A korrekt

A liftajtó kinyílt. A fülke üres volt, így Valter anélkül lépett be, hogy felnézett volna a telefonjából. Megnyomta a negyvenhatos gombot. A lift ugyan nagy reményekkel indult útnak, de rögtön az első emeleten megállt. Reggel volt. Egy ekkora irodaházban ezen senki nem csodálkozhat. Valter sem esett kétségbe.
Az ajtó kinyílt, és belépett Kármen, a bombázó. Valter szíve a torkába ugrott, és tudta, hogy itt az idő, a mai nap sorsfordító lesz. Egyébként ezt már a reggeli kávénál is érezhette volna az alagsori büfében, ahol életében most először jutott hozzá friss, ropogós túrós batyuhoz. Két éve próbálkozott, de vagy túl korán vagy későn érkezett ahhoz, hogy elcsípjen belőle egyet. A pletykák szerint akkor lesz bennfentes, a kollegák által is elismert munkatárs, ha egyszer egy friss túrósbatyuval lép be az irodaajtón. És most ott illatozott a kezében. Ennél jobb ómen nem létezik, és tessék, csak akkor vette észre, amikor Kármen, a bombázó belépett hozzá a liftbe.
A nő a gombtáblára nézett, majd miután láttamozta, hogy a Valterral közös emeletük gombja világít, az ajtó felé fordult. A fordulásban volt egy apró kis villanás, amikor a nő Valterra nézett. Ez is jel. Eddig Kármen nem foglalkozott vele, mintha nem is létezett volna, úgy viselkedett a jelenlétében, de Valter tudta, hogy ez csak álca. Tudta, hogy Kármen igenis érdeklődik iránta. Érezte, és az érzései eddig soha nem hagyták cserben.
Ez lesz a nap, gondolta Valter. Persze azért vár még egy plusz jelre. Kell az a megerősítés az univerzumtól, az eleve elrendeltetés folyton fújó szelétől, vagy akárhonnan.
A lift megint lefékezett. Hosszú percek múlva érnek csak fel. Ennyi idő elég egy kis megerősítő jelre. Mondjuk legyen az, hogy Karmen megszólal. Az nem szükséges, hogy hozzá beszéljen…
– Látom, szerencséje volt – biccentett Kármen a túrós batyu felé.
Valterben egyszerre hűlt meg és forrt fel a vér.
Na, ez aztán jel!
Meg fogja szólítani. Még ebben a szent liftben beszélni fog hozzá. Valami apróság lesz az. Nem kell túl sok szó. Valami, amiből Kármen egy életre megérti, hogy van egy férfi az emeleten, aki csodálja, isteníti, bálványozza, aki bármit megtenne érte.
De mi legyen az? Valterban most tudatosult, hogy erre az alkalomra nem készült fel. Fogalma sincs, hogy mit mondhatna.
– Hát igen! – válaszolta gyorsan, még mielőtt Kármen hülyének nézi.
Talán a túrós batyuról kéne beszélgetni. Vagy az időjárásról. A lift is jó téma lehet.
Vagy!
Vagy magáról Kármenről mond valamit. Valami szépet, bókot, kedveset. Két szót, vagy talán hármat, melyben benne van minden csodálata.
Azt persze szóba sem jöhet, hogy „Kármen, maga nagyon dögös!” Legszívesebben ezt mondaná, de a dög szó talán félreérthető. Esteleg úgy hallaná, hogy: „Kármen, maga olyan, mint egy állattetem!”. Ezzel nem indulna jól a kapcsoltuk. Akkor legyen a „csinos”. Kipróbálta. „Kármen, maga nagyon csinos.” Ezzel nem lőhet mellé. Kivéve, ha nem tartja magát csinosnak. Az baj. Mi van akkor, ha Kármen önbizalomzavaros? Nem mondhatja, hogy csinos, még megsértődik. És persze a szex. A csinos mostanában elég durva szexet jelent. Mintha az mondaná a mellette álló csodalénynek: „Kármen, meg akarom magát hágni! ” Ilyet nem mond az ember. Akkor legyen csak annyi, hogy „Kármen, maga csodás nő!” Ez ténymegállapítás, nem? Nem! Dehogy!
Valter egyik lábáról a másikra állt.
Hogy hívhatná már nőnek? Az katasztrófa lenne. És ha nem nő? Az mondjuk betenne ismerkedésük következő fázisának. De ha nem nő, akkor megsértődhet, hogy valaki azt feltételezte róla. És ha nő? Még rosszabb! Istenem, hogy lehet ekkora marha! Ha Kármen nő, azt nem mondhatja egyenesen a szemébe. Több ezer év megaláztatására emlékeztetheti egyetlen szóval. A durva, nemi alapú megkülönböztetés legdrasztikusabb formáját választaná. „Kármen, maga egy nő!”, mondaná és Kármen akkora pofont akasztana le neki jogosan, mint egy lift. Hiszen mi egy nő? Ki tudja? Kinek ez, kinek az. Egy biztos, a nő nem férfi, tehát ha egy férfi ejti ki a száján, akkor a „nő” szitokszónak is tűnhet. Sőt, biztos az! Nem szabad ekkora hibát ejteni. Ki tudja, hogy mit jelent Kármennek a „nő”? Talán maga a megaláztatás. Esetleg rögtön a méhére gondolna, és arra, hogy ez a férfi gyereket akar tőle. Akkor már jobb a „Kármen, maga egy szép élőlény!”
Valter ízlelgette a mondatot.
Nem lesz jó. És mi van, ha megsértődik a „szép”-en, vagy az „élőlényen”? Az nagyon tárgyiasult kifejezés, mintha azt mondaná, hogy „Kármen, maga egy szép épület.” Hülyeség. Ilyet nem mondhat.
Esetleg utalhatna az alakjára, ami azért mégis csak Kármenhez tartozik. Kármen egy bombázó, ez tény. „Kármen, a maga teste szép.” Nem jó, sőt, borzalmas. Kármen megint kézzelfogható tárgy lett, mint egy ruhafogas, vagy egy kredenc. Márpedig Kármen nem kézzelfogható. Ő mondjuk szívesen fogná kézbe, de akkor sem az. Egy úriember nem utalgat a kézzelfogható dolgokra, mert akkor a másik elképzelheti, hogy azt a valamit tényleg kézzel megfogták, és ez már olyan, mintha meg is történt volna. Sőt, meg is történt. „Szép vagy”, böki ki egy ostoba barom, és nem veszi észre, hogy ezzel meggyömöszölte, megerőszakolta, megverte, rabláncra kötötte és szexrabszolgának használta a nőt, vagyis ezt az élőlényt. Nem! Figyelnie kell. Egy igazi gentleman számára egy nőnek nincs teste. Akkor legyen a „Kármen, a maga lelke szép!” Ez sem jó. Egyrészt megint ott a „szép, mint egy hűtőszekrény”. Másrészt, pedig ez emlékeztetné Kárment arra, hogy ő csak feltételezi Kármenben a lelket, és nem veszi eleve készpénznek azt. Mintha azt mondaná: „Kármen, úgy vélem, magának talán van lelke, és az szépnek tűnik.” Otrombaság lenne. Egy igazi gentleman számára egy nőnek nincs lelke, mert azzal csak megsértené a csodálat tárgyát.
Az eszét sem dicsérheti, mert a „maga okosban” ott lakik az „ezt eddig nem is gondoltam volna” is. Egy igazi gentleman számára egy nőnek nincs esze.
A harminchetediken jártak.
Mi lenne, ha azt mondaná, hogy „Kármen, maga egy szép ember”? Persze ki kell hagyni a szépet. „Kármen, maga egy ember.” Ez nem is rossz. Mindketten emberek, nincs benne tárgyiasítás… Nem jó! Kármen azt hiheti, hogy eddig szarvasmarhának tartotta, és csak most tűnt fel neki, hogy nem is az. Ez óriási hiba lenne.
Tegyünk már össze egy mondatot, fujtatott magában Valter.
„Kármen… maga (jelző)” Nem jó. Tárgy, szex, támadás.
„Kármen… maga egy (főnév)” Nem jó. Félreérthető, kulturálisan bántó lehet.
„Kármen…” Nem jó! Hogy jön ő ahhoz, hogy észrevegyen egy ilyen gyönyörű, okos nőt? Hogy csak úgy „lekármenezze”? Ki ő? Egy szexista állat, aki személyneveket ragaszt egy csodára, akit meg sem lehete szólítani. Ki ő, hogy észrevegye ennek a jelenségnek a nemét, hogy a szaporodás alantas gondolatába áztatott „szép”, „csinos” jelzőket vágjon a fejéhez? Hogy lehet ekkora malac? Egy közösülőgép, egy oktalanul felsőbbrendűségét hangoztató tenyészmén? Ha korrekt, figyelmes ember lenne, akkor Kárment nem is lenne szabad észrevenni, rá se szabadna nézni, tilos lenne rágondolni, és semmilyen, de semmilyen formában nem szabadna hozzászólni. Ekkor lenne igazi férfi, igazi munkatárs, igazi ember. Erre ő? Az ösztönállatok végtelen arroganciájával mit tesz? Szavakat fogalmaz. Ostoba hülye! Hiszen minden szó bánt, minden mondat erőszak, minden egyes párbeszéd a másik ember durva sárba tiprása. Ha valódi ember lenne, soha többet nem szólna senkihez.
Egy korrekt ember számára a másik ember nem létezik.
És ő ezt majdnem elrontotta egy hülye péksütemény miatt.
A lift megállt a negyvenhatodikon. Valter megindult a kinyíló ajtó felé. Kármen is megmozdult, de a férfi gyorsabb volt, bevágott elé. Kármen megtorpant és félrehúzódott, nehogy a férfi fellökje.
Valter az iroda közepén állt meg. Büszkén tartotta maga előtt az illatozó túrós táskát. A kollégák tapsoltak. Miközben Kármen elsietett mellette, Valter gondosan a másik irányba nézett, mintha a nő ott sem lenne, és arra gondolt, hogy végre igazi, okos, modern, politikailag korrekt férfiként viselkedett.
Lesz ebből valami. Csak így tovább, okosan!