Fulvia a dobozban

Cipriánt elnyomta az álom. Éjfél múlt, ilyenkor nemhogy hosszabbodnak, de végtelen hosszúságúra nyúlnak az árnyékok. A lakásban csend volt, a kutya szolidan horkolt a kanapén, és a számítógépen úgy várakozott a szövegszerkesztő, mint egy éhes itatóspapír: történetre vágyott a villogó kurzor.

A mese még nem ért véget. Valami kellett a megoldáshoz, de hogy mi, arról még senki sem tudott, maga az író sem, aki egy ideig némán bámulta a képernyőt, majd hátradőlt egy kicsit, hogy kényelmesebben gondolkodhasson.

Sokan azt hiszik, tűnődött félálomban, hogy az író kitalálja a történetet, de ez nagyon távol áll az igazságtól. Egy író munkája leginkább a restaurátorokéhoz hasonlít. Egy író soha nem talál ki semmit. A történet egyszerűen elé toppan, mint amikor valaki az utcáról behoz egy képet: tessék nekem ezt megtisztítani. És a történet már ott lebeg az író szeme előtt, mint egy alig látható, de mégiscsak kész kép. Nevetséges, naiv elképzelés, hogy egy író kitalál valamit. Dehogy. Egy író felfedez, rábukkan az eseményekre, mint egy régész, aki véletlenül kirúg egy arannyal teli ókori amforát a földből.

A munka ekkor kezdődik. A restaurátor, vagyis az író, előveszi a szerszámosládáját, és dolgozni kezd. Néha lassan, néha őrült gyorsasággal tárja fel, hogy mi lapul a kosz alatt. Ő maga sem tudja, hogy a munkája nyomán tisztuló kép mit ábrázol majd. Talán van róla fogalma, talán lelki szemei előtt látja az egész alkotást, de attól még ő is felfedező, saját történetének sokszor tétova restaurátora. És amikor letisztította a felületet, sokszor azzal szembesül, hogy egyes helyeken a kép hiányos. Talán megrágta az idő, vagy végérvényesen károsodott a helyreállítás során. Ki tudja? A lényeg, hogy a vászon bizonyos pontjain nincs semmi. És ekkor az író, vagyis a restaurátor, nekiveselkedik és megpróbálja kikövetkeztetni, hogy mi állt valaha azokon az üres területeken. És ez nem holmi önkényes ügyeskedés. Dehogy. Nem találhat ki semmit, ami nem illik a képhez. Nem festhet egy elefántot oda, ahol csak egy egérnek van hely. Vagyis festhet, de csak akkor, ha arra a kép engedélyt ad. Mert ilyenkor a történet beszél az íróhoz, aki egyben egér/elefánt restaurátor is. Halkan, kitartóan beszél hozzá, és az írónak nincs más dolga, mint a türelmes hallgatás. Sokszor napokig hallgat, figyel, hogy mit üzen a kép: az elefánt vagy az egér szól-e hozzá. Elképzeli egérrel. Elképzeli elefánttal, és a kép csendben sugdossa vissza neki: igen, ez jó, nem, ez hibás.

És lesz egy pont, amikor hirtelen élesen, mintha egyenesen a kép ideáinak platoni világából kerülne oda, felvillan az eredeti alkotás annak teljes pompájában, egérrel, vagy elefánttal, de az is lehet, hogy egy háromfejű androiddal, és az író már tudja, hogy mit hová kell írni, ahogy a restaurátor is tudja, mivel kell kiegészíteni a képet, hogy az visszakapja régi, ideákbeli pompáját.

„És a múzsa”, kérdezik az amatőrök. Jó vicc! Múzsa nem létezik.

Ciprián eddig jutott a gondolatban, és elnyomta az álom.

– Fulviának meg kell halnia – súgta mellette valaki.

– Mi? – kapta fel a fejét Ciprián. Egész testében megborzongott. Az a valami mögötte állt, és nem volt különösebben kellemes hangja.

– Mondom: Fulviának meg kell halnia – ismételte meg a mondatot az ismeretlen.

Nem mert az alakra nézni.

– Jól is teszed, hogy nem bámészkodsz – mondta némi kárörvendő mosollyal a hangjában az alak. – Tehát megegyeztünk? Fulviának annyi!

– Ki az a Fulvia? – kérdezte végre Ciprián. A hangja jól hallhatóan reszketett.

– Mi az, hogy ki az? Hát a lány a rácsos szobából.

Nem értette. A rácsos szobát ismerte. Úgy egy órája írt róla a mesében, de abban a szobában nem élt senki, csak plüssállatok és egy doboz állt benne.

– Igen, és a dobozban él Fulvia, akinek meg kell halnia – fejezte be a gondolatot a hang.

– És ki ezt a Fulvia? Miért él a dobozban? – kérdezte most már kevésbé félénken Ciprián.

– Mit tudom én, hogy miért él a dobozban. Találd ki te! Szerintem is elég nagy hülyeség, de a lényeg, hogy ott él, és nem szeretném, ha túl sokáig rontaná még a levegőt. Intézd el!

– És mégis hogyan?

– Kaszabolja le a fejét egy bárd… igen, az jó lenne. Az nagyon tetszene.

– Egy bárd?!

– Aha! Olyan nagy, kétélű, amit várudvarokon szoktak használni lefejezéskor. És még az is jó lenne, ha Fulvia nem is tudná az utolsó pillanatig, hogy őt fogják lefejezni. Higgye csak azt, hogy egy sima kivégzésen bámészkodik, és amikor kényelmesen elhelyezkedik, akkor kapják el és hurcolják fel az emelvényre…

– Állj!

– Mi van?

– Milyen vár? Milyen emelvény?

– Hát egy akármilyen vár. Te vagy az író, jesszusom! Csak szorult már beléd ennyi kreativitás. Szóval, amikor Fulviát elkapják, akkor eleinte csak rémülten bámul, de aztán velőtrázón sikoltozni kezd. Érted? Amikor rájön, hogy mi lesz a sorsa.

Ciprián nem szólalt meg.

– Elaludtál? – kérdezte a hang.

– Nem.

– Akkor jó…

– Csak nem értem.

– Mit nem értesz ezen? Fulvia kampó. Ez a dolgod.

– De én nem akarom.

– De ezt nem kérdeztem, barátom. Ez, tudod, így megy: idejövök, súgok, te meg dolgozol. Ez a menetrend, és nem fordítva. Nem egyezkedünk itt. Nem kérünk mediátort, hogy mindenki elégedett legyen, hanem azt teszed, amit parancsolok, te kis hülye. Vagy ne jöjjek többet?

Ciprián nem válaszolt.

– Hát akkor ennyi. Megértettük egymást.

– De eddig nem is volt a történetben se vár se bárd se Fulvia. Hogy? Miért? Lefejezés? Jó hogy nem támad fel.

– Na, már kezded kapizsgálni.

– Mit?

– Hát hogy feltámad az a szerencsétlen némber.

– Feltámad?

– Aha. És kísérteni fog.

– Egy mesében?

Sűrű, kemény, parancsoló csend volt a válasz. A ködalak – mert egy kis halványan mozgó ködfoltot fedezett fel Ciprián a szeme sarkában – vészterhesen suhogott, mint egy kellemetlen télesti hófúvás.

– Hogy is hívnak, fiam? – kérdezte a gomolygás.

– Ciprián.

– És nem becéznek véletlenül Hortembiller Gézának?

– Nem. Még véletlenül sem.

– És te meséket írsz?

– Hát igen.

Újabb csend következett, majd az éjjeli vendég mély, hörgő hangon ennyit mondott: – Ó, bammeg!

– Most mi van? – kérdezte Ciprián.

– Semmi. Mennem kell!

– Hova?

– Máshova!

– Hahó! És Fulvia? Mi lesz vele? – fordult meg Ciprián, de már senki sem állt mögötte.

Felriadt.

A szoba még mindig csendes volt. A számítógép éhesen várta a történet folytatását. Ciprián felegyenesedett a gép előtt és írni kezdett: