából húszezer főt megölünk?
– És felhasználunk – bólintott ZuSu. – Kétszázezer fő túléléséért nem nagy áldozat.
– Magának, akinek nincs gyereke – förmedt rá Inge.
– A számok élőnek és nem élőnek egyaránt számok.
– Akkor kapcsoljunk le téged!
– A hajón dolgozó android létformák energiaellátása 13%-át teszi ki egy újszülött létfenntartási energiaigényének, továbbá jelen pillanatban nincs egyetlen a hajó működéséhez nélkülözhetetlennek nyilvánított android.
– Mert az emberek azok, mi?
– Igen – bólintott ZuSu szenvtelenül. – A kiválasztást hasznosság alapján végeztük el…
– Várj! Már ki is választottátok azokat, akiket meg akartok ölni?
– Nem akarunk megölni senkit. Ez éppen a túlélés záloga, tehát nem több, mint szükségszerű energiamegtakarítás.
– Egy emberi élet mindennél többet ér – csapott az asztalra Inge.
– Száz emberi életnél is? – kérdezett vissza ZuSu, és kíváncsian várta a választ.
– Na, ebből elég! Mi a harmadik megoldás? – vágott közbe Porfir.
– A harmadik megoldás lehetősége még nem jött el, így annak részletezése csak időpocsékolás lenne – mondta szűkszavúan ZuSu.
– Tehát – szólat meg némi csend után Inge –, vagy nyomorgunk, vagy kiirtjuk egymást?
– Ez nem kiirtás… – vágott közbe ZsuSu, de Porfir váratlanul felállt az asztal mellől.
– Bármi legyen is, arról gyorsan döntenünk kell – mondta, és az ablakhoz sétált.
– Az nem jó, hogy összeköltözzünk – szólalt meg Örtemisz. – Már azért sem, mert ez csak ideiglenesen oldaná meg a problémákat.
– Igaz! – bólintott ZuSu. – Az ötven százalékos helyspórolás a mostani szökést megoldaná, de a hosszútávú meneküléshez nem hatékony megoldás.
– Mondtam én. És úgy nem lehet vezetni egy társaságot, hogy egy hattagú család lakik még a lakóterünkben. Akkor mi van, ha sárga szint alatt összeköltöztetjük őket, a többi pedig…?
– Mi? – nézett rá megrökönyödve Inge.
– Hát amit ZuSu javasolt. Kevesebb lenne.
– És hogy gondolod?
– Sehogy! Nekem sem tetszik az egész – vont vállat Örtemisz.
– Talán, ha megkérnénk pár utast – emelte fel kezét a harmadtiszt. Szinte gyerek volt még.
– Mire? Hogy sétáljanak ki a zsilipkamrán? – támadt rá Inge.
– Nem a zsilipkamrába mennének, hanem a Joule-házba.
– Mert az más? Akkor, gondolom, te leszel az első a sorban.
– Senki nem megy a Joue-házba! Legalábbis az nem, aki most itt van – csattant fel Porfir.
A srác elhallgatott.
– Ez az! Ez a probléma végül is a parancsnok dolga. Majd ő kijelöl párat közülük. Nem igaz, Porfir? – szólt közbe Örtemisz.
A parancsnok nem válaszolt. Kint az űr a szokásosnál is hidegebbnek tűnt.
– Kell legyen más megoldás – szólalt meg a misztikus nevű Mici.
– Nincs – válaszolta azonnal ZuSu. – Kivéve a harmadikat, de annak még nem jött el az ideje.
Porfir legszívesebben nekiesett volna az androidnak, de tudta, hogy hiába tenné. Az ő fajtájuk nagyon makacs, semmit sem lehet belőlük kihúzni, ha nem akarják. Inge is próbát tett, de ezzel csak az idő ment el. ZuSu hajthatatlan maradt.
– Vagy vegyük azt a listát, amit ZuSuék már megcsináltak – mondta Örtemisz, és sétálni kezdett az asztal körül. – Mi benne vagyunk?
– Ki az a mi? – kérdezte ZuSu.
– Akik itt vannak?
– A jelenlévő személyek közül egy fő van a listán.
– Én?
– Nem – válaszolta az android.
Örtemisz nagyot szusszantott. – És elárulod, hogy ki?
– Mici Kolvacs.
– Az ki? – kérdezte Örtemisz meglepődve.
ZuSu az asztal végén ülő Micire mutatott, aki kikerekedett szemmel figyelte a beszélgetést.
Örtemisz megtorpant, és Micire nézett. Szép nő volt, és jól állt neki a félelem.
– Le lehetne őt cserélni? Végülis mégis csak egy képviselőről van szó?
– Igen, megtörtént – bólintott ZuSu.
– Hát ez remek. Haladunk – csapta össze kezét Örtemisz. – Ügyesen kell majd kihirdetni.
– Nem hiszem el, hogy erről beszélgetünk – csóválta fejét Inge.
– Hát pedig erről, mivel ez az egytelen megoldás. Valahogy úgy kéne fogalmazni, hogy benne legyen a hősiesség. Mondjuk „minden családban van egy hős” vagy valami ilyesmi. Ha szerencsénk van, egymást beszélik majd rá. És ezzel nem is hazudunk, ők tényleg hősök lesznek. Meg is emlékezünk majd róluk. „Hősök, akik a menekülést lehetővé tették!”, vagy ilyesmi.
– Talán, ha elmondanánk nekik az igazat? – szólalt meg ismét a harmadtiszt.
– Hülyeség. Az igazság csak felzaklatja őket, az meg lázadáshoz vezet. Szlogenek kellenek és pár jó példa. Micike! – fordult váratlanul a nő felé Örtemisz. – Talán mégis magának kellene élen járnia ebben, végül is képviselő, vagy mi a fene.
– Tessék? – kérdezett vissza cérnavékony hangon Mici.
– Megtenné, hogy energiává válik a közjó érdekében?
– Nem szeretném – ingatta fejét Micike.
– Egyébként, ez hogy lesz? – nézett ZuSura Örtemisz. – Ha valakinek nem akaródzik önként, akkor hogy vesszük rá?
– Erre vannak módszerek – szólt közbe Porfir.
– Nagyon helyes! Vegyük például Micit. Hogy küldhetnénk már most oda? Csodás példa lenne mindenki számára. Utána pedig elég annyit mondani, hogy családoként egy kötelező. A hajó, a haza, az emberiség érdekében.
– Ez eszement! – suttogta Inge.
– Ez a logikus, nem igaz, ZuSu? – csapott az android vállára Örtemisz. Éppen arrafelé sétált.
– Ez az egyik megoldás – bólintott ZuSu.
– Na! Akkor, Micike, mint a nép képviselője…
– Nem ölöm meg magam! – pattant fel helyéből sikoltva a nő.
– De kellene. Hiszen enélkül mind meghalunk.
– Nem!
– Mici, akár ki is jelölhetem magát – mondta szelíden Porfir. Nem fűlött a foga az egészhez, de Mici ellenállása kissé felidegesítette.
– Látja, Mici?
Mici az ajtóhoz futott, de az zárva maradt.
– Nem tehetik ezt velem!
– De igen – állt fel ZuSu.
– És ha kitérő manővereket tennénk? – kérdezte sírva Mici.
– Milyen manővereket?
– Elbújhatnánk egy bolygó mögött.
– Pillanat! – mondta ZuSu, és magába mélyedt.
Minden szem rá szegeződött.
– Nem elérhető alternatíva. Nincs a közelben bolygó – jelentette ki váratlanul.
– Kár! – csóválta meg fejét Örtemisz. – Akkor mégis maga jön, Mici.
– Parancsnok? – nézett ZuSu Porfirra.
– Nincs más megoldás? – kérdezte a parancsnok.
– Az ötven százalékos megszorítás még mindig…
– Az ki van zárva! – bődült el Örtemisz.
Hosszas vitatkozás kezdődött az önzésről, a vezetés mibenlétéről és arról, hogy miként lehet rávenni valakit az önfeláldozásra. Különösen erről volt mindenkinek más a véleménye.
– Akkor marad a Mici! – zárta le a vitát Örtemisz.
ZuSu felállt, villámgyors léptekkel kergetni kezdte, és fél körön belül nyakon ragadta a nőt. Inge eközben végig sikoltozott.
– Könyörgöm, ne! – sírt Mici. – Nem hiszem el, hogy nincs más megoldás! Lennie kell!
– Van! – jelentette ki ZuSu.
– Van – bólintott vele egyidőben JuSu.
– Eddig arról volt szó, hogy nincs – nézett rájuk Porfir.
– A harmadik megoldás is életbe lépett, és ezzel ki is törölte az első kettőt – jelentette ki ZuSu, és elengedte Micit.
– El ne engedd! Most kaptad el – szólt rá Örtemisz.
– Már nincs rá szükség – válaszolta ZuSu. – A harmadik megoldás szerint, mely egy perce lépett életbe, a hajót mindenképpen utolérik.
– Az hogy a fenébe lehet? – kérdezte Inge.
– Két óra hét perce vitatkozunk – mondta ZuSu. – A harmadik megoldás az, hogy a hajó utasai még két órán át élnek, majd elpusztulnak. Javasolt minden olyan tevékenység, melyre eddig nem volt idő, vagy lehetőség.
– Most mi van? – nézett megrökönyödve az androidra Örtemisz.
– A szökés nem lehetséges. Használják jól ki a hátra maradt időt. Javasolt a fiatalkorúak támadás előtti fájdalommentes kiiktatása.
Mici eszelősen felnevetett. A nevetés furcsa visszhangokat keltett életre a teremben. Kint elzúgott egy újabb mikrozápor.
– Azt akarod mondani, hogy…
– Egyenek, igyanak, érezzék jól magukat! – mondta ZuSu fahangon.
– És ti? Veletek mi lesz?
– Az elpusztult organizmusokból mintegy 351 googlejoule nyerhető ki. Ez elég lesz az utolsó pillanatban elvégzett szökéshez.
– Mármint, hogy ti… – fordult ZuSu felé kikerekedett szemmel Porfir.
– Te kis rohadék! – szisszent fel Inge.
– Ennek így van értelme. A hajó információs bázisa így túléli a krízist.
– Te fogod túlélni, hogy pusztulnál el! – vicsorogta Örtemisz, és egy kézifegyvert rántott elő ruhája alól.
Ezután minden gyorsan történt. Örtemisz leégette ZuSu fejét. JuSu Ingétől kapott egy jól irányzott fejlövést. Aztán a hajó interkomján bejelentették a világvégét. A legénység, és a polgári lakosok először végeztek az androidokkal, már azokkal, akiknek nem sikerült elbújniuk, néhányan egymást ritkították, a többi pedig sírt, szeretkezett, fogadkozott, evett és annyit ivott, le se szarták amikor megjelentek a támadók a hülye rakétáikkal.
*
Több száz tudós egyértelmű állítása szerint, ha azonnal, még MA, nem teszünk határozott lépéseket a Föld megmentéséért (tehát nem teszünk olyasmit, ami mindenkinek fájni fog), akkor nekünk lőttek. Sokan úgy vélik, hogy bár a kormányok látszólag hajlandóak lennének a szigorításokra, mégsem teszik meg a szükséges lépéseket, mert attól félnek, hogy kiesnek a nép kegyéből, és elvesztik a hatalmukat. Ezért aztán nem tesznek eleget, mert hatalmon akarnak lenni még 2 óra 6 percig. Úgy vélem, nekünk lőttek, szóval irány a harmadik megoldás. És nagyon remélem, hogy nincs igazam.