Összegyűlt az osztály, és ő nem találta a helyét. Két évig Pszihé mellett ült, de persze később átültették, mert a tanárok csak akkor jó fejek, ha rajtuk kívül senki sem érzi jól magát igazán – bár így visszagondolva, ha ő lett volna az osztályfőnök, akkor egyenesen az utcára ültette volna magát, szóval vissza az egész.
A rögtönzött osztályfőnöki óra megkezdődött. Nevettek. Volt, aki ősz haj alatt, vagy ráncok mögött, de mind nevetett. Harminchárom év azért nem kevés idő. Persze nem is sok, gondolta elmélázva. A nap besütött az osztályterembe, és ettől kényelmetlenül érezte magát. Nem látszom eléggé, jutott eszébe a gondolat, majd az, hogy amikor ő kerül majd sorra a szokásos „mi történt velem az elmúlt egy életben” talán érdemes lenne a legfontosabbal kezdeni, és akkor jól látszana. Persze a többiek sem látszottak igazán, mert az idő nem enged túl sok bepillantást senki életébe, ha közben eltelt harminchárom év. Ennyi idő masszív réteget von az ember köré, és ezek a rétegek nem átláthatók, csak megszemlélhetők, mint egy freskó egy templom vagy éppen egy tűzfal homlokzatán. Ahogy egymást nézik ezek a freskók, valójában nem a jelent látják, hanem egy harminchárom évvel ezelőtti, frissen festett alkotás halvány körvonalait, melyre vastagon rárakódott az idő. Amikor egymásra mosolyognak „és veled mi van?”, megpróbálnak áthatolni az idő rétegein, hogy elérjék azt a képet, amit ismernek. Ránézett Pszihére, aki egy kedves, de bárgyú poénon hahotázott, ahogy mindenki. Ő is nevetett, mert a poénon is vastagon ott volt az idő, és ettől az amúgy jelentéktelen vicc értékké vált, hiszen nem ma, most csattant el, hanem harminchárom éve, és nem ma és most nevettek ezen igazán, hanem akkor régen. Pszihé mindenesetre nevetett, és ő rádöbbent, hogy nem ismeri ezt a nőt. Ismer egy fiatal lányt, aki mellette ült két évig, de ez a nő ismeretlen számára. Ennyi idő alatt más lett. Ezer életet élthetett le, és mégannyiszor fordulhatott vele újra és újra sarkon a világ, hogy már semmi se legyen abból, ami akkor volt.
Felsóhajtott és kibámult az ablakon. Talán, ha jobban látszana, akkor másképpen gondolná.
Az osztálytalálkozó híre véletlenül jutott el hozzá az információk zegzugos, kiismerhetetlen pályáin. Általában nem szokott felfigyelni ilyesmire, de az ember egy idő után megtanulja, hogy ami az orra elé tolakszik, annak valamilyen módon létjogosultsága van. Létjogosultság. Fura szó, gondolta. Mintha bárminek is lenne joga élni, vagy nem élni. Az élet nem jog, hanem mező, melyen bármi bekövetkezhet. Mindegy. A lényeg, hogy eljutott hozzá a hír, és ő hosszas kerülőutakon, de végül is sikeresen megjelent eme neves találkozón.
Az osztályfőnök új, és most igazán kedves poént eresztett meg. Ismét mindenki nevetett. Ő is. Körbenézett. Megannyi freskó, melyet tovább festett az idő. Az idő nagy festőmester – ezt különösen az utóbbi időben vette észre –, képes ezerszer is átfesteni egy képet. Vagy újra és újra, egyre erősebb vonalakkal körvonalazza át az eredeti vázlatot. Ahogy a kedve tartja. Pontosabban tehát: az idő egy következetlen festőmester. Inkább gyerek, mint felnőtt. Senki sem tudja, hogy mi jön ki a keze alól, amikor végre leteszi az ecsetet. Márpedig egyszer leteszi. Minden egyes képet csak meghatározott ideig mázol, aztán egy másik vászon után néz. Megbízhatatlan, szeszélyes művész. Ha nem csodálná, akkor utálná.
Az osztály hahotázott. Miért? És ő? Ő miért teszi ugyanezt? Hiszen ez nem a valóság. Ez egy múltbéli szellemidézés, mely soha többé nem jön vissza. A freskókat nem lehet restaurálni. Nem lehet hígítóval feloldani a hetek, hónapok, évek, évtizedek rétegit, hogy aztán ott álljon mindenki fiatalon, reménnyel telve, „előttük az élet”, és hasonlók. Az idő csak egy irányba fest.
Legszívesebben lelépett volna, de valahogy mégsem akaródzott megmozdulnia. Nem. Nem véletlenül jött ide. Nem egyszerű gravitáció ez, mely odavonzza az embert, ahol a helye van. Nem. Valamit nem ért, vagy nem jól ért. De mit? A kérdés hirtelen fontosabbá vált, mint a körülötte zajló esemény, melynek keretében sorra álltak fel a többiek, hogy harminc másodpercben összefoglalják az életüket. Harminchárom év harminc másodpercben. Egy kis morzsa, semmi több. Nincs benne semmi a fájdalmakból, örömökből, szenvedésből, sikerből, elkeseredésből, boldogságból, félelemből, bizakodásból, reményből, bizonyosságból, tehát a festékből, amivel az idő festeni szokott. És hát miért is lenne? Egy freskó nem állíthat ki bizonyítványt önmagáról, egy freskó csak úgy van. Maximum annyit tehet, hogy elmondja éppen milyen címet adott neki a mester, ez a szemét kis piktor.
Pszihé felállt mellőle, és pár mondatban ő is elmesélte saját képének címét. Szép kis cím volt, azt meg kell hagyni. A nő – már nem az a lány, akit ő ismert – leült. Hosszasan bámulta az ismerős és mégis ismeretlen vonásokat. Ő az utolsó volt a névsorban, még bőven volt ideje, hogy ne a harminc másodperces műismertető beszédével foglalkozzon. Pszihé szeme sarkában ráncok gyűltek finoman. Az idő itt is vastag vonásokkal dolgozott ugyan, de ez a kép még így is közel volt a tökéleteshez, legalábbis ahhoz, amit akkor tökéletesként fogalmazott meg magában. Látta a régi képet, és igen, ha le tudná hántani a rétegeket, akkor megtalálná alatta az eredetit, amikor még együtt álltak egy képen. Ahogy mindannyian egy képen szerepeltek akkor, harminchárom évvel ezelőtt. Mint azokon a hatalmas freskókon, ahol számtalan ember tesz-vesz egy társaságban: fügét esznek, játszanak, tanulnak, beszélgetnek, mind együtt, egyszerre, egy térben. Az idő akkor együtt festette meg őket, de aztán külön képeket mázolt belőlük. Micsoda pökhendi viselkedés! Ily durván szétszakítani egy már kész alkotást, csak azért, mert így tartja a művész játékos kedve.
Nehéz gondolatokkal nézett körül. A padokban ülő középkorú emberek csak a régmúlt egy kis szeletében álltak egy képen. Azóta mindnek saját freskója van, és ez, akárhogy is nézte, szomorúsággal töltötte el. Nem. Ő nem mond el semmit magáról, mert hiába is mondana bármit, azt a többiek nem igazán értenék. Egy cím? Mit jelent számukra? Semmit. Vagy annyit, mint egy kép címe egy múzeumban. Láttamozza az ember, és kész. Nem. Az egész fölösleges. Nem is kellene itt lennie. Minek bámuljon más falakra festett képeket? Mintha képek néznék egymást. Hideg. Távolságtartó. Érdektelen.
Elhatározta, hogy elmegy. Lelép innen. Fölösleges képmutatás az egész. Méghozzá szó szerint. Már megmozdult, amikor valaki a hátsó padokból feltette a kérdést: – És osztályképet csinálunk?
Ekkor értette meg. Mély, velőtrázó, vagyis inkább lelketrázó felismerés volt. A rááradó információk színes, tűzijátékszerű pukkanásokkal tágították körülötte a teret, mely a végtelenbe száguldott, és még ott sem állt le. Varázslatos, univerzumokat szülő robbanás volt. Csak félfüllel hallgatta a beszámolókat. Az utolsó volt a névsorban. Majd szólnak, ha ő kerül sorra. Tovább élvezte a megértést követő tágulás szédítő iramát. Mint egy lábatlan, aki új testet kap, mint egy ketrecbe zárt lény, aki körül leomlottak a rácsok.
Igen.
Már érti.
Meghallotta a nevét.
– És most, a névsor utolsójaként Mákostészta jönne. Vagyis Mákos, de ő már nem lehet velünk többé. Ezért ahelyett, hogy meghallgatnánk őt, maradjunk csendben fél percig és gondoljunk rá szeretettel.
Felállt. Tudta, hogy nem látszik, de akkor is felállt.
– Figyeljetek! Már értem. Fél perc nem elég erre, tudom, de akkor is el akarom mondani, mert az előbb megértettem. És tudom, hogy nem halljátok, de akkor is kiteszem a térbe közétek, mert idővel mindig minden megtalálja a helyét. Szóval eddig azt hittem, hogy régen egy kép voltunk. Egy közös freskón álltunk, és aztán mindenki saját képet kapott. Azt hittem, hogy ez az egész találkozó felesleges, mert már nem érintkezünk. Már mindenki a saját képén álldogál, de nem! Nem! Tévedtem. Nem vettem észre, hogy ez még ugyanaz a kép, csak a fal lett nagyobb. Mind egy freskón állunk még mindig, csak közénk még ezer és ezer alakot festett az idő. De ez csak távolság kérdése, nem eltérő terek kérdése. Mi nem negyven különálló képen állunk, hanem egyetlenegy hatalmas, egyre csak gazdagodó csodás képen, melyet azóta is lelkes, szenvedélyes munkával fest az idő, vagy hívja mindenki annak, ami a szívéhez közel áll. A lényeg, hogy még mindig együtt vagyunk. És azért nevetünk, amikor most egymásra nézünk, mert ha nem is felismerve az igazságot, de megsejtve azt, tudjunk, hogy a képünk közös, hogy akkor sétálunk oda a másikhoz, amikor csak akarunk. Amikor csak akarunk, és megnézhetjük, hogy milyen ecsetvonásokat húzott kettőnk közé a művész, mert ugyanaz a mester dolgozott rajtunk és rajta, és valahol kettőnk között ott van az átmenet, mely a két jelenetet összeköti. És azt akarom mondani, hogy ez a kép hatalmas kincs, mert egy világszéles, hatalmas, végnélküli freskó része. És amikor hozzám eljöttök – mert megtehetitek, hiszen egy képen állunk –, akkor nem a semmit látjátok, hanem saját képetek azon kis szeletét, melyet a mester már nem fest tovább, de nem azért, mert nem szereti, vagy mert nem törődik vele, hanem azért, mert az a részelet már készen van, úgy jó, ahogy van, nem kell átfesteni többet. És ez nem baj. Eddig azt hittem, hogy baj, de nem az. Ez így jó! Én a képnek már egy száradó szelete vagyok, egy átfestetlen, végleges, művészien kimunkált részlet egy közös, nagy képben. És ti is azok lesztek, de ez sem lesz baj, mert a kép számít, az összhang, a végtelen vászon, melyen mind, mind osztozunk. Szóval csak ennyit akartam mondani. És nem baj, ha nem hallottatok. Tényleg nem baj, mert majd egyszer ti is megértitek. Talán pont azért, mert ezt a se füle se farka beszédet most elmondtam. Nem is magam miatt, hanem a vászon miatt, az idő miatt, a Mester miatt, miattunk! Köszönöm! – mondta és leült.
És nem zavarta, hogy nem látszik, mert úgy érezte, hogy akkor is őt nézik. Az ő lassan már teljesen megszáradó részletét ebben a végtelenül széles és végtelenül gyönyörű képben.
Oberon álma 2. rész(9)
Az archívum 2. (befejező) rész(6)
A szócikk(5)
A recept-senki(5)
A nagyfiú(5)
A betelefonáló(4)
Részletkérdés (felolvassa: Molnár Anna)(4)
Szép emberek(4)
A vágy szűk utcája(4)