Mindenki Augusztusz bácsija

A temető tele volt. Augusztusz bácsi volt az egyetlen, akit nem zavart a hőség, de ő volt az egyetlen halott is közöttük, így jogosulatlan előnyre tett szert.
– A mi Augusztuszunk a legjobb ember volt a világon… – szónokolt a szónok. Sorban ő volt a harmadik, aki arról beszélt, hogy Augusztusznál jobb embert nem ismert ebben az életben. Az egymásba karoló beszédekből mindenki megtudhatta, hogy az öreget tényleg mindenkit szerette. A második szónok ki is emelte mondandójában, hogy az ilyesmi ritka, mint a fehér holló. Mert minden embernek van egy sötét oldala, és a gyászbeszédek is mindig kicsit szépítenek az elhunyton. Kivéve Augusztusz bácsit, akit tényleg mindenki szeretett, és aki tényleg mindenkit szeretett.
– Az öregnek arany szíve és birka türelme volt, márpedig elég sok hülye vette körül, mint például én – mondta a szónok.
Többen nevettek.
– Augusztusz bácsi tényleg híres volt a türelméről. Csendben hallgatott, figyelt, aztán mondott néhány szót. A szavak pedig pontosak voltak, tárgyilagosak, és mindig célba találtak. Ilyen volt az öreg. Egy csendes bölcs, aki ücsörgött a karosszékében, segített, ha valakinek segítségre volt szüksége. Soha nem tolakodott, soha nem követelt. Egy bölcs, néma, fagylaltozó szent volt.
Megint nevettek. A család összesúgott. Augusztusz bácsi fagyiimádata köztudomású volt. Talán ez volt az egytelen gyengeség, amitől mégiscsak halandónak tekintették azok, akik ismerték. Minden más tökéletes volt benne.
A szónokot felváltotta egy másik, aki sorolni kezdte Augusztusz bácsi érdemeit. Azokat a hol csodás, hol hétköznapi tetteket, melyekről mindenki tudott, és megemlékezett.
– Tudom, hogy nem illik ilyesmit mondani, de én meg merem kérdezni az itt egybegyült tömeget: ki az, aki bármi rosszat tud mondani Augusztusztól? Tegye fel a kezét, jöjjön ki, és mondja el. Mondja el, és mi mindannyian hálásak leszünk, hogy nem egy szenttel lett kevesebb a világ, hanem egy olyan emberrel, aki éppen amiatt a kis hiba miatt elérhető példakép lehet számunkra, hétköznapi emberek számára. Jöjjön ki és mondja el, ha van valami, amit tud, és mi egyszerre könnyebbülünk majd meg és leszünk neki hálásak.
A szónak csendben maradt.
Még a legyek is leszálltak valahova, nehogy felhívják magukra a figyelmet. A temetőben összegyűlt sok száz ember visszafojtott lélegzettel állt.
– Én tudok egyet! – szólalt meg hátul egy férfi.
Magas, vékony ember volt. Úgy tűnt, senki sem ismeri. Átvágott a tömegen, mely akadálytalanul nyílt meg előtte. Amikor a mikrofonhoz lépett megköszörülte a torkát. – Én tudok egyet – ismételte meg. – Amikor együtt dolgoztunk, mindig dudorászott, és ez nagyon, de nagyon idegesített. Többször kértem, hogy hagyja abba, de ő csak azért is tovább dúdolt. Ennyi. Minden másban tökéletes volt. Hatalmas űrt hagy maga után. Köszönöm!
Míg a férfi visszament a helyére, néhányan kuncogtak. Többen lopva összesúgtak, és azon tanakodtak, hogy vajon ki volt ez az idegen.
A szónok azonban kihasználta az alkalmat, és rátért a dudorászásra, arra, hogy az öreg mindig vidám volt, és hogy sokan éppen ezt a töretlen jókedvet szerették benne a legjobban.
A beszédek befejeződtek. Augusztusz bácsit leeresztették, és a tömeg lassan elindult a temető kijárata felé. Az öregre gondoltak, aki okos volt, bölcs, kedves, aki nélkül ez a világ és a benne élők szegényebbek lettek volna. Egy igazi hős volt ő. A szeretet és a bölcsesség hőse.
A langaléta férfi, aki az egytelen rossz dolgot mondta az öregről ruganyos léptekkel gyalogolt az autók felé. Mellette egy köpcös férfi próbált vele tempót tartani.
– Te hülye vagy? – súgta oda a köpcös.
– Miért? – Nézett rá a langaléta. – Valamit mondani akartam, és adódott egy alkalom.
– Akkor is hülye vagy. Kiállni ennyi ember elé.
– Na és? Imádtam az öreget. Negyven évig melóztunk együtt. Tizenhat voltam, amikor az első munkánkat csináltunk közösen. Mellette nőttem fel. Ha tudni akarod, büszke vagyok, hogy beszélhettem a temetésén.
A köpcös meglazította nyakkendőjét, majd le is tépte a nyakából.
– Rohadt meleg van – mondta, és zihálva állt meg egy fenyő árnyékában.
A langaléta mellé állt. Ő is kigombolta zakóját.
– Mindig dúdolt, ha dolgozott? – csóválta meg fejét mosolyogva a köpcös.
– Igen. Rohadtul idegesített – bólintott a langaléta.
– Ha annyira idegesített, miért nem kérted át magad valakihez?
– Mert a világ legjobb embere volt. Jó, ha kétszáz évenként születik egy ilyen. Hülye lettem volna elmenni mellőle. Négyszázhuszonhat munka. Mind első lövésre. Aki nem szólal fel minden idők legjobb bérgyilkosának a temetésén, az egy barom.
A köpcös csendesen bólintott. – Én is szerettem.
Mellettük egy gyászmenet haladt el. A langaléta arra gondolt, hogy a létszámból megítélve ez a temetés biztos gyorsabban lezajlik majd. De hát a jó embereknek kijár a nagyobb felhajtás, még akkor is, ha ilyen kegyetlen kánikula van.