Nem tudtam, hogy ilyen nehéz

Átvágtam a parkon. A kerékpár hangtalanul suhant a járdán. Pár napja zsíroztam meg, meghálálta a törődést. A férfi a megszokott padon ült. Már messziről kiszúrtam, ahogy könyve fölé hajolt.
Két éve ismerem. Azóta csak olvasni láttam. Valahol a közeli bokrokban élhet. Soha nem mondta meg, hogy hol. Egyszer annyit közölt velem, hogy mínusz húszban a bokrok már nem segítenek. Ennél közelebb nem jutottam hozzá. Akkor kezdtünk beszélgetni, amikor az első könyvet hoztam el neki otthonról. Megköszönte. Amikor megkérdeztem, hogy mit szeret olvasni, azt felelte, hogy mindent, ezért aztán vittem neki, amit csak találtam, szinte válogatás nélkül. Ez jó volt, mondta az egyikre. Ez nem tetszett, vont vállat a másikra.
A bicikli gyorsan suhant el mellette. Nem nézett fel, és hálás voltam ezért. Láttam kezében a könyvet, azt is tőlem kapta. Ötven méterrel később húztam be a féket. Megálltam, és visszanéztem. Ő még mindig olvasott. Kirángatta magát ebből a kemény világból, és belemerült egy másikba, ahol napfény van, pálmafák, egy kis gyilkosság és rengeteg pénz.
Tovább kellett volna sietnem, de képtelen voltam rá. Három nappal ezelőtt ígértem meg neki a tükröt.
– Hozhatok valamit a könyvön kívül? – kérdeztem.
Ő nem válaszolt azonnal. És ezen nem csodálkoztam. Soha nem kért semmit. Egy ideig azt hittem, nem mer, később azt, hogy talán tud valamit. Ismeri a világ lassan őrlő kerekét, és látja azokat a rejtett folyamatokat, melyek rávilágítanak arra a bölcsességre, hogy nem kérni kell, hanem várni. Sajnos azonban én nem ismertem ezen rejtett folyamatok mibenlétét, így nálam a sokkal egyszerűbb „szóból ért az ember” mondás tűnik inkább igaznak.
– Biztos ne hozzak semmit? – kérdeztem újra.
– Ha esetleg egy tükör lenne otthon. Mindegy milyen – válaszolta halkan.
– Tükör? – néztem rá meglepődve.
– Igen. Le akarom vágni a szakállam. Állásinerjúra megyek.
– Tényleg? De örülök! – vigyorodtam el. – Jó, szóval kell egy tükör.
Bólintott.
– Holnap hozom! – mondtam, és már ott sem voltam.
Három nap telt el. Én pedig elfelejtettem a tükröt, az interjút, ezért nyugtáztam megkönnyebbülten, hogy nem nézett fel a könyvből. „Holnap elhozom”, gondoltam, és már majdnem visszaszálltam a nyeregbe, amikor eszembe jutott a gondolat. „Lehet, hogy erre vár.” Talán az én könnyed kis ígéretemre vár immár három napja. És én legyintek, mint egy nagyúr: ráér az holnap is. Mit számít neki egy-két nap, ide vagy oda? De tényleg ráér? Nekem ráérne, ha egy orvosi rendelőben ülnék három napja arra várva, hogy valaki betartsa az ígéretét: „Kész a lelet, mindjárt hozom”. Akkor se számítana még egy nap? Számítana az a pár óra, hogy megtudjam, mi pozitív és mi nem?
Felszálltam a kerékpárra, és a közeli vegyesbolthoz hajtottam. Egy tükör rendel. Csúnya volt és műanyag, de látszott benne a ronda képem, szóval a célnak megfelelt.
– Meghoztam a tükröt – fékeztem le pár perccel később.
Ő átvette a kis semmiséget. – Köszönöm! – mondta, és a tükröt a mellette heverő zacskóba rejtette.
Láttam rajta, hogy örül. Vagy talán csak látni akartam. Mindegy.
Amikor néhány méter múlva visszanéztem rá, már olvasott, de nem bántam.
Talán a bokorban szépítkezik majd este.
Vagy a jövőhéten veszi csak elő. Vagy soha!
Nem számít. A lényeg a súly. Az ígéretem súlya, melyet most éreztem meg életemben először. Soha nem gondoltam volna, hogy ekkora tömege van egy ígéretnek.
Nagyobb lehet, mint egy egész bolygó.