Az iskola átlagos volt. Hilda odabiccentett a portásnak – egyenportás volt, bármelyik iskolában felbukkanhatott volna –, megállt a csarnokban és átfutotta a sematikus térképet. A tanári nincs túl messze a bejárattól. Ez jó. Időt nyer vele. Sietve indult el a folyosón.
– Minden bizonnyal maga Helga a Panteon+-tól! – lépett elé váratlanul egy idősebb férfi.
– Hilda – torpant meg azonnal Hilda. – De a cég stimmel. Ötven százalék.
– Elnézést – húzta grimaszra a száját a férfi és a kezét nyújtotta. – Az igazgató vagyok.
– Örvendek. A gyerek? – viszonozta a kézfogást Hilda. Nem szerette a protokollt, csak ment vele az idő.
– A teremben várja.
– Remek. Hol a terem?
– Itt – mutatott a háta mögé az igazgató.
– Tökéletes – biccentett Hilda, elsietett a férfi mellett és kinyitotta az ajtót. Bekukkantott rajta. Az asztal mögött egy fiú ücsörgött. – Rendben. Ha végeztem, elengedem a gyereket, és elmegyek. Az eredményről értesítjük még ma.
– Nem akar beugrani egy kávéra?
– Nem. Ma még hat iskolám van. Ne higgye, hogy csak önöknél vannak esélyesek.
– Nem hiszem.
– Az jó, mert úgy nem fog csalódni. Tudja, a legtöbb esetben vaklárma az egész. A gyerek nem tehetséges, csak jól adja el magát. Abban tényleg zsenik. Meg a jogaikban. Kis ügyvéd mindegyik. De a tehetség… hagyjuk is.
– Hát, ma meg fog lepődni – mosolygott rá az igazgató.
– Legyen így – válaszolt komolyan Hilda és belépett az ajtón.
– Szia! Hilda vagyok. Tehetségtoborzó a Panteon+-tól. Tegeződjünk – nyújtott kezet a fiú felé.
– Piusz – állt fel a fiú nyeglén, ahogy egy kamasztól elvárná az ember. Meglepően erős, határozott kézfogása volt. Hilda megjegyezte magában, hogy önmagban már ez is jó jel. Hermésznek biztos elmegy, de talán még többre is viheti.
– Akkor vágjunk a közepébe. Itt egy anyag. Értelmeznéd nekem, hogy mit látsz?
Hilda egy kézmozdulattal az asztal felületére dobta a szöveget, majd egy másikkal a fiú felé fordította.
– Ez egy sima szöveg – jegyezte meg a fiú.
Hilda elmosolyodott. A legtöbb „tehetségnek” kikiáltott fiatal megrökönyödik egy ilyen hosszú egybefüggő szöveg láttán. Sőt, a többsége itt már feladja. Kíváncsian nézte a srácot.
– Igen. Ez sima szöveg. Semmi kép, ábra, video. Értelmeznéd, hogy mit látsz?
– Ahhoz el kéne olvasnom, mi?
– Én csak arra kértelek, hogy értelmezd.
Itt szokott átfordulni az egész egy hatalmas süketelésbe. Ilyenkor születnek a Hablatymatyik. Hilda elnyomott egy mosolyt az orra alatt.
– Jó. Akkor elolvasom, ha magának ez kell.
– Tényleg? – vonta fel szemöldökét Hilda. Tízből hat eddig nem jut el. Kezdett komolyan érdeklődni.
– Hát igen. Persze elmondhatom, hogy hány sor, vagy milyen széles a szöveg, de nem hiszem, hogy erre a szarságra kíváncsi. Inkább elolvasom.
– Kíváncsian várom. Ha tényleg elolvasod, akkor megtennéd, hogy azt hangosan teszed?
– Persze – vont vállat a fiú és olvasni kezdett: – A modern digitális interfészek áramvonalasított működése paradox módon nem felszabadítja, hanem elkényelmesíti a felhasználói kogníciót. Az algoritmusok által előre strukturált információs térben ugyanis az egyén mentesül a kritikai szelekció kényszere alól, ami fokozatosan erodálja az autonóm döntéshozatali képességet. Ez a mesterségesen fenntartott kognitív komfortzóna tulajdonképpen egy láthatatlan intellektuális kalitka, amely a végtelen választási lehetőség illúziójával leplezi a szellemi egysíkúságot. Végső soron a technológia nem az emberi elmét tágítja ki, hanem a valóságot szűkíti le egy könnyen emészthető, egyénre szabott adatsorrá.
Hilda alig tudta leplezni a megrökönyödését. A fiú folyékonyan, minden megakadás nélkül olvasott. Nem volt benne erőlködés, tétovaság. Könnyed volt és természetes.
– Te így tudsz olvasni?
– Lehet máshogy is? – kérdezte a fiú.
– Hát lehet. – Hilda nem tette hozzá, hogy számtalan módon lehet ennél rosszabbul olvasni. A kölykök fele csak nyomorult makogásra képes ehhez képest.
– Én így tudok.
– Értem. És… – Hilda azt vette észre magán, hogy alig meri kimondani a kérdést. Régóta űzte a tehetségvadászatot, de húsz éve nem találkozott hasonló kapással. A hamis remény pedig keserű ébredéshez vezet. Mindig.
– És? – kérdezett vissza a fiú.
– És mit szólsz hozzá?
– Hát… nem is tudom. – Talán most jön a Hablatymatyi, gondolta Hilda. – Azt hiszem, hogy nem teljesen igaz.
– Nem? Miért?
– Mert az interfészek áramvonalasított működése nem jelenti azt, hogy leszűkült a felhasználó mozgástere.
– Nem? – Hilda úgy érezte, mint akit fejbe vertek.
– Nem. A mondat úgy lett volna igaz, ha azt mondja, hogy az interfészek leegyszerűsített, a létező lehetőségeket kihagyó, vagy elrejtő működése… és a többi. A többi nagyjából stimmel.
– Nagyjából?
– Hát igen. Bele lehetne kötni elég rendesen.
Hilda akkorát nyelt, hogy még maga is hallotta: – Piusz. Te értetted ez a szöveget?
– Miért ne értetem volna. Most olvastam el.
Ebből nem csak Hermész lesz. Apollón, Héphaisztosz, Pallasz is. Bármi. Előtte ül egy egész Panteon. Hilda tenyere már csurom vizes volt, a gerince mentén egy patakocska indult el lefelé.
– Ha egy rövid mondatban meg kéne fogalmaznod, hogy miről szól, akkor mit mondanál?
A fiú újra elolvasta a szöveget. Egy pillanatra elgondolkodott majd beszélni kezdett.
– Arról szól, hogy a lebutított, előre megrágott szarság, amit a programok felhasználói felültéről kapunk sík hülyévé tesz minket.
– Rendben – biccentett Hilda és felállt. – Itt várj meg.
Kótyagosan, remegő lábakkal találta meg az igazgatói irodát. Kopogás nélkül nyitott be az ajtón. Nem érdekelte, hogy mit, vagy kit talál bent. Az igazgató az asztala mögül pillantott fel összeráncolt szemöldökkel, készen arra, hogy leteremtse a betolakodót, de észervéve Hildát csak elmosolyodott. Hilda lerogyott az aszta elé helyezett fotelbe.
– Kávét kérek. Sokat.
– Persze – állt fel az igazgató. – No és?
Hilda kikerekedett, csodátlátott pillantást vetett az igazgatóra, aki elnevette magát. Önfeledt, könnyű kacagás volt.
– Az a gyerek császár lesz! És én találtam meg.
*
Szeptember 3. A tehetségkutatás/toborzás (talent acquisition) világnapja.
Az ENSZ és az OECD adatok szerint a 12–15 éves korosztály közel fele (47–50%-a) nem képes értő módon olvasni. Még az olyan erős oktatási rendszerrel rendelkező országokban is, mint az Amerikai Egyesült Államok vagy Svájc, a középiskolások 20-25%-a funkcionálisan analfabétának számít.
A legjobbak: Szingapúrban, Írországban vagy Dél-Koreában a tinédzserek több mint 80-90%-a gond nélkül értelmezi az összetett szövegeket is.
A legrosszabbak: Az alacsony és közepes jövedelmű országokban (különösen a szubszaharai Afrikában vagy Dél-Ázsia egyes részein) a gyerekek 70-90%-a nem éri el a minimális olvasási szintet. Sok helyen 20 középiskolás korú gyerekből mindössze 1 tudja kihámozni egy szöveg lényegét.
Az elemzések szerint a helyzetet globálisan a koronavírus-járvány miatti iskolabezárások súlyosbították radikálisan. A világjárvány több mint 100 millió gyereket vetett vissza a minimális olvasási szint alá, és az azóta eltelt években sem sikerült teljesen ledolgozni ezt a hátrányt. Ehhez adódik hozzá a digitális eszközök térnyerése, amely globális szinten is a figyelem fragmentálódásához és a mélyolvasási képesség gyengüléséhez vezetett.
