A paripa

A csirke kiállt a várfokra, és szédült.
– Na, beszéjjé’ már, Csirke – noszogatta a Várőr.
– De én nem akarok, nem is tudok, hányingerem van, ha lenézek.
– Ne nézz le, nem vagy te űrhajós! Beszéjjé’, vagy becsinált leszel.
– Már becsináltam! – suttogta a Csirke.
– Beszéjjé’!
– Kedves nép – suttogta a Csirke. – Aki lemaradt az előző eseményekről, annak a király azt üzeni, hogy a Királylány eladó sörben van.
– Sor – súgta a Várőr hátulról.
– A Királylány sorban áll! – hirdette ki a Csirke.
– Milyen sorban? – kiáltott fel egy paraszt.
– Milyen sorban? – kérdezte Csirke a Várőrt.
– Beszéjjé’ tovább!
– A lényeg, hogy Királylány hamarosan férjhez megy, és ehhez kellett egy sárkány. De senki se izguljon, mert sárkány már van. Ugyan egy sima Béka, de sárkánynak is nagyok okés!
– Mi az az okés? – kiáltott fel valaki a népből.
– Csend legyen, vagy lemegyek! – kiáltott le a Várőr.
Csend lett, és ettől fogva a nép sokkal jobban tisztelte a Csirkét.
– A lényeg – köszörülte meg torkát a Csirke –, hogy Sárkány már van, Királylány is van és Herceg is van.
– Hol van? – kiáltottak fel.
– Még csak úton van. Holnap érkezik. De ha minden jól megy, akkor Királylányt még ma este elrabolja a Béka, vagyis a Sárkány, és ha megérkezik a Herceg, akkor kell majd egy paripa a kiszabadításhoz. Ezért aztán közhírré tétetik, hogy akinek van paripája, az jelentkezzen a trónteremben, ebéd után – csipogta a Csirke.
– Ez jó volt – súgta a Várőr. – Most má’ legyühetsz.
A Csirke úgy döntött, hogy inkább leájul a falról.
Szépen repült, többen megtapsolták.

*
Az ebéd tojásos nokedli volt, savanyú uborkával.
– Hát ez eszméletlen finom volt – csapta össze két kezét a Király. – Lányom, mikor is leszel elrabolva?
– Ma estére terveztük – mondta a Királylány.
– De vacsora után, vagy előtt?
– Előtt, bár a Nagyi azt mondta, hogy a Sárkányok nem főznek jól, a Békák meg egyáltalán nem főznek.
– Akkor vigyetek szépen magatokkal kaját. Ki tudja, hogy hány órát kell várni a megmentésre? – mondta a Király.
– Ki tudja? – kérdezte Királylány.
– Senki sem tudja. Ezért vigyetek kaját!
– Apa, ha tudod, hogy senki sem tudja, akkor miért kérdezted, hogy ki tudja? – kérdezte a Királylány, mert a Vasorrútól nem csak matematikát tanult, hanem logikát, retorikát, algebrát, és sok egyéb át-ra végződő dolgot is.
– Mi van? – kérdezett vissza a Király.
A Királylány inkább nem firtatta tovább a dolgot, és kisietett a trónteremből.
Éppen ekkor lépett a terembe az első vendég. Egy paraszt volt és a lánya. A Várőr kísérte őket.
– Királyom! Itten van a paraszt. Hozta a paripát.
– Itten? – hördült fel a Király. – Várőr, te miért nem beszélsz normálisan, ahogy szoktál? Nem „itten”, hanem „itt”.
– Mer’ most Várőr vagyok, nem Várűr.
Ha valaki még nem tudná, a Várőr esténként csillagász volt, akkor Várűrnek hívták, és olyankor nagyon választékos tudós volt. De nappal nem. Akkor csak Várőr volt.
– Na, mutasd! – intett a Király. – Kíváncsi vagyok arra a paripára.
– Alázatos felséges úr! – hajolt meg a paraszt.
– Mármint hogy én vagyok az alázatos? – kérdezte meglepődve a Király.
– Őőő! – nyögte a paraszt zavarában. – Mármint úgy értettem, hogy őszentsége, én, a paraszt, alázatosságát fejezem ki magának… én.
– Ebből már nem jössz ki jól, paraszt, úgyhogy haladjunk. Hol van a paripa? – csóválta meg fejét a Király.
– Én, a szentségesség, magát, alázatossága… – nyögte a paraszt.
– Hol a paripa? – rivallt rá a Király.
– Itten van! – mutatott a paraszt a mellette álló lányra. – Ő a Marika – tette még hozzá remegő hangon.
Nagy csend lett a teremben. Király egy ideig csak nézte a lányt, majd megköszörülte a torkát.
– Marika? – kérdezte végül lágyan.
– Így hí’ják – bólintott a paraszt.
– És az olyan, mint a paripa? – kérdezte a Király.
– Azt nem tudom, énszentségessége – nézte a földet mereven a paraszt.
– És ki tudja?
Senki sem tudta.
– Senki? – dörögte uralkodói hangon a Király.
Néma csend honolt a trónteremben.
– Komolyan, senki se tudja? Esetleg te, Várőr?
– Én aztat nem tudom – vont vállat a Várőr.
– Itt áll meg az eszem – nézett a trónterem plafonja felé a Király.
Marika eközben csendben sírva fakadt. Nem bírta a feszültséget.
– Talá’, ha segítene kicsit nékünk, Király úr! – szólalt meg végül a Várőr. Nagyon bátor ember volt.
– Mit segítsek? – kiáltott rá a Király.
– Ho’ mi is az a paripa? Nekünk nincs rolla dunsztunk.
– Ja, arról fogalmam sincs. Azt hittem, hogy ti tudjátok – hümmögte a Király. – Én csak annyit tudok, azt is a szomszéd királytól, hogy paripa kell a Hercegnek, ha ki akarja szabadítani a Királylányt a Béka, bocs, a Sárkány karmai közül.
– A Békának nincs karma – jegyezte meg a Várőr.
– Részletkérdés – legyintett a Király.
– Akkó’ vegyük úgy, hogy Marika is jó lesz – mondta bölcsen a Várőr. Okos volt, nincs mit tenni.
– És mit csinál a Herceg Marikával, miközben küzd a Sárkánnyal? – kérdezte a Király.
– Nem t’om. Talán maga előtt lóbálja – vont vállat a Várőr.
– A Marikát nagyon jól lehet lóbálni. Megmutatom – kiáltott hevesen a paraszt, és úgy kapta fel a lányt, mint egy husángot. – Lássák, alázatosságuk! – kiáltotta, és a visító Marikával lecsapta a Várőrt. – Nagyon hatásos fegyver ez a Marika. És hangos is. Ottho’ ezzel űzzük el a legyeket.
Néhány perc kellett hozzá, hogy Marika lenyugodjon, a Várőr eszméletére térjen és a Király gondolkodjon.
– Jó. De akkor miért hívják paripának? – morfondírozott a Király.
– Az úgy van, ho’ minden Marika paripa, de nem minden paripa Marika – mondta fejét masszírozva a Várőr. Mindenki hitt neki, hiszen félállásban csillagász volt.
– Akkor ezek szerint van Gizi paripa is, meg Beatrix paripa is? – kérdezte a Király.
– Ja! – bólintott a Várőr. – Meg van János paripa, meg Béla paripa is, csak azok jóval nehezebbek.
– Miket tud meg az ember! – csóválta fejét a Király. – És minden Herceg visz magával egy Marikát a harcra?
– Hát, Béka ellen kölleni fog – bólintott egyszerre a Várőr és a paraszt.
– Remek! – csapta össze tenyerét a Király. – Marika, fel van véve holnapra fegyvernek. Álljon készenlétben, ha este megjön a Herceg, akkor majd gyakorol magával egy kis lóbálást.
Marika boldog volt. A paraszt is.
– Itt vagyök! – toppant a terembe egy ifjú.
– Az látjuk! – mondta a Király. – És ki vagy te?
– Én vagyök a Herszeg, bonzsúr!
– Ja, oké! – pattant fel helyéből a Király. – Te mented meg a lányom. Remek!
– Azért jöttam! – bólintott lelkesen a Herceg.
– Te, ugye, külföldi vagy? – kérdezte a Király.
– Bizönyám! A szömszédös Herszegségböl jöttem.
– Hát az jó!
A Herceg és a Király összeölelkeztek. A nagy szeretetrohamban a Várőr is összeölelkezett vele, ami Herceget meglehetősen meglepte, de nem szólt egy szót sem.
– Na, figyelj! A lányom mindjárt elmegy a Békával.
– Hövá megy? – lepődött meg a Herceg.
– Hát a Béka, na már, mindig rosszul mondom, a Sárkány elrabolja.
– Ja! Jő! És höl van a Sárkány vára?
– Az nem hiszem, hogy van neki – ingatta fejét a Király. – Azt beszélték meg a lányommal, hogy még vacsora előtt elmennek szépen és keresnek egy barlangot. Mondjuk, nem tudom, hogy hol, mert az erdőben egy sincs, de hát aki meg akar házasodni, annak azért tennie is kell valamit, nem igaz?
– Öhö – bólintott bizonytalanul a Herceg.
– De! Ha mázlid van, akkor még nem mentek el, és megbeszélheted vele, hogy hol kell keresned őket – mondta a Király.
– A Királylány még nincs elrabölva? – nézett a Királyra hüledezve a Herceg.
– Elméletileg már tegnap este óta el van rabolva, de megegyeztek a Bé… Sárkánnyal, hogy inkább itthon alszanak, mert így kényelmesebb.
– Együtt alszanak? – nézett a Királyra egyre furcsábban a Herceg. – Högy fér be a Királylány szöbájába a Sárkány?
– Egészen jól. Még úgy negyvenezer elférne belőle. Egészen kicsike Sárkány ez, de azért félelmetes, rettenetes, meg minden, nem kell izgulni.
A Herceg nagyot sóhajtott.
– Apa! Elmentünk! – lépett a trónterembe a Királylány kezében a Békával. Amikor észrevette a Herceget, megilletődve torpant meg az ajtóban.
– Jó, hogy jössz! – kiáltott fel örömmel a Király. – Már itt a Herceg. Meg tudnád mondani, hogy hová mentek?
– Szépséges Királylány, bonzsúr! – hajolt meg a Herceg.
– Apa! Mondhattad volna! – fordult el szégyenlősen a Királylány.
– Te meg kopoghattál volna! – vágott vissza a Király. – Na, hova mentek?
– Az erdőben nincs barlang – vont vállat a Királylány.
– Ezt mondtam neked előre, de soha nem hallgatsz az apádra.
– Ne égess már, apa! – biccentett a még mindig mélyre hajló Herceg felé a Királylány. – A Vasorrú azt mondta, hogy a várkapu közelében van egy játékbarlang. Oda megyünk.
– Az olyan kicsike barlang gyerekeknek? – kérdezte meg a Király.
– Fogalmam sincs! – intett nemet fejével a Királylány. – A lényeg, hogy barlang, szóval oda megyünk.
– Hallottad, Herceg? – kérdezte a Király.
A Herceg felegyenesedett. – Igen, Királyöm! A várkapü mellett lesz a harc.
– Ott! – helyeselt a Király.
– Megküzdök a sárkánnyal életre-halálra a lányödért.
– Jó! Küzdj!
A Herceg egy futó pillantást vetett a Királylány felé. A Királylány pedig futó pillantást vetett a Herceg felé.
– Szépséges Királylány, sajnálöm, hogy nemsökára elrabölnak.
– Igen, én is! – sóhajtott Királylány.
– De ne félj, nem sökáig kell majd sanyarögnöd.
– Van olyan szó, hogy „sanyarögöd”? – hüledezett a Király.
– Van… szerintem van – szólt közbe a Várőr.
– Na, én akkor megyek! – mondta a Királylány.
– Menj, sietek a megmentésedre!
– Jó, de várj legalább fél órát. Vagy ha előbb érsz oda, akkor állj meg a barlang előtt.
A Herceg biccentett.
– Jő, Királylány! Egyébként mi az ött a tenyeredben? – kérdezte Herceg a Békára mutatva.
– Semmi – dugta a Békát gyorsan a háta mögé a Királylány, és kiviharzott a teremből.
– Akkor ezzel megvolnánk – csapta össze tenyerét a Király. – Hercegem, ott van a paripa a hátad mögött. Azzal kicsit gyakorolhatod a lóbálást, mielőtt mész a harcba.
A Herceg megfordult. Marika pukedlizett egyet.
– Szia, Mari! – mondta meglepődve a Herceg. – Te mit csinálsz itt?
A Király felhúzta a szemöldökét, a Várőr pedig összevonta.
– Ti ismeritek egymást? – kérdezte kis hatásszünet után a Király.
– Ja, nem! Vagyis, nem tűdöm kicsöda ez a hölgy.
Marika eközben úgy elpirult, hogy vörös lett, mint a mögötte lógó függöny, így egy pillanatra el is tűnt a szobából.
– Állj! – kiáltott a Király. – Vagy más néven: Sztöp! Herceg, te ismered ezt a paripát?
– Én mindön paripát ismerök – húzta ki magát a Herceg büszkén.
– Úgy? – kérdezte a Király. Látszott rajta, hogy gyanakodik.
– Űgy! – bólintott Herceg.
– Akkor mutasd, hogy tudod lóbálni!
– Högy mi? – nézett a Királyra a Herceg.
– Lőbáld meg nekünk, hogy lássuk, mennyire bánsz jól a paripával. Na, gyerünk!
Herceg bólintott egyet, majd tétován Marikához lépett. – És möst? – nézett a Királyra.
– Most vedd fel! – súgta a Várőr.
Herceg átölelte Marikát és felemelte. Marika vékony teremtés volt, de Herceg azért kicsit lihegett.
– És möst? – kérdezte Herceg.
– Most lőbáld, mintha támadna a Béka, a fenébe már, a Sárkány.
– De, Királyüram, mi a fenéért lőbáljam én a Béka felé a Marikát?
– Mert ő a te fegyvered a harcban. Hát mindent nekünk kell elmagyaráznunk neked, Herceg? Na, lőbáld már!
A Herceg meglóbálta kicsit Marikát, aki közben hangosan kacagott.
– Na, tudod te ezt – bólintott elismerően a Király.
– Lóbálj meg még egyszer! – kérte Marika, de a Herceg nem lóbált többet.
A Király a trónterem órájára nézett: – Lassan menned kell a barlanghoz, Herceg.
A Herceg letette Marikát.
– Merre indüljünk? – kérdezte a Herceg lihegve.
Marika pihegett, és nagyon szépen mosolygott a Hercegre.
– Kimentek a várból, egyenesen előre, át a téren, a főutcán balra, a harmadik utcán jobbra lesz egy szatócsbolt.
– Az micsöda? – kérdezett közbe a Herceg.
– Az nálatok szatőcsbőlt.
– Ja, így öké! – bólintott a Herceg.
– Na, át egy sikátoron, a hídon, és onnan már látszik a várkapu. Valahol mellette lesz az a barlang.
– És ez hány perc gyalög? – kérdezte a Herceg.
– Gyalog? Fél óra – válaszolt a Király.
– Szerintem negyven perc is van – vetette közbe a Várőr.
Ekkor lépett a trónterembe a Vasorrú Bába, aki nem tartozott a legszerencsésebb bábák közé.
– Á! Vasorrú! Jó, hogy jössz! – kiáltott vidáman a Király.
– Akkor én már megyek is – fordult meg Vasorrú, de a Várőr útját állta.
– Vasorrúkám! El kéne vinned a Herceget, meg a paripát a várkapuig.
Vasorrú megdöbbenve nézett a Királyra, aztán a Hercegre.
– És hogy vigyem el ezt a Herceget és a nőt egyszerre?
– A botodon, természetesen – tárta szét kezét a Király.
– Az seprű és nem bot, és megmondaná a nagyúr, hogy én hova ülök, ha ezek ketten felszállnak elém?
– Ülj mögéjük! – parancsolta a Király.
– Üljön a rosseb a kipufogóra!
– Adj egy kis tiszteletet a királyodnak, banya!
– Adj fizetésemelést, és veszek egy négyszemélyes seprűt. Addig viszont vagy a nőt, de inkább a Herceget viszem el egy körre. – A Vasorrú a Hercegre kacsintott, akinek hirtelen borűs lett a hangülata.
– Ha nem viszed el őket, akkor nem kapsz vacsorát! – fenyegetőzött a Király.
– Ha a Csirke főz megint, akkor nem is kell – vágott vissza a Vasorrú. – És különben is, miért nem mennek lóval?
– Ez mondjuk jó ötlet – bólintott a király. – Várőr, van nekünk lovunk?
– Van. Milyen kell, szárnyas?
– Van szárnyas lovunk?
– Nincs, csak kérdeztem. De normál az van.
– Akkor adjunk egy normált kölcsön, már ha meg tudja ülni a Herceg.
– Remekül lövagölök – bólintott a Herceg.
– Akkor ezt is elintéztük – mosolyodott el a Király, mint aki jól végezte dolgát. – Irány a szabadítás!
– A legnagyöbb böldögsággal! – hajolt meg a Herceg.

Alkony lett, mire a ló, hátán a Herceggel és a paripával, elindult a várkapu melletti játékbarlang felé, ahol már várta őket a Királylány és a Béka, ja, bocs, a Sárkány. De hogy ott mi történt, az már megint egy egészen másik mese.