– Na, mondja! – dőlt hátra az ügyfélszolgálatos. Feketébe hajló, zárt nyakú ing volt rajta, ami az augusztusi forróságban már-már őrültségnek tűnt. Arcára kiült az a fájdalom, ami csak a hivatalban szenvedők része.
– Hát, most mondja? – dőlt egykicsit előre az ügyfél.
– Mit mondjak? Mármint elnézést kérek öntől, de jó lenne tisztázni a beszélgetés menetét még az elején, mert persze tudok rögtönözni, de higgye el, jobban jár, ha előre tudom a témát. Vannak módszereim.
Az ügyfél biccentett, hogy érti a dolgot.
– Mit szól ehhez a meleghez?
– Na, ez az! Sínen vagyunk, köszönöm – mosolyodott el az ügyfélszolgálatos. – Én egyszerűen nem bírom. Meg fogok halni.
– Én is. Folyamatos hőség harminc fölött.
– Ne is mondja. Felháborító, nem?
– Hát de. Mégis mit képzelnek? Hogy ezt ki lehet bírni?
– Nem hiszem, hogy ezen rágják magukat. Egyszerűen nem is érdekli őket.
– Kik?
– Hát azok.
– Ja, hát nem. Persze, mert nekik van légkondijuk, meg tengerparti nyaralójuk, meg minden.
– Ó, bizony. A szemetek. Én is elviselném ezt a dögletes meleget egy jó kis koktélt kortyolgatva a jachtom fedélzetén.
– Vagy a tóparti villám teraszán.
– Tóparti? – vonta fel a szemöldökét az ügyfélszolgálatos.
– Tóparti, vagy tengerparti, nem mindegy?
– Ja, de! Tudja mit, az lenne a legjobb, ha kitennénk őket egy lakatlan szigetre, csak egy gatyában. Na, akkor megtudnák, hogy mi a forróság.
– Vagy inkább olyan vastag, szar ingben, mint amiben maga van.
– Ja. Ne is mondja. Erre kényszerítenek. Most mit szól hozzá?
– Kik?
– Hát azok!
– Szegény.
– Ugye? És holnap negyven fok lesz megint.
– Ne?
– De! És itt kell majd ülnöm estig a hülye ügyfelekkel.
– Ne?
– De!
– Ez kegyetlenség.
– Nekem mondja. Maga a hatodik.
– Atyaég!
– Nem csak az atya. Ég itt minden. Tegnap kigyulladt a részlegvezető. Meggyulladt az ablak mellett a kisbüfében, miközben a szendvicsét majszolta. Kávéval öntöttük le, hogy ne lángoljon. Nyolc kapszula ment el rá.
– Ez borzalom. Tudja, szerintem direkt csinálják.
– Persze. Ki az a hülye, aki véletlenül fűt be így?
– És nem érdekli őket, hogy kihal az emberiség.
– Áh! Semmi sem érdekli őket. Csak ülnek a jachtjukban, meg a tóparti villájukban.
– És szörcsölgetik a sorbetjüket.
– Ja. Nem tudom, hogy mi az, de biztos, hogy szörcsölgetik. A rohadékok.
– És mindezt globálisan csinálják. Azt akarják, hogy emelkedjen a tengerszint.
– Azt miért is akarják? – kérdezte az ügyfélszolgálatos.
– Mert ez áll az érdekükben.
– Ja igen. Nyilván. Úgy jobban szörfözhetnek.
– Az. Meg a telekspekulációk is.
– Hát persze. A telekspekulációk. Meg nyilván érdekük a tömeges elvándorlás.
– Nyilván érdekük, ők húzzák le a sápot. És a gleccserek?
– Ne is mondja a gleccsereket.
– Tudja, mit csinálnak velük?
– Nem.
– Bepalackozzák az egészet. Iszonyatos biznisz.
– Maga meg simán megveszi a boltban?
– Ja. Vizet veszek, hogy azt igyam. Hát hülye vagyok én?
– Hát az!
– Mi?
– Mármint nincs más lehetősége. Hülyének nézik magát.
– Ja úgy! Igen, hülyének.
– És nem is tévednek sokat, mert olyan könnyű palira venni egyeseket.
– Hát ja. Palimadarak.
– Ugye? Hány ilyet lát az ember? Panaszkodik, hőbörög, de nem tesz semmit.
– Óh, igen. Palimadarak.
– Szánalmas kis nyomorultak.
– És nem veszik észre, hogy közben azok a rohadékok meg a sorbetet szörcsölgetik a tengerparti villájuk teraszán.
– Ami már víz alatt van. Persze direkt – kacsintott az ügyfélszolgálatos.
– Hát ja. Direkt.
– Nyilván. Ott szörcsögetik a sorbetet a búvárruhában, és nézik közben a halakat.
– Amiket kipusztítottak az óceánok felmelegedése miatt.
– Ja. Nézik a döglött halakat. Ó, a szemetek. És isszák a gleccservizet. Mert persze nekik ingyen van.
– Hát persze hogy ingyen van. A hőség meg csak kitart.
– Ki, az a rohadék. Be kéne tiltani.
– De még mennyire! De ezek nem engedik.
– Persze, mert akkor hogyan szörcsölgetnének, nem igaz? Azt csak kánikulában lehet.
– Gyűlölöm a kánikulát.
– Ki nem gyűlöli?
– Lenne inkább egy jó kis jégkorszak helyette.
– Úgy van. Akkor nem szörcsölgetnének azok a nyomorultak.
– Akkor aztán nem.
– Belefagynának a búvárruháikba a döglött halaikkal egyetemben. A szájukba fagyna a szörcs.
– Istenem, de megnézném.
– Ja. Jó is lenne kihalni, de nem hagyják a disznók. Csak a meleg, meg a meleg.
– Áh! Felháborító. De hát mit tehetünk? – csóválta meg fejét az ügyfél.
– Mi? Semmit!
– Ugye?
– Persze. A lényeg, hogy legalább tudjuk ki tehet erről az egészről.
– Ja… egyébként ki?
– Hát a kánikula. Az mindennek az rákfenéje.
– Ja, igen. Rohadt meleg van. Mikor hagyja már abba…?
– Várjon! – emelte fel kezét az ügyfélszolgálatos. – Most tolunk még egy kört, vagy legyen itt vége?
– Nem tudom. Belejöttem.
– Figyeljen, még van öt percünk. Áttérhetünk a gyereknevelésre.
– Hát jó. Magának vannak gyerekei?
– Kettő. Utálják az iskolát.
– Az enyémek is. Szinte minden osztálytársuk hülye.
– Nyilván a szüleik miatt.
– Hát persze. Mert nem nevelnek. Nem is tudják, hogy kell csinálni. Ott ülnek a teraszukon…
– Csak nem szörcsölgetnek?
– De. Honnan tudta?
– Minden rohadék szörcsölget…
*
Augusztus 31. Az időjárásra való panaszkodás napja
Mert panaszkodni annyira jó. Az időjárás meg olyan jó téma, és persze soha nem sértődik meg. Inkább megöl.
